Ártalmas viselkedési sémák a pedagógusok között

Dinnyei Béla – Mák Szilvia: A mi osztályunk ¹

A szerzőpáros egy a pedagógusok túlnyomó többségére jellemző jelenséget ír le. A két tanár a pályán töltött évek során ugyanis azt tapasztalta, hogy a pedagógusok többsége a munkájában felmerülő gondok okait (az adott politikai kurzustól függetlenül) szinte kizárólag a külső körülményekben, és sohasem önmagában találja meg. Állításuk szerint pedig „a jelenleginél jobb közoktatás biztosítéka lehetne egy egészséges ön- és helyzetképpel, magabiztos intellektuális háttérrel rendelkező tanártársadalom.” Dinnyei Béla és Mák Szilvia a jelenséget négy sztereotípia mentén írja le.

1. A nemzet napszámosa

Ezt a korábban részben helytálló kifejezést még ma is hajlamosak az érintettek az eredeti értelemben használni, pedig ez mára „elavulttá, ironikussá, már-már komikussá” vált. Még mindig számosan élik meg azt, hogy a pedagógus hagyományosan és menthetetlenül megalázott, az önállóságtól megfosztott, robotoló és magát másokért feláldozni kénytelen pária.

Igaz, hogy a mai pedagógusoknak általában nem kielégítő az egzisztenciális helyzete. Ha azonban előbbre akar jutni, képeznie kell magát, és ez gyakran anyagi megterhelést és komoly időráfordítást igényel. A képzések önfinanszírozását sokan kényszerként élik meg, és nem látják be, hogy ez olyan befektetés, ami később megtérül, és segít kiemelkedni a „napszámos” létből.

Drága a kultúra is, ezért a pedagógusok hajlamosak erről eleve lemondani, és egy részük még a pedagógus igazolvány révén járó kedvezményeket sem veszik igénybe, akad, aki „ad absurdum nem is tud az igazolvány létezéséről”.

A napszámos mítosz értelmében a pedagógus általában a közvélemény szemében alulértékeltnek látja saját presztízsét, pedig az utóbbi években végzett felmérések szerint a tanárok iránt érzett társadalmi bizalom jelentős.

A hibás önértékelés ekletáns példájaként említik a Pedagógusok Szakszervezetének a tiltakozását egy televíziós reklám kapcsán. A reklámfilmben egy használtcikkeket áruló diák kerékpárját éppen a tanára akarja megvásárolni. Az „ötös” jelentéseivel tréfálkozó gyerek szavait a közlemény szerzői komolyan vették, és a szakma becsületének megsértésével vádolták a hirdetés készítőit.

2. A tanár mint értelmiségi

Az értelmiségi az a diplomás, aki alkalmas az autonóm gondolkodásra, tájékozott a világ aktuális dolgaiban, napra kész a saját szakmájában.

Általános tapasztalat, hogy a pedagógusok nagy része elzárkózik a kulturális és közéleti problémáktól, gyakran a szakmai témáktól is. Érdemi kérdésekről a tantestületek nagy részében reménytelen beszélgetni. Ezért az erre késztetést érzők már magát a téma felvetését is feleslegesnek tartják, hiszen a dialógus eleve kudarcra ítélt a testületek többségében. Senki sem várja el a tanártól, hogy polihisztor legyen, de az „időhiányt, az anyagi és magánéleti nehézségeket nem lehet örökké kibúvóként alkalmazni”.

A diákokat igenis érdekli a tanár személyes véleménye, aki könnyen hitelét veszti, ha a felmerülő kérdéseiket folyamatosan elhárítja. Az ilyen tanár a tanuló szemében „nem több, mint a tankönyvet újrafogalmazó beszélőgép”, aki a többnyire sok mindenben informált, a világra nyitott fiatalok szemében könnyen hiteltelenné, külső erők által manipulálhatóvá válik.

3. A félelem megeszi a lelket

Az önálló állásfoglalástól történő idegenkedés nem csupán tájékozatlanságot, hanem félelmet is leplezhet. Nem csak manapság jellemző, hogy a hatalom a pedagógusoktól fokozott lojalitást vár el, de sajnos azt látjuk, hogy a pedagógus „már-már vazallusként viselkedik akkor is, amikor a hatalom nem is várja el tőle ezt a magatartást”.

Pedig a félelem nem mentség a megalkuvásra való nagyfokú hajlandóságra. Az iskola nem lehet apolitikus intézmény, nyilván pártpropaganda és hittérítés nem megengedett, de a tanárnak joga, sőt kötelessége, hogy véleményt nyilvánítson társadalmi kérdésekben a diákjai előtt. Egy felelős értelmiségitől igenis elvárható, hogy aktuális közéleti ügyekben véleményt nyilvánítson.

