Beszélgetés egy tizenévessel. 1. rész

„A tanárok totál kikészültek tőlem”

– Úgy tudom, neked ez sokadik iskolád. Beszélgessünk erről kicsit.

– Hát igen. Már általános iskolában három iskolába jártam.

– Mi volt ennek az oka?

– Alsóban abban a faluban jártunk iskolába, ahol laktunk. A két nővérem közül az idősebbik ötödikben, a kisebbik hetedikben ment át kisgimnáziumba, az Angolkisasszonyokhoz.

– Kollégisták lettek, ha jól sejtem…

– Igen. Aztán, mikor befejeztem a negyediket, anyáék úgy gondolták, én is menjek katolikus iskolába.

– A szüleid ezek szerint vallásosak?

– Nem mondanám, inkább a keményebb nevelés hívei. Anya elég komolyan vette a határokat, apa meg nem, úgyhogy sok volt a vita miattunk. Persze anya győzött, mentem a katolikus iskolába a városba, ahol persze kollégiumba kerültem.

– Hány éves voltál akkor?

11-12 körül.

– Jól érezted magad ott?

– Hát nem. Utáltam ott lenni, utáltam a kollégiumot, nem csak az volt a baj, hogy nagyon sokat kellett tanulni, hanem borzasztóan egyedül voltam. Hiányzott anya, apa, a tesóim… persze, a nővéreimmel találkoztunk néha kimenőkor, de az nem ugyanaz, mintha délután hazamegyek, és otthon együtt vagyunk, ha érted, mit akarok mondani.

– Értem. Nem voltál még felkészülve a családtól való elszakadásra.

– Hát nem. Utólag már, mikor anyával beszélgetünk erről, ő is bánja, azt mondja, én nem voltam még elég érett, mint a lányok, és nem vette figyelembe, hogy én fiú vagyok, és más típus.

– Ez a beszélgetés akkor történt, mikor még oda jártál?

– Nem, sokkal később. Egyébként három hónapig jártam oda.

– Mi történt?

– Nagy volt a szigorúság, sok dolgot nem tűrtek el, amit egy normál suliban természetes.

– Mint például?

– Például a lányok nem hordhattak spagetti pántos topot, meg nem sminkelhettek, a fiúk nem vehettek fel Bermudát, minden héten kétszer reggel hétkor osztálymise volt, amiről nem lehetett késni, a stúdiumokon egy hangot sem lehetett szólni, tv-t csak akkor nézhettünk, ha a csoport elért egy jó átlagot a héten, persze meg volt szabva, milyen műsorokat, ilyesmi. Én meg nem nagyon bírtam ezt.

– Nem tetszett a fegyelem?

– Hát, nem. Úgyhogy tudtam, ha eltanácsolnak, hazamehetek. Vettem egy sokkolót a piacon, és bevittem órára. Nem csináltam vele semmit, csak megmutattam a többieknek. Persze, a stréberek rögtön leadták a drótot az ofőnek, az meg az igazgatónőnek. Előbb volt egy meghallgatás, amire elhívták a szüleimet is, aztán azonnali hatállyal kirúgtak.

– Nem kaptál újabb esélyt?

– Nem, mert előtte is volt sok apró kis stiklim. Úgyhogy november végén anyáék keresni kezdtek egy új sulit, de most már közelebb. Fel is vettek egy közeli iskolába, az ott jártam ki a nyolc osztályt.

– Ott már minden rendben volt?

– Nem mondhatnám. Az volt a baj, hogy sokan nem fogadtak be, mert ők első óta együtt jártak, én meg ötödikben kerültem oda, ráadásul év közben, akik meg elfogadtak, a rosszabbik feléhez tartoztak. Úgyhogy sikerült elég hamar az osztály rémévé válnom, ahogy a matektanárom mondta.

– Szerinted jogos volt ez a megnevezés?

– Nem igazán, mert általában nem én csináltam a bajt, csak valahogy mindig ott voltam a közelében. Én inkább szórakoztattam a többieket, óra alatt is beszóltam, ők meg nevettek, de a tanárok totál kikészültek tőlem.

– Te lettél az osztály bohóca?

– Na ja. Párszor a kirúgás szélén voltam, még az a szerencse, hogy az osztályfőnökök nagyon bírt engem, sokszor megvédett az igazgatónőnél. A szüleim persze rendszeresen bejártak, győzködték a dirinőt, hogy majd jól segítenek a tanulásban és a magaviseletben is.

– Sikerült nekik?

– Egy darabig. Aztán megint kezdődött minden elölről. Nem szerettem tanulni, csak ami érdekelt, azokra az órákra készültem, annál a tanárnál, akit szerettem, jó voltam. De általában hoztam a formám, én voltam a Jani!

