Kedves ballagó Diákok, kedves Hozzátartozók!

Egy üzenet

1. Laura szerint:

   2014.05.11. 22:16

   Az alkalom ugyanaz, az iskola más, nagyon más…

   Tisztelt Szülők, Rokonok és Barátok!

   Kedves Tanáraink, egykori és jelenlegi diáktársaink!
   Szeretettel köszöntök mindenkit a most elballagó tizenharmadik osztály nevében!

   Karinthy Frigyes szerint, „Azért mérjük helytelenül az időt, mert ehhez egyetlen mértéket használunk csupán. Azt, ami az átélés sebességét méri”. Pedig Einstein óta jól tudjuk, hogy az idő relatív, hiszen hossza soha nem az átélés sebességétől függ, hanem az átélt élmények minőségétől. Pont úgy, ahogy ezt Einstein szellemesen magyarázza: „Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, és úgy érzed, mintha csak egy perc lett volna.”

   Nem tudom, osztálytársaim hogyan élik meg a mostani időpillanatot, de engem inkább emlékeztet a forró kályhára, mint egy csinos nőre! Ennek ellenére, kettős érzés van bennem! Egyrészt jó lenne minél gyorsabban túl lenni ezen az időpillanaton, és „elindulni minden útra, mert az embert minden úton várják”.

   Ahogy Csoóri Sándor írja: „Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra”

   Másrészt viszont, szeretném meghosszabbítani ezt a pillanatot, mert jó újra elmerülni azokban az élményekben, amelyek hangulatát nem csak azok a helyszínek árasztják magukból, amelyeket az előbb jártunk végig, hanem azoknak az embereknek a szeretetteljes lénye is, akik ezeken a helyszíneken tanárként, barátként, és sorstársként álltak mellettünk az elmúlt tizenhárom évben, és akik most is együtt ünnepelnek velünk.

   Németh László mondta, hogy: „csak tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni, milyen volt az iskola – és benne a tanár. A tanár nem is tudja – fogalma sincs arról -, hogy mikor hat igazán növendékére, egy gesztussal, egy szóval, egy odavetett tréfás félmondattal.”

   Biztos vagyok abban, hogy nekünk nem kell tíz évet várnunk arra, hogy számunkra ezek a dolgok kiderüljenek, hiszen már most is tudjuk, hogy kinek mit köszönhetünk, és hogyan hatott ránk az a közeg, amit Óbudai Waldorf Iskolának nevezünk. Nem Németh László igazságát vitatom, mert tudom, hogy vannak olyan iskolák, ahol a tanárok a saját nézeteiket erőltetik a diákjaikra, és ahol a tanulóknak lehetőségük sincs arra, hogy ezeket a nézeteket kételkedve fogadják. Az ilyen iskolák elvégzése után minden bizonnyal éveknek kell még eltelniük ahhoz, hogy a tudásnak álcázott dogmák elkopjanak, és felragyogjon alattuk az a valódi érték, amit egy gesztussal, egy szóval, vagy odavetett tréfás félmondattal csak azok a tanárok tudnak átadni, akik nem csak mesterei a saját szakterületüknek, de abban is érdekeltek, hogy növendékeik szabad lénnyé váljanak.

   Ha hinnék a csodákban, azt mondanám, hogy ebben a tekintetben az Óbudai Waldorf Iskolában számos csodát éltünk meg az elmúlt tizenhárom év alatt, hiszen nem titok, hogy voltak nagyon nehéz pillanataink, sőt: válságos időszakaink, – egyénileg és osztály szinten is! De ma már az sem titok, hogy ezeken a nehézségeinken nem tudtunk volna felülkerekedni, ha a tanáraink nem arra ösztönöztek volna minket, hogy az egyébként okos tanácsaik követése helyett, a saját megoldásainkra találjunk rá.
   És ha hinnék a csodákban, még azt is hozzátehetném ehhez, hogy számomra néha már az is csodának számított, hogy szüleim a legkilátástalanabb helyzetekben sem adták fel azt a hitüket, hogy jó helyen vagyok, és számomra ez a legmegfelelőbb iskola.

   Csak azért nem mondom, hogy mindez csoda volt, mert ma már tudom, hogy nincsenek csodák! Pontosabban fogalmazva: minden csodának látszó történés mögött egy varázsló áll, és ez a varázsló én magam vagyok; illetve: MI MAGUNK VAGYUNK.

   Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, mit viszek magammal útravalóként, vagy inkább, hogy számomra mi az elmúlt tizenhárom év esszenciája, akkor azt mondanám, az egyik ilyen esszencia annak tudása, hogy:

   „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.”

   Miért? Azért, mert az idő relatív, és ahogy hossza nem az átélés sebességétől, hanem az átélt élmények minőségétől függ, úgy az időben megélhető élmények sem akkor készülnek elő, amikor azok eseményei előttünk megjelennek, és nem ott, ahol aztán megéljük azokat. Az egészben éppen ez a varázslat!

   Ahogy egy aprócska magban már benne van az egész növény, ami belőle később kifejlődik, úgy mai ballagásunk története sem a tizenharmadik év szeptemberével kezdődött. De nem is a tizenhárom évvel ezelőtti 2001-es év szeptemberének azon a napján, amikor elsősként először léptük át az Óbudai Waldorf Iskola küszöbét, és osztálytanítónk (Attila-bácsi) vezetésével először mentünk végig azokon a folyosókon, amelyek kövezetén most utoljára ballagtunk így együtt, és amelyeken néhány pár cipőt elkoptattunk tizenhárom év alatt.

   Nem, a mi történetünk sokkal régebben kezdődött. A mi történetünk akkor kezdődött, – és ebben rokonai vagyunk az összes előttünk végzett és utánunk végző varázslónak – amikor szüleink és tanáraink lelkében nem csak otthonra lelt, de egymásra is talált az a gondolat, hogy: „a valódi nevelés- történjen akár a családban, akár az iskolában – olyan varázslat, amit minden gyermek önmagából teremt, miközben saját belső sorsát követi.”

   Miért tekintem én ezt a lélekben egymásra találást a kezdetnek? Azért, mert aki így gondolkodik azt is tudja, hogy szülőként, tanárként csak akkor végezi jól a dolgát, – azt is mondhatnám: AKKOR SZERET IGAZÁN – ha szakállas elméletek, merev dogmák, és megkötő szabályrendszerek helyett olyan környezetet tud teremteni gyermekei, diákjai számára, amelyben minden gyermek a maga módján válhat varázslóvá.

   Azért nincsenek csodák, mert minden látszólagos csoda mögött egy varázsló áll! Úgy is mondhatnám: MINDEN SZABAD TETT, EGY SZABAD ÉN-LÉNY VARÁZSLATA, amit önmagából teremt az időbe! És csak akkor varázslat, ha az, amit teremt, az időben hat ugyan, mégis független az időtől.

   Ahogy nem csoda, ha az ember egy tölgyfa alatt megpihenve, makkot talál a földön, úgy nem tekinthetjük csodának azt sem, hogy az Óbudai Waldorf Iskolában szabad emberek nevelődnek. Elég rápillantani a most ballagókra ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is az a fa, amelynek termései vagyunk.

   Azt is mondhatnám, aki arra kíváncsi, hogy mit hordozunk magunkban tizenhárom év önnevelése után, annak elég feltekintenie arra a fára, amely alatt most állunk, hogy megtalálja azokat az ágakat, amelyeken terméssé növekedtünk. De aki ezeket az ágakat továbbköveti, az eljut a főágig, majd onnan a törzsig, a törzset követve pedig le a gyökérzetig, végül a talajig, amely a gyökérzeten keresztül, éveken át az egész fát táplálta.

   Mindez az időben hat, de nem áll az idő hatása alatt, hiszen a fa bármelyik termésében, minden egyes magban, benne van az egész fa sorsa! Múltja, jelene és jövője is. Sodorják ezeket a magokat bárhová is az élet viharai, már most tudható, ahol meg tudnak majd kapaszkodni, ott valami jelentős, valami varázslatos létesül!

   Kedves Ünneplők!

   Amikor ma valaki a varázslás szót említi, az emberek, többnyire csak legyintenek, rosszabb esetben összeráncolják a szemöldöküket, vagy kifejtik az ezzel kapcsolatos okos gondolataikat. Pedig ha jobban belegondolnának a lényegbe, belátnák, hogy nincs olyan területe az életnek, ahol jól működne – vagyis: IGAZ, SZÉP és JÓ lenne – az, ami nem varázslat által jött létre!

