Alma a fán – a tanulás jövője

7. Az iskola nyitott világa – interjú Nagy Mariannal¹

Sok szó esik mostanában az iskolák nyitott világáról, az iskolák azon feladatáról, hogy nyitott gondolkodású felnőtteket neveljen. Alapvetően elfogadásra, és az iskola működését, és minden szereplőjét érintő szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy az intézmény jól tudjon reagálni a változásokra, az őt érő kihívásokra, hogy az iskola bármilyen helyzetből „előre tudjon menekülni” – mondja beszélgetőpartnerünk, Nagy Mariann. A pécsi székhelyű integrált oktatási intézmény² egyik egységének, a Budai-Városkapu Iskola Fehérhegyi Szakiskola és Speciális Szakiskolájának vezetője szerint megéri elindulni ezen az úton, mert a nyitott iskolává válás egyúttal nagyon fontos, közös tanulási élményt jelent minden résztvevő számára.

Részletek az interjúból

Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, az iskolátoknak ez a fajta nyitottsága, vagy az erre való képessége milyen változásokon ment keresztül?

(…) Nemrég egy beszélgetésen arról panaszkodtak a pedagógusok, hogy most már mindent nekik kell megcsinálniuk. Szerintem ez régebben is így volt. Korábban az osztályfőnök ugyanúgy foglalkozott például családlátogatással, a gyerek családi környezetével. Néhány éve ez teljesen elfelejtődött, most viszont újra előkerült, nyilván abból a külső kényszerből fakadóan, hogy a család problémái beszivárognak az iskolába, és ezt valamiképp kezelni kell. Holott, ha erről eleve nyitottan gondolkodunk, ha keressük a családdal való kapcsolódásokat, akkor ez nem kényszer lesz, hanem belső igény, ami számos pozitív hozadékkal jár.

Ma olyan értelemben is nyitott az iskola, hogy sokkal jobban figyelnek rá. Egy-két évtizede talán nem volt ekkora a felelősség terhe a pedagógusokon, mert nem kellett az összes törvényt ismerni, vagy akár azon gondolkodni, hogy extrém esetben a tetteik következményeként bekerülnek-e az aznapi híradóba. A szülők reakciója is kiszámíthatatlan. Azt hiszem, jellemző Magyarországra az, hogy nem ott panaszkodunk, ahol a probléma van, hanem máshol. Az iskolai ügyeket elvisszük a rendőrségre. Amit a rendőrségnek kellene megoldani, azt a boltban panaszoljuk el. Az iskola esetében hangsúlyosan érzem ezt, mert nagyon sok olyan eset van, amikor az alapproblémát fedjük azzal el, hogy sokszor nem a helyükön kezeljük a dolgokat.

Azt gondolom, hogy régen is nagyon sok volt a változás az iskola életében vagy a mindennapjainkban, csak nem kellett ilyen gyorsan reagálni rájuk. A gyerekek nem képesek negyvenöt percen keresztül figyelni, huzamos munkát végezni, folyton új ingereket kell kapniuk. Azonban ez a felnőttekre is igaz: már nagyon kevesen tudnának egy gyárban a szalag mellett állni napi nyolc órát, egyetlen szünettel megszakítva. Azt látjuk, hogy a gyerekek motiválatlanok, azonban a felnőttek is: vajon az élethosszig tartó tanulás mennyire jellemző Magyarországon? Ugyanez vonatkozik a pedagógusokra: a többség azt mondja, hogy nem akar nyitni, újat elsajátítani, mert harminc évvel ezelőtt már megtanulta, van róla diplomája. Pedig a pedagógusoknak a pedagógia egy szakma kellene, hogy legyen, ahol ezeket a folyamatokat tudatosan irányítjuk, az önfejlődésünket tudatosan megtervezzük.

Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a sűrű változások miatt csak rövid távú célokkal tervezhetünk. Azok a fajta hosszú távú célkitűzések, amelyek egyértelműek voltak még tizenöt évvel ezelőtt is, mára már nem azok: korábban, ha valaki jó tanuló volt, elment gimnáziumba, onnan tovább egy felsőoktatási intézménybe. Egy jogi diplomával például nem volt nehéz elhelyezkednie, és akár egészen a nyugdíjig biztos állása volt. Ma annak is örülünk, ha rövidtávú célokat tudunk teljesíteni.

