2. VIRTUÁLIS NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS – „BÉKEVISELT NEMZEDÉK”[1], SORAKOZÓ! (Jakab György)

Több helyen is leírtam már: ahhoz a roppant szerencsés nemzedékhez tartozom, amely mindeddig békében és viszonylagos jólétben élhetett…, amely felnőtt fejjel, sajátos kritikai értelmiségként – tanárnak, sőt „népművelőnek” készülve – tapasztalhatta meg a „puhuló” Kádár-rendszer végét…, amely aktívan megélhette a rendszerváltás eufóriáját és demokratikus illúzióit…, amely még rezignáltan visszatekinthet ezekre az illúziókra és gondolkodhat arról, hogy mit is adjon tovább a következő nemzedéknek. (Jakab György)

Fontos lenne tisztában lenni azzal, hogyan fordulhatnak rosszra a legjobb szándékok, ha nem előzi meg őket alapos és szakszerű kutatáson alapuló hatástanulmány. Nem engedhető meg, hogy nem a szakmai hozzáértés, hanem pártszimpátia, netán személyes érdekek és érzelmek alapján történjenek a „feladatleosztások”. Hatalmas károkat okozhat például a „reflektálatlan jószándékok” vezérelte decentralizáció, és kontraproduktívvá válhat egy megreformált előmeneteli rendszer, ha a valós problémák helyett a saját buborékvilágában élő továbbképző ipar lesz az alapja. (Szávai István)

Több, mint negyven éve vagyok tanár, alapvetően a magyar nyelv és irodalom című tantárgy középiskolás fokon történő oktatására hatalmazott fel a diplomám anno. Ezalatt a több, mint negyven év alatt soha nem untam meg a tanítást a középiskolai törzsanyag ellenére. Hogy miért? Mert mindig, mindennél jobban érdekeltek a gyerekek, akikkel mondjuk Babits vagy az ikes ige ürügyén együtt lehettem. Most is elbűvöl, ahogy egy kamasz rácsodálkozik vagy ráismer valamire, ahogy kinyílik egy asszociáció, láncolódik egy gondolat a fejében. Nagy kaland, örök újdonság, csupa meglepetés. (Kerényi Mari)

Ha az oktatással kapcsolatos problémák vetődnek fel, akkor mindig van magyarázat: a tanárhiány, a túlterheltség, az alulfizetettség, a túlzott elvárások. Csakhogy máshogy figyelni, vagy egyáltalán: figyelni nem kerül pénzbe, nem kell hozzá több ember vagy plusz szabadidő. Kíváncsiság kell hozzá és nyitottság, az előzetes elképzelések elengedése. Nincs az a túlszabályozott rendszer, amit az egyes személyek okolhatnának azért, hogy nem figyelnek többé másokra. Nem azt állítom, hogy ami most zajlik Magyarországon közoktatás címén, az rendben van, sőt! De sok múlik az egyéneken is. (Kerényi Kata)

A tanár legfontosabb feladata azonban mégis csak az kellene legyen, hogy az élet egészéről, lényegéről tanítson és adjon számot egész lényével; és személyes hitelével szavatolja azt, amit tanít. Hogy autonóm, szabad embereket neveljen kellő önismerettel és polgári tudatossággal. Aki eligazodik a világ dolgaiban, felelős döntésekre képes, és nem manipulálható. Aki bátran kiáll a saját érdekeiért és másokért is. Aki érzékeny a társadalmi problémákra, és nem engedi, hogy bármire rávegyék, hogy eszközként használják, és ő sem használja eszközként embertársait. (Gyeskó Ágnes)

A gyógypedagógia apró ladikját a közoktatás nehezen mozgó, sok ballasztot cipelő tankhajójával nem érdemes összekötni. Nem lenne, de úgy jártunk, mint Kai a Hókirálynő szánkójával – eloldani nem tudjuk. Az önállóságát régen elvesztette a gyógypedagógia – egy a zászló, egy a tanterv, egy a tankönyv –, ahogy a gyógypedagógusképzés sem önálló már. Ahogy az intézmények sem önállóak – vezetőiknek lényeges ügyekben nincs döntési szabadsága. Ahogy a közoktatás sem önálló – szakmai kérdésekben sem hallgattatik meg a benne dolgozók szava, már látszólagos képviseletekkel sem folynak szakmai viták a látszat kedvéért sem. Egyetlen láncra fűzték az egészet, mint Gárdonyi regényében. (Szabó Anna)

Végső soron mire tanítjuk a diákokat: félni, támadni, védekezni? Elég fejből felmondani a homo mensura tételt ahhoz, hogy jól feleljek? Vagy valami egyéb is kell az érettséghez?

