OFOE Filmklub – A messzi dél vadjai

A Budapest Film Zrt-vel közösen szervezett filmklubunk júniusi találkozóján A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) című 2012-ben készült amerikai filmet nézzük meg (rendező: Benh Zeitlin).

Időpont: június 3., kedd, 17.30
Helyszín: KINO CAFÉ, 1137 Budapest, Szent István krt. 16.
Jegyár: 700 Ft
Szeretettel várunk minden érdeklődőt!

A filmről

Hushpuppy, a történet mesélője hatéves kislány, és a Teknőben jár iskolába, egy önjelölt tanítóhoz. Az alapvető ismereteken túl megtanulja a természet törvényeit, és azt, hogy hogyan lehet úgy élni, hogy harmóniában legyen vele. Miközben tanul, a mindennapokat is át kell vészelnie valahogy: anyja elhagyta, részeges apjával él egy kalyibában, amely magasan a vízszint fölé épült. Mert a víz jön, minden évben a monszunesőkkel, és akinek nem volt elég pénze vagy esze ahhoz, hogy megfelelően védekezzen, annak mindenét elmossa az ár.

Hushpuppy meséjét nem véletlenül tűzte zászlajára a WWF¹ itthon és szerte a világban: a Messzi dél vadjai úgy mond el alapvető igazságokat, hogy nem vágja azokat a képünkbe, de nem is választja a szájbarágós módszert: félig dráma, félig természetfilm, miközben szomorú képet fest egy társadalmi csoportról, amely nem is létezik, hiszen nincs feltüntetve egyetlen térképen sem. Nem nagy a különbség a Teknő vagy a nagyvárosok szélén húzódó nyomornegyedek között. Még az alapanyag is ugyanaz: bádog és furnérlemez mindenütt. (Szocio-doku-természet dráma, port.hu, 2013. január 10.)

A messzi dél vadjai a nagy utazások és a túlélőtörténetek lebilincselően gyönyörű keveréke. Utazás, mert játékideje során a hatéves kislány, Hushpuppy társává szegődik valamennyi néző, a film nyelvezete is azt sugallja, hogy vele kell bandukolnunk. Helyről helyre mozog, és ugyan csöbörből vödörbe nem zuhan, útja örökké küzdelmes. És mese is a túlélésről, mivel Hushpuppy a körülötte lévő szabályrendszerhez, jobban mondva érzetvilághoz alkalmazkodva lel rá a kiútra, legyen ez a szó akármennyire is képlékeny. (…)z apa-lány kapcsolatra szintén a valóság-képzelet dualitása jellemző. Míg a kislány a saját nézőpontja által vezérelve ugrik fejest a lápos gyönyörűségébe, addig az apja, Wink már igencsak betagozódott a keserű univerzumba, látja annak árnyoldalait, és mindez rusztikussá, megkeseredetté teszi. Zeitlint ekkor sem hagyja cserben rendezői képessége, ugyanis az apa valójában még tudja, hogy a lányának szüksége van a támogatásra, így hajlandó idomulni Huspuppy világnézetéhez. A messzi dél vadjai ebből a nézőpontból is a kegyetlen reáliák, valamint csodálatos gyermeki belvilág kapcsolatára reflektál: a két sík bravúrosan megfér egymás mellett, mi több, szimbiózisban élnek. (Szabó Ádám: Teknő birodalmában, Revizor, 2013. január 9.)

A főszereplő – és sokszor maga az elbeszélő is – egy hatéves kislány, aminek buktatóit felmérték, és többnyire ügyesen megkerülték az alkotók, miközben sokoldalúan kiaknázták az előnyeit. A gyerekhős történetében természetesnek hat az időrend borulása, a valóság, a kiszínezett, felnagyított valóság és a merő képzelet határainak elmosódása. A talpraesett, akaratos és időnként komisz Hushpuppyt az apja, Wink neveli arra, hogy szükség esetén akár egyedül is boldoguljon az életben, az anya rég meghalt vagy megszökött a nomád viszonyok elől, csak pár szép emléket és emlékezetes metaforát hagyva maga után. (…)Olyan kérdésekkel szembesülünk, hogy hol vannak a személyes szabadság és közösségi függetlenség határai, jogunk van-e az önsorsrontásra (ami talán csak kívülről nézve tűnik annak), kóser-e az, hogy híd alatt aludni tilos, de saját házban megfagyni (vagy vízbe fulladni) engedélyezett, elutasíthatunk-e egy orvosi kezelést, és megtagadhatnak-e tőlünk egy másikat, s hogy néz ki ugyanez, ha gyerekek is érintettek. A messzi dél vadjai nem válaszolja meg a kérdéseket, de még csak fel sem teszi őket. Ezek a nézőben fogalmazódnak meg, miközben egy jobb műfajmegjelölés híján mágikus realista mesét kap emberekkel és állatokkal, kalanddal és drámával, jó zenével és szereplőkkel, amely rólunk és hozzánk szól, hiszen az egyik nagy alaptörténetünket, az éden elvesztését mondja újra. (Borz: A sűrűben, Mancs, 2013. január 10.)