(…)

Mennyire volt egyszerű vagy nehéz azt elérni, hogy a tantestület minden tagja közös ügynek tekintse a programot? Mire volt ehhez szükség?

(…) A kollégák hozzáállását többek között azzal tudtam formálni, hogy leállítottam minden olyan beszélgetést, amely csak a panaszkodásról szólt. Nagy segítségemre volt ebben egy coach, akinek elmondhattam a kudarcaimat, problémáimat. Ő külső szemmel, objektíven látta a helyzetemet, segített tudatosítani a vezetői munkámat. Értek nagy meglepetések is a kollégák részéről, mert olyan teljesítményre voltak képesek, amelyet nem feltételeztem róluk. Korábban ugyanúgy éreztem velük kapcsolatban, mint néhány gyerek esetében: nem bíztam meg őket egy feladattal, mert azt feltételeztem, úgysem tudnak megbirkózni vele. Aztán amikor kényszerűségből bekapcsolódtak a munkába, kiderült, hogy sikeresen meg tudják oldani. Ebből következően velem együtt mindannyian egy tanulási folyamat részeseivé váltunk.

El kellett szakadnunk a „bezzeg az én időmben” hozzáállástól. Ahogy a focihoz is mindenki ért Magyarországon, valahogy így van ez az iskolával, az oktatással is. Bizonyos értelemben kell is, hogy értsen, hiszen a tankötelezettség óta iskolába mindenki járt, mindenkinek van róla közvetlen élménye, az idősebb generációnak már a tanultak hasznosulásáról is. Mi, akik az iskola világának szereplőiként elbizonytalanodunk, azért érezzük ezt fokozottan, mert ma minden sokkal rövidebb idő alatt elévül, vagy rövidebb ideig hasznosul. Minden gyorsabban változik, és ezekre a változásokra reagálni kell. Választhatnánk azt is, hogy nem csinálunk semmit, vagy révedhetnénk vissza a múltba, és mondhatnánk, hogy „ezelőtt harminc évvel minden más volt…”. A múltba nézni fontos, csak nem mindegy, hogyan tesszük ezt. A múltból elsősorban tanulni kell.

A gyerekekhez való hozzáállásban is változnunk kellett. Manapság sokkal több tényadatot kell megtanulniuk, mint régen, és erre a megnövekedett mennyiségre valakinek reagálni kell. A gyerekek teljesen egészségesen reagálnak: szelektálnak. Tegyük fel, azt mondják, hogy a tatárjárástól visszafele már nem érdekli őket a történelem, mert sokkal több olyan dologgal szeretnének foglalkozni, amely most zajlik körülöttük. Az új generáció kommunikációja, nyelvezete is teljesen más, néha megdöbbenek azon, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. Ha nem nyitunk, vészesen és visszafordíthatatlanul nagy lesz a szakadék köztünk. Érdekes, de néhány esetben a nagyszülők közelebb vannak az unokákhoz, mint a szülők a gyerekükhöz. Talán azért, mert a nagyszülők ideális esetben már ráérnek, jut idejük a jó kapcsolatra, míg a szülő robotol, és egyáltalán nem tudja a lépést tartani a gyerekével. Nyilvánvaló, hogy ebben az új technikai és kommunikációs eszközök is szerepet játszanak, de az egészen biztos, hogy sokszor tényleg nem értjük a gyerekeinket. Nem hiszem, hogy az a normális, ha a magyartanár váltig tartja magát ahhoz a követelményhez, hogy mindenki olvasson el minden kötelező olvasmányt, és ennek hiányát bünteti. Mert voltaképp fogalma sincs, hogy a gyerek egyébként mit olvas, vagy mit olvasna szívesen.

(…)

A beszélgetés elején azt mondtad, hogy az iskola nyitottsága többek között a szülőkkel való kapcsolatban is megmutatkozik. milyen saját tapasztalatotok van erről?

