2014. szeptember 14. vasárnap, 21:28
Gondolatok a (gyógy)pedagógiáról
LESÜTÖTT SZEMMEL?
Nem akartam nyüzsögni, de ez most nagyon kibukik belőlem.
Ma sok olyan írást láttam, ahol a sommás végkövetkeztetés az volt kb., hogy úgy rossz az iskola, ahogy van. Sőt, nem is kell iskola (ez a legutóbb olvasott cikk lényege), mert megnyomorítja a gyermek lelkét. Szabadon, mint a madár, illatos virágok között is megtanulhatja, amire szüksége van. Pont.
Hát, kérem tisztelettel, van egy olyan sanda gyanúm, hogy kezdünk átesni ama bizonyos ló másik oldalára.
1. Nem ártana már tudomásul venni, hogy a tanítás a hivatáson kívül egy szakma is. Szaktudáshoz kötött. Mint pl. a lakatosé , vagy CNC-esztergályosé, péké vagy a cipőfelsőrész készítőé. Mégis, a tanításhoz mindenki ért.
2. Köszönöm szépen, hogy gyakran emlékeztetnek a kötelességeimre. Néha nem ártana, ha a jogaimról is hallanék.
3. A gyermek lelke… Na és az enyém? Amikor a szemembe röhög, provokál, esetleg elküld melegebb éghajlatra, és tönkrevágja az egész órámat, amire tisztességgel fölkészültem?
4. A gyermek lelke… Néhányszor elmondtam már egy-egy szakképzős tanítványomnak: Engem többek között azért is fizetnek, hogy elviseljem a hülyeségedet. A leendő főnöködet meg nem azért fogják fizetni, hogy elviselje a hülyeségedet. Ha az a szülő igénye, hogy körtáncot járjak a gyerek körül, mert csak akkor érzi jól magát magát az iskolában, megtehetem. És mi lesz utána?
Hogy ez az oktatási rendszer száz sebből vérzik, tudjuk. De legalább magunk alatt ne vágjuk a fát. Aki tisztességgel elvégzi a munkáját, az legyen büszke a hivatására. Nem vagyok hajlandó lesütött szemmel járni.
PÁLYÁT TÉVESZTETTEM?
Most egy kicsit magam alá kerültem. Mert kezdek bizonytalan lenni a pályára való alkalmasságomban.
Pedig nekem szerencsém volt, amikor a pályaválasztás előtt álltam, ott volt előttem a családi példa. Már öregapám is kántortanító volt, anyám óvoda híján beültetett néha a hátsó padba és kezembe nyomott egy színes ceruzát, apám meg néha bekukkantott hozzám a szünetekben.
Hogy mi bizonytalanított el? Valahogy más elképzeléseim/elvárásaim vannak egy pedagógussal szemben, mint sokaknak. Állítólag. Konkrétan: nem tudom milyennek kellene lennie egy jó pedagógusnak. Pedig tanították. Vizsgáztam is belőle. Pályakezdő sem vagyok – sőt. Mégis Ma elég sok kritikát kaptam, ami elgondolkodtatott.
Tavaly egy pályakezdő kis kolléganőtől hallottam: azért lettem gyógypedagógus, mert sajnálom ezeket a szegény kis gyermekeket. Aztán pár hét múlva távozott a pályáról. Mert nehéz. Mert nem ezt várta. Mert néha pisi-szaga van a gyereknek. Mert a cukormáz elolvadt és maradt a rideg valóság. Mert a kis kolléganőnek nem magyarázták el a kezdet kezdetén, hogy a „szegény kisgyermekeket” nem sajnálni kell, hanem megtanítani arra, amire szükségük lesz. Ehhez pedig sokszor nem elég a buksisimogatás és a jajdeszeretlek mosoly.
Nem szeretnék (újfent) senkit megsérteni. De próbáljunk már szólamok helyett két lábon járni. Mert lehet fennkölten is, meg reálisan is beszélni a dolgainkról. Attól pedig, hogy cukormázzal öntünk le valamit, még maradhat gusztustalan.
Sokféle pedagógus-attitűddel találkoztam már.
- Van, aki átjárónak tekinti az iskolát. Soha semmiféle afférja nincs diákkal, kollégával, szülővel. Csak éppen elhúz, amint kicsengetnek.