– Úgy érezted, elvárják tőled ezt a fajta viselkedést?

– Hát a gyerekek biztosan. A tanárok már csak sóhajtottak, ha megláttak, az egyik azt mondta a ballagás után, hogy én nagyon fárasztó voltam az ő megviselt agyának. Pedig ő még kedvelt is.

– Tehát vége lett a nyolc évnek. Jött a továbbtanulás.

– Az jött. Nem igazán tudtam, mit is akarok, amit nagyon szerettem, az a D.J. karrier volt, apa már 13 éves koromban vett nekem egy lejátszót, meg komplett felszerelést, mikrofont, hangszórókat, lézert, szóval, amivel diszkózni lehet. Ő D.J. volt fiatalabb korában, tanítgatott, aztán szervezett egy osztálybulit, ahol én voltam a lemezlovas. Tök jól sikerült, beíratott egy tanfolyamra, én meg élveztem, hogy versenyre jártunk, ahol én voltam a legfiatalabb, persze nem nyertem, de beraktam a nevem a közéletbe. Sok híres D. J-t ismertem meg, hát persze, hogy ez a világ marhára tetszett nekem. Egy kiskölyök, akivel lekezel Majka, vagy messziről rám köszön és utána körbecsókol Voksán Virág. Nagy élet az. Hát én ezt akartam csinálni. Végül is az egyik jó haverom bedobta a kéttannyelvűt, ahol van szakközép is, postaforgalmi. Nem akartam én postás lenni, de a gími nem érdekelt. Hát bejelöltük ezt meg még két gyöngyösi középsulit. Aztán kiderült, hogy nem vettek fel, de volt fellebbezési lehetőség, anyáék be is adták, így végül csak bekerültem nulladik nyelvi előkészítős osztályba.

– Milyen nyelvet tanultál itt?

Angolt. Ez volt a főtárgy, meg az info, Még ének volt, sajnos, meg tesi, meg tanulásmódszertan, amit osztályoztak, a matekra, magyarra nem kaptunk jegyet.

– Azt mondod az énekre, hogy sajnos. Nem szeretted az éneket?

– Dehogynem. Alsóban énekkaros voltam, jártam zeneiskolába, szolfézsra meg trombitára, otthon kis koncerteket adtunk a nővéreimmel, ők fuvoláztak. Előadásokon játszottunk,meg hát a lemezlovasság, naná, hogy szeretem a zenét.

– Akkor mi volt a gond?

– A tanárnő azt akarta, hogy mindenképpen népdalt énekeljek a feleléskor, én meg beszóltam, hogy bármilyen jelenlegi slágerlistás dalt előadok, de nem fogok népdalokat énekelni. Erre persze bepöccent, és attól kezdve szívatott. Félévben meg is buktatott, aztán év végén is.

– Megbuktál énekből…

– Hát, meg. Röhejes volt, anyám kiakadt, apám csóválta a fejét, szép volt. De az osztálytársaimnak nagyon bejött.

– Jól sejtem, hogy itt is iskola bohóca lettél?

– Igen. Azt biztos, hogy elértem, hogy a nevemet mindenki ismerte, a tanárok vagy utáltak vagy szerettek a vagányságomért.

– Valamilyen érzelmet mindenképpen kiváltottál…

– Hát, ki. Az osztályfőnököm kilobbizta a pótvizsgán, hogy ott se menjek át, úgyhogy újra nulladikos lettem.

– Honnan gondolod, hogy ő is benne volt?

– Dicsekedett vele, és egy olyan tanár, aki kedvelt, elmondta. Megmondta, hogy nem nyugszik, míg az iskolából ki nem rúgat.

– De nem sikerült neki…

– Dehogynem. Az új osztályom elég béna volt, mindig a volt társaimmal lógtam, nem tetszett neki. Aztán december elejére már annyi figyelmeztetést szedtem össze, hogy behívtak az igazgatónőhöz, és közölték, hogy nem vagyok ebbe az iskolába való, rontom a légkört, meg rossz példákat mutatok, hát keressünk új sulit.

– Miket csináltál, amik ennyi gondot okozott nekik?

– Hát, többször rajtakaptak, hogy cigiztünk a kazánház mögött, sokat késtem, általában az első órákra nem értem be, aztán szerintem az volt a teteje, hogy beültem a volt osztályom órájára, és úgy csináltam, mintha még oda járnék. Az ofő majdnem infarktust kapott, az biztos, hogy percekig nem kapott levegőt, mikor én is beszóltam az órán.

– Miért csináltad ezt?

– Nem is tudom. Jó mókának tűnt. Meg nagyon gáz volt, hogy aki nem csendes, alázatos volt, előbb-utóbb kirúgták.

– Úgy hiszed, akit nem tudtak uniformizálni, azt eltávolították?

