Szülők és pedagógusok¹

Ki vállalja a felelősséget?

A rendszerváltásig az iskolának (a pedagógusnak, hangsúlyosan az osztályfőnöknek) felelősséget kellett vállalnia a diákok teljes élettevékenységéért, s a családnak kötelessége volt alárendelődni az iskola deklarált elvárásainak. Az utóbbi két évtizedben a szülőknek módjukban állt visszavenni a felelősséget gyermekük neveléséért, s elvileg sok tekintetben az iskolának kell(ene) alkalmazkodnia a családhoz. A pedagógus objektivitása és a szülő természetes szerepéből adódó szubjektivitása már az alaphelyzetből eredően konfliktusokkal terhel(het)i meg ezt a viszonyt.

A pedagógusok és szülők közötti feszültséget érzékelhetően fokozza a család és iskola közötti hagyományos munkamegosztás átalakulása. Bizonyított tény, hogy a gyerek életpályájának alakulása nagy mértékben a család kulturális szintjétől (s csak lényegesen kisebb mértékben annak pénztárcájától) függ Az iskola szerepvállalása számos ok miatt ebben a vonatkozásban is elmarad a szükségestől. Ezzel a jelenséggel is magyarázható, hogy a szülők általában bizalmatlanok az iskolával, a pedagógusokkal szemben. Egyre többen vetik szemükre a teljesítményközpontúságot, a gyerekek túlterhelését, miközben legalább ennyien gyakorolnak nyomást az iskolára a követelmények fokozása érdekében Feltételezhető, hogy nem csupán a szülők és a pedagógusok, hanem az egyes szülők, szülőcsoportok között is konfliktusokhoz vezetnek az eltérő elvárások, hogy egy-egy intézményen, tanulócsoporton belül a szülők szintjén is megjelennek az értékszempontú ütközések, s könnyen alakulnak ki konfliktusok a társadalmi, vagyoni helyzet különbségeinek következtében is.

Aktív és passzív szülők

A szülők az iskolához való viszonyulásuk alapján is különböznek egymástól, és ez a viszonyulási mód bizonyos mértékben orientálhatja a pedagógust a velük kialakuló konfliktusok kezelésénél.

A nagyon aktív, olykor túlbuzgó, a pedagógusnak gyermekük vélt érdekében hízelgő szülőnek általában a többi szülővel alakul ki konfliktusa, s a hízelgést elfogadó pedagógus ellenszenvet válthat ki nemcsak a szülőkben, hanem a gyerekekben is. A kivételezett gyerek helyzete társai között általában kedvezőtlen. A pedagógusnak az így kialakulható konfliktusokat meg kell előznie, lehetőleg úgy, hogy ne sértse meg az érintett szülőt, s ne rontsa el a vele és gyermekével kialakuló kapcsolatát.

A passzív, gyermeke neveléséért minden felelősséget az iskolára hárító, elfoglalt, egyéni problémákkal küszködő, alacsony iskolázottságú, elhanyagoló stb. szülővel általában nem alakul ki konfliktus, hiszen kapcsolat híján ennek nemigen lehet tere. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy e szülőkben ne lappanghatnának feszültségek, ne élhetnének indulatok az iskolával szemben. Bár a szülőnek, a családnak is joga van bezárkózni saját intim szférájába, a pedagógus, ha úgy látja, hogy meg kell tennie, megpróbálhat kontaktust teremteni az adott szülővel, s amennyire lehet, megnyerni őt saját gyermeke érdekében.

Sok és látványos konfliktus adódik azokkal a szülőkkel, akik eleve fenntartással, bizalmatlanul, már-már ellenségesen viszonyulnak az iskolához, tudatosan vagy ösztönösen szembehelyezkednek a pedagógusokkal. Előfordul, hogy a saját gyerek iránti – részben természetes – elfogultság, a féltés és a bizalmatlanság az alapja ennek a viszonyulásnak. Más esetben a gyerek iskolai kudarcaiért, a nevelési problémákért okolja a szülő az iskolát elhárítva magától minden felelősséget. Előfordulhat az is, hogy a pedagógus nevelési stílusától idegenkedik, túl magasnak vagy éppen túl alacsonynak ítéli az iskola a követelményeit, tart attól, hogy nem megfelelően bánnak a gyerekével stb. Gyakran a szülő tulajdon iskolai élményei alapozzák meg az iskolával szembeni általános bizalmatlanságot. A legrosszabb, amit ilyenkor a pedagógus tehet, hogy viszonttámad, vagy elzárkózik, és kísérletet sem tesz a szülő bizalmának megnyerésére.

A kritikus szülők kategóriájába azok az apák és anyák sorolhatók, akik helytelenítenek valamit a pedagógus, az iskola munkájában és véleményüknek nyilvánosságot is adnak. Ez a kritikus attitűd nehezen épül be az iskola hagyományosan hierarchikus világába. Amíg a bírálat nem ölt megfelelő formát, amíg a pedagógus felesleges és támadó jellegű kötözködésként éli meg a szülői ellenvéleményt, addig a kritikusságból származó konfliktusok nem használnak egyik félnek s természetesen a gyereknek sem. Az őszinte vélemény elhallgatása, illetve indulatos kinyilvánítása sokszor a pedagógusok eleve elhárító hozzáállására vezethető vissza. A pedagógusok nagy része ugyanis nem fogadja szívesen még a jobbító szándékú kritikát sem, személyes sértésként értelmezi, esetleg az intézményi elvárásokra (házirend, pedagógiai program, tantervi előírások stb.) vagy az áldatlan körülményekre hivatkozva utasítja el ezt. Sőt, a szülők nem titkolt félelmét igazolva előfordulhat, hogy a szülő kritikus hangvétele következtében annak gyereke kerül kedvezőtlen helyzetbe.

A közös munka hiányzó keretei

A feszültséget fokozza, illetve a problémák megoldását nehezíti, hogy hiányoznak a pedagógusok és szülők közötti együttlét működőképes formái. A szülői értekezletet a pedagógusok jelentős része felesleges, időrabló feladatnak tartja, amelyre úgyis azok a szülők jönnek csak el, akiknek igazából nincs baj a gyerekével. A közös fogadóórák többnyire személytelenek, nincs mód a személyes kapcsolatfelvételre, a gyerek ügyeivel történő alaposabb foglalkozásra, a teendők egyeztetésére. A családlátogatás, amióta nem kötelező, egyre ritkábban, és általában a valamilyen okból problémás gyerekek esetében történik meg. A gondot növeli, hogy a szülők is egyre elfoglaltabbak, nehezen szakítanak időt arra, hogy személyesen találkozzanak a gyerekük pedagógusaival.

Szekszárdi Júlia

¹A cikk teljes szövege a Modern iskola magazin legfrissebb számában található.