- Vannak a rózsaszínűek. Mindenki imádja őket, gyerek is, szülő is. Mert „rendesek”
- A güzülők mindig precízek. Minden statisztika naprakész. Óravázlaton órákig dolgoznak. Utálatos típus a diákok szemében.
- Aztán ott vannak a renitensek. Akik soha nem írnak be időben a naplóba, mert utálják az adminisztrációt. Viszont jókat beszélgetnek a gyerekekkel.
- A legrosszabb fajta, aki állandóan morog. Hol a kölyköt szidja, hol a felmenőit, hol az egész rendszert. De tudja, hogy melyik kölyök éhezik, és titokban szendvicset visz neki „edd már meg, nem akarom hazavinni” jelszóval.
Én az utálatos, morgós kategóriába tartozom. Rászólok, elvárok , követelek. Mert tisztelem annyira a gyereket, hogy elvárok és követelek tőle. Ami nem zárja ki, hogy dicsérjem, biztassam, elismerjem. És ami nem zárja ki, hogy a gyerek az utálatos morgós természetem ellenére szeressen. Mert érzi, hogy fontos számomra.
Ma egyik írásomra kapott néhány hozzászólás után kezdtem úgy érezni, mint aki lila ködben jár, mindenki más látja az utat, csak én nem. Hát felmerült bennem a kérdés: alkalmas vagyok-é a pedagógus pályára?
FEKETE-FEHÉR, IGEN-NEM…
Egyszer megfogadtam, hogy nem beszélek a munkámról. Amolyan önvédelmi mechanizmus.
Valahányszor idegenek előtt kiderült rólam, hogy gyógypedagógus vagyok, mindig mindenki kötelességének érezte, hogy elmondja, mit gondol a fogyatékosokról.
Általában két alapeset létezik:
1. Az ilyeneknek jobb lenne, ha meg sem születnének.
2. Jaj, hát ők sokkal hálásabbak, mint az épek, sokkal több szeretetet adnak.
Na ilyenkor szoktam nyelni kettőt és megköszörülni a torkom, mielőtt bármit is válaszolnék. Mert: hogy bólinthatnék arra, hogy egy kosárnyi cseresznye mindegyike férges, vagy mindegyike ugyanolyan édes, ízletes. Kívülről egyiken sem látszik. Csak akkor tudunk véleményt mondani, ha minden egyes szemet külön-külön szétnyitunk és megízlelünk. Sok kosarunk van. Most divat ránézés alapján dönteni. Kóstolás helyett. Na de mi alapján döntünk? Színárnyalat, fajtanemesítés vagy őshonosság? Netán „csak” alapon?
Visszatérve a a gyógypedagógiára.
1. Ha a fogyatékos gyerek megszületett, akkor már nincs „ha”. Ettől még lehet nehéz és fájó. De lehet örömteli is. Mindig a konkrét esettől függ. Kívülálló pedig hogy meri azt mondani, hogy jobb lett volna, ha…?
2. Nem a fogyatékos gyerekek hálásabbak és szeretni valóbbak. Hanem Józsika, Katika…., miért lennének ők egyformák? Valahogy kezdjük elveszíteni a realitás-érzékünket. Csak végletekben gondolkodunk. Fekete-fehér. Igen-nem. Jó-rossz. Pedig a színek és fogalmak között számtalan árnyalat, átmenet létezik.
Pfeifer Erzsébet
Ugye lesz folytatás? Fontos lenne, ha többen is megértenék, a fene ette, ha dobozolunk.
Érdekes írás… Az utolsó 4 sora ragadott meg leginkább, mert valahol itt a lényeg. Tegyük fel, nem is szülő vagyok, hanem például egy 10 éves gyerek.