A film a kislány belső elbeszélését követi, a jelenetek így szabálytalanul kapcsolódnak egymáshoz: a hurrikán, az áradás és a kitelepítés eseményei a kislány félelmeivel, az anya hiányával és egy sajátos világmagyarázattal keverednek. Zeitlin ez utóbbi megoldása sajnos igen didaktikus, a felnőtt világ ijesztő, látszólag irracionális eseményeit megérteni igyekvő csemete szájába ugyanis bántóan lapos, kétes ezotériába és közhelyes vadromantikába csomagolt vulgárbölcsességeket ad. Az apróbb döccenők, a patetikus szólamok és a szájbarágás ellenére az író-rendező mégis ügyesen kerekíti a mesét, sőt, Hushpuppy képzeletének rendkívül következetes bemutatásával a közelben ólálkodó giccset is sikerül elkergetnie. Átgondolt komplexitása és utánozhatatlan látványvilága mellett a mű elsősorban az amatőr szereplők csodálatos alakításai miatt működik. A rendező baráti társaságából verbuválódott színészgárda fesztelenül és hitelesen viselkedik a kamera előtt: a kislány, Quvenzhané Wallis ösztönös és elemi erejű játéka mellett legfőképp a civilben pékként tevékenykedő Dwight Henry játéka lesz emlékezetes. Az egyszerre zord és érzékeny apa összetett figuráját Henry rendkívül széles érzelmi skálával, lehengerlő energiával oldja meg, és az ő erőteljes jelenléte legalább olyan fontos alappillére a rendezésnek, mint Wallis kócos alakja. A messzi dél vadjai távolról sem hibátlan, ráadásul elsiklik a nomád élet, a saját szabadságukhoz akár az életük árán is ragaszkodó hősök erkölcsi ellentmondásai felett, de szimpatikus látásmódja, mély humanizmusa és csodálatos kivitelezése miatt Zeitlin debütálása egy rendkívül kreatív, szerethető darab. (Huber Zoltán: Vissza a természethez. Prizma, 2013. január 7.)

Döbbenetes film. Vagy beszippant, és utána egy jó darabig nem ereszt – és ebben nagyon nagy érdeme van a kislánynak (nemcsak a karakternek, hanem az azt alakító Quvenzhané Wallis-nak is, aki egyszerűen kamera elé termett, igen tehetséges) – vagy simán ledob (erre mondták sokan, hogy unták). Középút nincs.

Mert kell a közös hullámhossz ezzel a filmmel. Egy jó értelemben vett művészfilm, amit nem lehet kajafőzés, társas összejövetel vagy vasalás közben nézni. Meg kell adni a módját, és akkor ad.

De olyat, amire garantáltan nem számítottál.

Jó zene, remek látványvilág, jó rendezői munka, hiteles színészek.

Nem tudom, kinek ajánlani, de mindenkinek érdemes egy próbát tenni vele. Azaz de: ha valaha gondolkoztál már azon, hogy milyen lehet kilépni ebből a felpörgetett, üres, neurotikus, fogyasztó társadalomból és önkéntes száműzetésbe vonulni, vagy, ha megérintett valaha (újra) a kisgyerekeknek az a csodálatos világa, amit felnőve már rég elfelejtettél – akkor nagy esélyed van rá, hogy megfog.

Egy biztos, ahogy sokan írták már előttem: a transzformersz, project X vagy a másnaposok 423. részén, és egyéb holivúdi tucatfilmeken edződve értelmezhetetlen. (nézői vélemény az internetről)

¹WWF (World Wide Fund for Nature, magyarul Természetvédelmi Világalap), a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezete, amely 96 országban tevékenykedik, tagsága meghaladja a 4,7 millió főt.