   Mindegy, hogy az életben mivel foglalkozik az ember, – lehet tudós, művész vagy kétkezi munkás – abban a pillanatban, ahogy értéket akar teremteni, varázslóvá kell válnia, vagyis át kell lépnie a gyakorlati-mágia területére. Ezért mondja Rudolf Steiner, hogy: „egyetlen iskola sem olyan értékes, mint a tapasztalat iskolája, mert a tapasztalat iskoláiban munkálkodik minden olyan ember, aki valóban előre viszi a világot”. És ezért mondja, hogy: „Aki belép egy ilyen iskolába, az emberiség életét egészként kezdi el szemlélni, és nem olyan korlátozott szempontok szerint, amelyeket egy csoport, vagy az éppen uralkodó politika erőszakolt rá.”

   A második esszencia ezért, amit tizenhárom év terméseként magammal viszek jövőbeli életembe, – és amiről tudom, hogy osztálytársaim is magukkal viszik – az a szemlélet, hogy: „az emberiség legkisebb eseményei mögött is az egész Földet érintő nagy folyamatokat keressem.” Még konkrétabban: hogy tovább gyakoroljam mindazt, ami által a saját lépéseimet és érdekeimet úgy tudom irányítani, hogy azok összhangban legyenek az egész Föld érdekeivel.

   Harmadik esszenciaként pedig, azt viszem magammal erről a helyről, amit belső iránytűnek lehetne nevezni. A magam részéről ezt olyan akaratnak tekintem, ami lehetővé teszi számomra, hogy azt az irányt követhessem általa, ami a saját sorsommal áll összhangban, vagyis amit nem a változó körülményeim szabályai jelölnek ki számomra. Megtapasztaltam ugyanis az elmúlt tizenhárom év alatt, hogy akaratom csak akkor működik pontos iránytűként, ha hajlíthatatlan marad, és „érjen bár a csillagokig”, szilárdan és állhatatosan kitart amellett az irány mellett, amit legbelső lényemben teremtettem meg.

   Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, – és tudom, hogy ezzel valamennyi most elballagótársam tisztában van – hogy saját sorsunkkal összefüggésben soha nem azok a legnyilvánvalóbb akadályok, amelyek elsőre a legveszélyesebbnek látszanak. Még pontosabban: nem a külső akadályok térítenek el bennünket az életfeladatainktól.

   Nem ezekre a dolgokra kell tehát különös figyelmet fordítanunk, hanem sokkal inkább azokra a finomabb veszélyekre, amelyek annál hatalmasabbá válnak, minél közelebb kerülünk egyéni életfeladataink teljesítéséhez. Az ilyen veszélyek gyakori megjelenési formája a gőg. Gőgnek számít mindaz, ami önelégültté és hiúvá tesz bennünket, ha bizonyos irányokban olyan teljesítményeket tudunk elérni, ami másoknak nem sikerült.

   Tisztelt Ünneplők, Kedves Tanáraink!

   Ezekkel a gondolatokkal szerettem volna magam, és a most elballagó tizenharmadik osztály valamennyi tagja nevében elköszönni az iskolától, és köszönetet mondani mindazért a figyelemért, szeretetért, és varázslásbeli tudásért, amelyek nélkül most nem lenne miénk az, amit útravalóként az előbb számba vettem.

   A minket követő ifjabb varázslóknak pedig az alábbi gondolatokat hagyjuk hátra:

   Gyakoroljátok azt a szokást, (és ha még nincs, akkor alakítsátok ki) hogy akadályokat győztök le;
   Gyakoroljátok, hogy erős és céltudatos határozottsággal viszitek végig azt, amit elkezdtetek;
   Gyakoroljátok, hogy addig szítjátok magatokban az akarat-parazsát, míg akaratotok azzá az energiává nem válik, ami minden nehézségen átvisz majd benneteket.

   És ha így tesztek, ti is tiszta szívvel búcsúzhattok majd az iskolától és magatokra nézve is érvényesnek érezhetitek Walt Whitman alábbi sorait:

   „A múlt és a jelen tünedezik – megtöltöttem, kiürítettem őket,
   És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.”

   Kedves Szüleink, Tanáraink, Barátaink és Diáktársaink, KÖSZÖNJÜK, HOGY VAGYTOK!

   Baranyai Ádám

   Válasz