1. Én sem egyforma pedagógust látok, hanem Ági nénit, aki megszerettette velem az angolt. Erika nénit, aki úgy készített fel a versmondóversenyre, hogy 2. helyet értem el a kerületi döntőn. Dénes bá'-t, akinél a töri óra is élmény, Gábor bá'-t, aki Öveges professzor humorával megáldva – "Csodábbnál is Csodább Palotát" teremt a fizika laborban…
2. Hogyan szeressem Magdi nénit, aki testnevelés-könyvtár szak mellé 3 éve angoltanári diplomát szerzett, de naponta legalább 3 újabb szót mond hibásan? Hogyan említsem meg neki, hogy Ági néni ezeket egész biztosan nem így ejtené??? Miért nem érti Laci bácsi, hogy csak azok tudják otthon megoldani a matek házi feladatokat hibátlanul, akik nem csupán az órai magyarázatra kényszerülnek támaszkodni a szülői segítség hiányában? Miért kell pironkodnom a dolgozat után (fiam, tőled azért sokkal jobbat vártam), amire nagyon készültem, de a demens nagyapa csak hajnali 3-kor feküdt le végre és a 2. óráig még fel sem ébredtem??? Miért nem lehet megérteni, hogy engem a kismacskánk halála 2 napig is letaglóz, semmihez, a tanuláshoz sincs kedvem? Az 5. óra volt a tesi, utána az 5 perces szünet arra sem volt elegendő, hogy utolsó órára fölérjek a 2. emeleti tanterembe, ahol azonnal érzem, hogy a padtársam reggel sem zuhanyozott (sőt, valószínűleg este sem)…
A törvény szerint is tisztelnem kell a pedagógust, mert közfeladatot ellátó személy. Akkor én is követelhetem, hogy tessék hozzám emberi hangon szólni akkor is, ha náluk, otthon nem mennek jól a dolgok? A kémia tanár (vagy a városi elitbe tartozó valaki) gyereke miért röhögheti szét az órát? Honnan vette az infót a szomszédom, hogy a puskáján a sorrend "véletlenül" megegyezik a dolgozatéval??? Biztosan semmi köze nincs hozzá annak, hogy az én szüleim csak 1500,- Ft-os ajándékot vettek Pedagógus Nap alkalmából?
Apa 5 év alatt kétszer váltott munkahelyet, mire olyan helyre került, ahol megbecsülik a tudását, szakértelmét. Nekem miért kell ebben a nyomorult intézményben sínylődnöm (jó, tudom, hogy a másik iskola messze van, stb., stb.)?
Pfeifer Erzsébet tanár néni írása nagyon jó, sok ilyen pedagógus kellene az iskolákba. Ők tudnak tenni azért a legtöbbet, hogy a munkatársaik is végezzék el becsülettel a dolgukat… (Őket is tisztelik annyira, hogy megköveteljék tőlük a színvonalas hozzáállást?)
Gyerekként talán én is az utálatos, morgós kategóriába tartozom, de elvárok, minimum annyit, hogy vigyázzanak rám, legalább az iskolában. Mert tisztelem a tanáraimat és a magam módján elismerem áldozatos munkájukat. És remélem, hogy a tanár, az utálatos morgós természetem ellenére szeret. Mert érzi, hogy fontos számomra.
Talán egy kicsit túl karakíroztam a mondanivalómat azzal, hogy a cikkíró gondolatait "fordítottam vissza". A példák azonban személyes élmények. Jogos a háborgás, és sajnos legtöbbször azok érzik úgy, hogy lesütött szemmel kellene (?) járniuk, akiknek éppen az emelt fő lenne a természetes testtartás…
Hogy ki a jó pedagógus, gyógypedagógus? Talán nincs is olyan, de Ági néni, Dénes bá' még sok van szerencsére. Mert szeretik a szakmájukat és szakszerűen adják át a tudásukat. Szeretjük őket, és reméljük, hogy érzik mennyire fontosak számunkra. Még akkor is, ha sokszor morgunk, és nincs kedvünk mindig mosolyogni.
Nem biztos, hogy értünk a pedagógiához, de van viszonyítási alapunk! Gyerekként főleg nem biztos, hogy a fekete-fehér között minden színárnyalatot felfogunk. Lehet, hogy csak felnőttként jut eszünkbe: "Köszönjük, Pfeifer TANÁR NÉNI"! De tessék elhinni, nagyon jók a kis antennáink, megérezzük, hogy aki tanít bennünket, az melyik pedagógus attitűd szellemében foglalkozik velünk…
És az alábbi cikk is nagyon ide kívánkozik (Júlia kiemeléséből vettem át). A "minden OK" mögött ugyanis olyan dolgok rejtőzködhetnek, amelyek miatt a pedagógus "kibeszélheti a lelkét", még sincs eredmény. Több alkalommal olvastam már olyan véleményeket, amelyek vitatják az osztályfőnök szerepét a csoport alakításában, irányításában. Én azzal a közeli ismerősömmel, egy gimnázium igazgatójával értek egyet, aki nagy alapossággal válogatja ki minden évben az új évfolyamok osztályfőnökeit.
http://www.koloknet.hu/iskola/en-voltam-az-osztaly-kirekesztettje-a-oszinte-vallomas-csaladrol-iskolarol-kegyetlensegerol/
Szép és okos írás, csak elismerés illeti ezért a Szerzőt. A gyermekre figyelő, érzékeny pedagógus képe rajzolódik ki a mondatok mögül.