– Igen, valami ilyesmit mondott anya egyik kolléganője is. Aki nem úgy viselkedett, ahogy az elit iskolához méltó, aki nem illeszkedett be, vagy valamilyen szinten más volt, azt valamilyen indokkal eltávolították.

– Tehát kirúgtak. Mi történt ezután?

– Anya teljesen padlón volt, mert a jegyeim miatt nem volt esély a környékbeli sulikban. Végül is beszélt pár kolléganőjével, és szerzett pár alternatív iskola címet, mert szerinte normál iskolában nem találtam volna a helyem. Azt mondta, az én egyéniségem nem fér össze az átlagost akaró iskolákkal. Nem pont így mondta, de ez az értelme. A sulitól kaptam másfél hónap haladékot, hogy találjunk újat, és anya maga elé kapta a telefont, és végighívogatta az alternatívokat. Végül is így jutottunk el az egyik fővárosi alternatív iskolába.

– Tehát Budapesten folytattad?

– Ühüm. Nem volt más lehetőség. A mamámék Pesten laknak, gondoltuk, majd hét közben náluk leszek, hétvégén meg otthon, ha felvesznek.

– És felvettek?

– Fel, szerencsére. Szuper suli, nagyon bejött első perctől.

– Ez izgalmas, mesélj kicsit róla. Miben különbözik az eddigiektől?

– Hát először is, mikor találkoztunk az osztályfőnöknőmmel, ő elmondta, hogy ide olyan tanulók járnak, akik nem azért buktak ki más sulikból, mert buták, sőt nagyon is tehetségesek, csak az átlag suli elnyomja az egyéniségeket, meg ilyesmi. Ők meg igyekeznek segíteni még inkább meg találni az egyéniségünket. Mondta, hogy két hónap a próbaidő, és csak akkor vesznek fel, ha az osztálytársak is rábólintanak. Merthogy demokrácia van, és végül is ők töltik velem a napjukat. Meg, hogy nem anyámat hívogatják, ha gond van, mert én már szinte felnőtt vagyok, tehát vállalnom kell a felelősséget a tetteimért. Ha rosszat teszek, büntetőcédula van, ami azt jelenti, hogy én aláírok egy kötelezvényt, hogy helyrehozom a hibámat. Pl. ha kések háromszor, vállalnom kell valamilyen pozitív tevékenységet, hogy kiváltsam ezt a kötelezvényt, és természetesen nem késhetek többet. Ezen kívül mentor rendszer van, ez főleg anyának tetszett nagyon, én akkor még nem tudtam, mi is az konkrétan. Úgyhogy a második félévtől oda is jártam. Igaz, hogy mivel alapítványi suli, fizetni kell tandíjat, de a szüleim bevállalták, csak tanuljak. Egyébként szuper suli, én nagyon örülök neki, hogy ide járhatok. Persze különbözetit kellett tenni, hogy kilencedikes lehessek, de összejött.

– Miben más, mint a többi?

– Például nincsenek osztályzatok. Szöveges értékelést kapunk, de a tanárok jópofák, ha gond is van, sokszor vicces formában írják. Például földrajzból 6 hétig tanulunk intenzíven, aztán vizsga, és utána nincs több földrajzóránk.

– Epochális rendszer.

– Biztos. Mondták, valami ilyen. Meg nem nyolckor kezdődik a suli, hanem kilenckor. Nem kések legalább. Projektmunkák vannak, csoportban rengeteget dolgozunk. Mindenkinek van mentora, aki figyel rá, és kéthetente leül velünk megbeszélni, mi történt azóta, vagy hogyan tudnánk könnyebben venni egy akadályt. Nincs hagyományos tornaóra, helyette van Capuera, jóga, dogstep (kutyás terápia), éjszakai bowling, billiárd. Ha nem tudjuk fizetni a tandíjat, le lehet dolgozni valamilyen vállalással, pl. kisebbeket táboroztatni, meg ilyesmi.

– Úgy érzem, itt jól érzed magad.

– Az biztos. Nincs annyi kötöttség, mégis jobban teljesítünk, mert hisznek bennünk. Anya mindig mondja is, hogy nincs több lehetőség, becsüljem meg magam, de én igyekszem is. Nagyon tetszik ez a suli, és le akarok érettségizni.

Szabó Andrea négy gyermek anyukája, 46 éves, szociálpedagógus diplomája van, és végzős a Babes Bólyai Tudományegyetem pszichológia karán. Az iskolapszichológia a választott szakja. Pesterzsébeten dolgozik, a Benedek Elek EGYMI-ben, autista gyerekekkel foglalkozik. Emellett tinédzsereknek tart önismereti, személyiségfejlesztő tréningeket, s szabadidejében sokat beszélget velük.