Mi, pedagógusok érettek vagyunk? Vajon hogyan felelünk nap, mint nap a tantermekben, az iskolai folyosókon, igazgatói irodákban a Königsbergi remete második kérdésére: arra, hogy mit kell tennünk? (Imre Katalin)

Travolta borzas hajú rockerként bűvölte a visongó lányokat, egy gombóc fagyit 3 forintért mértek, a „kispolszkival” már 3 és fél óra alatt el lehetett jutni Budapestről Miskolcra, amikor a mostani tanári gárda jelentős részét alkotó pedagógusok a tinédzserkorukat élték. Nagyot fordult azóta a világ. De még nagyobbat benne a gyerekek. A XX. század nagy történelmi forgatagában nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy a változó politikai és társadalmi környezetben újrastrukturálódó családban miként változott meg a gyermek státusza. Mi több, a gyermek társadalomi státusza. (Federmayer Katalin)

A gyorsan változó világ mindig is kihívások elé állította az oktatást, de korábban ezekre azért próbáltak megoldást keresni. Az esélykiegyenlítés terén is. Aztán egyszer csak eltűnt ez az attitűd, és helyébe lépett a „mi tudjuk, mi a megfelelő, mit kell tenni” típusú irányítás, ami a valóságtól elszakadva, minden tiltakozás ellenére alakította át a rendszert, a saját elgondolása, értékrendje szerint. A tiltakozókból “nem mértékadó szakmai körök” lettek, a mértékadók pedig azokat tömörítették, akik egyetértettek a döntéshozók elképzeléseivel. (L. Ritók Nóra)

Amikor a magyar oktatásról és ezen belül az iskoláról beszélünk, vajon mindannyian ugyanazt értjük alatta? Persze a jogszabályok (Alaptörvény, Köznevelési törvény) és a szakirodalom definiálja, de a közbeszédben mit jelent? Mindannyian a saját iskolaképünkhöz képest fogalmazunk meg problémákat és esetleges megoldásokat, de ha az alapvetések különböznek, akkor a ráépülő gondolatok sem összevethetők.  (Kis Sándor hozzászólása a kongresszus beharangozójához)

30 éve verik szét az oktatást, mostanra sikerült. Az iskolák jelentős része gyermekmegőrzővé vált – már ha bejön egyáltalán a gyerek. Ha be tud jönni, mert van cipője, utazásra pénze, és leginkább motivációja.

A többségnek azonban nincs. Az ország több mint fele szegénységben, mélyszegénységben él, ahol az életben maradás sokkal fontosabb, mint a tanulás, amire se a gyereknek, se a szülőnek nincs motivációja. Ahol analfabéta, funkcionális analfabéta a szülő, a gyerek. Ez azért is súlyos probléma, mert a társadalom legszegényebb 30 százaléka neveli a magyar gyerekek több mint felét. (Leiner Károly)

Volt tanítványom hív telefonon. Fia az egyik legjobb gimnáziumban kilencedikes. Egy négyese van. A szülői értekezleten az osztályfőnök másfél órán keresztül szuttyongatta őket, hogy a 4,27-es osztályátlaggal sehol sincsenek, tegyenek többet otthon a jobb eredményért. Volt tanítványom nem hülye, csak nevet és elmélkedik a tanári pszichén. A stressz átragad rám, és páni félelem fog el, ha arra gondolok, hogy nemhogy lemaradva, de sehol sem vagyok a tanmenethez. Eredetileg fütyülök rá, úgyis teljesíthetetlen. Vagy a gyerek, vagy a tanmenet. (Vass Judit)

Egy olyan vertikális kapcsolatokra épülő, autokrata társadalomban élünk, ahol a gyerek már korán megtanulja, melyek azok a játszmák és szerepek, amelyek a saját útjukon előre haladási lehetőséget biztosíthatnak (= tetszés a környezetnek). De lehet (csak) erre személyiséget építeni? A demokrácia felé induláshoz fontosnak tartom a saját személyiség megismerését, amely sok-sok kérdés feltevéséből, alternatívák körüljárásából épülhet. Én a jelenlegi keretek között leginkább a dráma tantárgyban látok lehetőséget a demokrácia tanítására. (Vatai Éva írása, foglalkozásvázlatokkal)

Egy másik, mára ordító probléma, hogy elfogyunk. Nincs utánpótlás, a bent ragadók munkaterhe kezelhetetlen, minőségi munkát végezni képtelenség. Az úgynevezett szakos ellátottság adatai nem követhetőek. Ha augusztus 30-án a történelemtanár bevállalja még a kémiaórákat is, egész évre biztosított a „szakszerű tanítás”. A regnáló pedagógusokat nemes egyszerűséggel lenézi, kiröhögi és bűnbakká tupírozza az állam. S igen, a tanári minőség, ami döntő a tanulás folyamatában, egyre gyorsabb tempóban hanyatlik. (Benedekné Fekete Hajnalka)