Olyan nevelői magatartást állít elénk pédának, amit érdemes felmutatni az utánunk érkezőknek.
mind a három szöveg-ben csak magáról beszél…
holott a gyerekekkel való kapcsolatokban a gyerekeről van szó…
egy "szakember" nek tudni kéne, hogy a gyerekeket nem arra kell megtanítani, amit mi már tudunk… hanem arra, hogy azt tanulják meg önállóan, amit még ők nem tudnak…!!!
Kedves János! Ha egy ember, legyen akár pedagógus, belső gondokkal küzd, labilis, akkor első sorban magára figyel, minden egyéb a háttérbe szorul. A gyerekekkel való hatékony foglalkozás alapfeltétele, hogy mi magunk álljunk a lábunkon. Ez az szépirodalmi értékű írás pedig arról szól, amit a szerző megél. Erről is jó tudni.
Ebben a gyönyörű írásban a pedagógus éppen azért kerül a középpontba, mert odahelyeződik a gyerekekért érzett vívódásai miatt. Ha nem elhivatott pedagógus "morgolódását" olvasnánk, akkor meg sem született volna ez az írás. Másrészről a nevelés-oktatás oda-visszaható folyamat, amely az utóbbi évtizedekben elbillent a gyerekek irányába: nem is lenne azzal semmi baj, hogy a gyerek egyre nagyobb figyelmet kap, egyre több törődést, megsegítést, ez így természetes. A baj azzal van, hogy közben a pedagógusi munka a társadalom szemében még jobban leértékelődött: nem, a törvény nem kötelez a pedagógus tiszteletére és Pedagógus-nap sincs évtizedek óta. De megmaradt az elhivatott pedagógus hatalmas munkája, önmagával való vívódása – másokért.
Kedves Kocsis János!
Önnek teljesen igaza van, amikor azt mondja, én csupán magamról beszélek, pedagógusként, nem a gyerekekkel való kapcsolataimról, rezdülésekről, stb. A kettő külön világ. Tudom, meghatóbb lenne arról írni, hogy honnan hova jutottunk, s hogy az mekkora siker. Rendben, mesélek. Kezdjük egy agydaganatos kislánynál. Hét évesen került hozzám, majd 9 évesen meghalt. Folytassuk Zsoltival, aki 15 évesen egy bálakötöző madzaggal öngyilkos lett a tornateremben, alatta egy József Attila kötet hevert szétnyílva. Folytassuk? Van még miről mesélnem.
Most a konkrét problémám viszont az, hogyan segítsek annak az édesanyának, aki időt akar nyerni. A 16 éves kislányát én fejlesztem. Nem ír, nem olvas, nem számol, alig kommunikál. A cipőjét sem képes egyedül felhúzni, menstruációs napjain én cserélem nála a tisztasági betétet. IQ-ja állítólag 35-ös. Állítólag. Egy éve foglalkozom vele.
No szóval a problémám: ez a gyerek egy speciális szakképző iskola magántanulója. TANAKOS-elvárásokkal. Ő viszont ÉRTAKOS-szakértői besorolás alá esik. Minthogy a tankötelezettség 16 év, ezért csak akkor maradhat, ha megbuktatom 4 tantárgyból. Csakhogy a jogszabályok szerint, meg a szakértői vélemény szerint ő nem tanulhatna olyan tantárgyakat, amiből én meg tudnám buktatni… (remélem érti, amiről beszélek). Ha nem jön össze a mutatvány, akkor bukik a dolog, mert a város egyetlen fogyatékos napközijébe meg csak 18 év után veszik fel.
Kedves Kocsis János! Sajnálom, hogy semmi meghatót nem tudtam írni. De minden ötletet szívesen fogadok a konkrét ügyben.