„A kollégák akkor tudnának megfelelni a velük szemben támasztott követelményeknek, ha tudással és érveléssel megalapozott véleményüket diákjaik előtt konzekvensen vállalnák.” Hogy erre van lehetőség, azt szemléletesen bizonyítja a budapesti Piarista Gimnázium tanárának története, aki egy online felületen fejtette ki álláspontját a pártválasztások apropóján (Bán Róbert: Tisztelt Jobbik-Szimptizáns egykori tanítványaim).

Nagy a pedagógusok felelőssége, hiszen a legújabb ifjúságkutatások adatai is bizonyítják, hogy a mai fiatalok közömbösek közügyeink iránt, tájékozatlanok a politikai kérdésekben. Többségük például képtelen megkülönböztetni egymástól a demokráciát és a diktatúrát.²

A tanári szobák falain belül általános elégedetlenség tapasztalható, ugyanakkor a pedagógus saját „problémáit mantraként ismétli, mindig mást okol a gondokért, saját felelősségét bagatellizálja”.

4. Kontraszelekció

A köznevelés személyi állományára jellemző kontraszelekció egyszerre ok és következmény. A szerzőknek benyomása szerint ennek egyik fontos oka, hogy az intézmények vezetői számára egy-egy kolléga alkalmazásánál nem meghatározó szempont a jelölt szakmai alkalmassága. Ennek következtében „hiányos felkészültségű és nevelésre alkalmatlan tanárok maradhatnak a pályán akár évtizedekig is”.

Az is általános tapasztalat, hogy a vezetők félnek a „túlzottan önálló” kollégáktól, mint lehetséges problémaforrásokra, és nem mint az intézmény hatékony működését segítő szakemberekre tekintenek rájuk.

Sajnálatos, de elterjedt jelenség, hogy „a középszer felülkerekedik a kritikus értelmiségin. Az iskolák sokaságát ma a kontraszelektált középszer uralja.”És éppen a középszer képes a közoktatásban a legakadálytalanabbul előre haladni, viszonylagos karriert csinálni, sőt vezetői kinevezéshez jutni.

„Mára odáig jutottunk, hogy a tanári karban fel sem tűnik, nem szégyen az alulinformáltság, a felkészületlenség és a kérkedő félműveltség.” Pedig az iskolának, ha megfelelően akarja tenni a dolgát, olyan szellemi műhellyé kellene válnia, ahol a „munkatársak innovatívan gondolkodnak, egymást ösztönözve alakítják ki intézményük profilját. Amennyiben ez a szükséges kritérium nem teljesül, akkor marad az ingerszegény környezet, a fejlődésre való képtelenség: a zsákutca”.

Összegzés

A hvg.hu megkérdezte, amit az Emmi nem akart, vagy nem mert: hogyan érzik magukat a tanárok ma Magyarországon, milyennek látják a pedagógusok megbecsültségét, és a legfontosabbat: ha újrakezdhetnék, ugyanezt a pályát választanák-e. Szomorú az eredmény.

A külső körülmények, persze nem jók, ezt a szerzők is tudják, és nem állítják, hogy a köznevelés aktuális helyzetének anomáliáiért minden felelősség kizárólag a pedagógusokat terheli. Sőt az oktatás látványos eredményei sem elhanyagolhatóak, bár ezeket főleg az elitiskolák produkálják. Ez a dolgozat azonban a tömegiskolákról szól.

„Az örökös másra mutogatás, az egy helyben topogás csak oda vezethet, hogy az iskola soha nem lesz képes másra, mint a végletekig leegyszerűsített panelek és vulgarizált ismeretek mechanikus átadására. A közhelyek tömegévé alacsonyított lexikális adatok betanítása nem ad fogódzót ahhoz, hogy intelligens munkaerő, és okos egyetemi hallgató váljék a tagjaiból. A szellemiekben hiányos iskola tisztességtelenül bánik a diákjaival, akik, munkaerőként csak nehezen lesznek képesek követni a piaci változásokat, rossz esetben társadalmi egyenlőtlenségeiket is újratermelik. Ha a pedagógus maga sem érez késztetést az értelmiségi létre, akkor az iskola csupán termelőüzem, amely tömegcikként bocsátja ki a differenciált gondolkodásra képtelen és könnyedén manipulálható embereket.”

¹ Élet és Irodalom, 2014. szeptember 12. 8. oldal

² Oross Dániel: Társadalmi közérezet, politikához való viszony. In: Magyar Ifjúság 2012 Tanulmánykötet. Székely Levente (szerk.), 2013. 283-316.)