A szülőkkel való kapcsolattartás mindig nehéz dolog, pláne egy szakiskola esetében. Úgy vélem, hogy a tanár-szülő kapcsolat egy általános iskolában még mindkét fél részéről több haszonnal kecsegtet, míg egy középiskola esetében ez már nem válik annyira fontossá. A fiatalokat éppen az önállóságra, az önálló döntéshozatalra, a saját tetteikért való felelősségvállalásra, az életpályájuk megtervezésére akarjuk tanítani. Ezen kívül ennek a korosztálynak az életében biztos, hogy meghatározóbb a kortárs csoport, mint a szülői ház, ami nem azt jelenti, hogy lemondunk a szülőkkel való kapcsolattartásról, de már nemigen vonhatók be az iskola életébe.

Az információmegosztás hagyományos formái, azt gondolom, hogy kiüresedtek. Bármilyen információt, amit egyébként a szülői értekezleten adunk át, le lehet tölteni az iskola honlapjáról. Ezzel együtt ezekre az alkalmakra a pedagógusok egy tervvel mennek. Az elhangzottakról összefoglaló készül, amit mindenki megkap, aki nem volt ott, anélkül, hogy kutatnánk ennek okait. Konkrét esetekben – a továbbtanulással, pályaválasztással, iskolai lemorzsolódással, hiányzással, stb. kapcsolatban – kifejezetten törekszünk a személyes kapcsolatra. Hozzáteszem, hogy egy szülő bármikor mondhatja azt, hogy ő nem akar együttműködni egy tanárral vagy a segítő szolgálatokkal, de ezekben az esetekben is mindig a probléma megoldása a cél. Olyan iskolában, ahol nagyon sok a hátrányos helyzetű gyerek, ott a szülők tudása sokszor kevesebb, mint a gyerekeké, vagyis gyakorlatilag a szülők nagy része funkcionális analfabéta. Ezzel is számolni kell.

A Dobbantóban már elkezdtük, és tervezzük végigvinni, hogy a hagyományos szülői értekezletek helyett teadélutánt tartunk. Szeretnénk a szülőket megismertetni egymással, sőt, a gyerekeket is elhívjuk. A legnagyobb hibának azt tartom – amit eddig minden esetben átéltem, mint szülő –, hogy az első szülői értekezleten, de sokszor később sem teremtenek arra alkalmat, hogy a szülők bemutatkozzanak pár szóval egymásnak. Számos későbbi konfliktust el lehetne kerülni azzal, ha nem csak a gyerekek, de a szülők között is lennének valódi kapcsolatok. Szerencsés esetben természetesen a szülők ezeket a kapcsolatokat kialakítják, de az már kevésbé szerencsés, hogy a pedagógusok nélkül.

NAGY MARIANN a Budai – Városkapu Iskola Fehérhegyi Szakiskola és Speciális Szakiskola vezetője, végzettsége szerint magyar–történelem szakos tanár. 32 éves szakmai gyakorlattal rendelkezik, közel 15 évig volt igazgatóhelyettes, 7 éve intézményegység-vezető. Több, az oktatás fejlesztését megcélzó pályázatban (PHARE, KözOKA, HEFOP, TÁMOP) közreműködött. Az iskola, ahol immár majdnem harminc éve dolgozik, Pécs peremkerületi iskolája, amely több átszervezést, profilváltást, összevonást is megélt már. Jelenleg az összetett iskola szakiskolai intézményegységét vezeti, ahol sajátos nevelési igényű, tanulási nehézségekkel küzdő és hátrányos helyzetű fiatalok számára nyújtanak szakmatanulási lehetőséget. Pedagógiai szemléletét és gyakorlatát az elfogadás, befogadás, támogatás jellemzi. Számos egyéb szakmai tevékenysége mellett kollégáival együtt részt vett a Dobbantó Program bevezetésében, kipróbálásában, jelenleg egy második esély típusú projektet vezet, ahol negyven felnőtt kapott lehetőséget arra, hogy szakmát tanuljon.

A teljes kiadvány online lapozható formában (A Nagy Mariannal készül interjú teljes szövege a 56-64. oldalon olvasható.)

¹B.TIER – SZEGEDI szerk. (2014): Alma a fán – A tanulás jövője. Tempus Közalapítvány, Budapest, 56-64.. o.

²Budai-Városkapu Általános Iskola, Szakiskola, Speciális Szakiskola és Alapfokú Művészeti Iskola elérhetősége: www.budaivaroskapu.hu