Alma a fán – a tanulás jövője

8. A 21. századi tanár – interjú Prievara Tiborral¹

A technológiai fejlődésnek köszönhetően ma már egyre könnyebben férünk hozzá olyan digitális eszközökhöz és tartalmakhoz, amelyek nemcsak a személyes életvezetésben, hanem akár a pedagógiai gyakorlatban is szerepet játszanak. Ha elfogadjuk azt a meggyőződést, hogy önmagában nem létezik a tanulás teljes egészétől, a tanári szerepfelfogástól független IKT-használat, szükségessé válik, hogy tágabb keretek között értelmezzük újra a pedagógus szerepét, a tanulás célját és módszereit. A 21. század kihívásairól, és az erre adott pedagógiai válaszokról Prievara Tibort, a budapesti Madách Imre gimnázium tanárát, IKT-szakértőt, a Tanárblog szerkesztőjét kérdeztük.

Részletek az interjúból

A 2006-ban, a hazai blogkultúra születésével egy időben indult Tanárblog úgy tűnik, mára fontos fórummá vált az IKT-használatról, a tudás- és tartalommegosztásról gondolkodók és aktív felhasználók körében. Mi a célja és szerepe ennek a te életedben és a pedagógusok körében?

A blog elindításának kezdetben nem volt különösebb célja, abból az egyszerű igényből született, hogy kihasználva az internet adta lehetőségeket megosszam az olvasókkal az általam hasznosnak vélt eszközöket, tartalmakat. Nádori Gergő csatlakozása után közösen azt gondoltuk, hogy Tanárblog néven létrehozunk egy olyan fórumot, ahol elsősorban a hétköznapi pedagógiai gyakorlathoz kapcsolódó IKT ötleteket, felmerülő problémákat megoszthatjuk. Ma sem sokkal több, mint két tanár hobbija, ahol a hétköznapok keservét, boldogságát és lehetőségeit szeretnénk megmutatni. Minden nap örömmel írjuk a posztokat, kb. 3500-4000 cikknél tartunk, 40-50 ezer látogatót jelent ez havonta.

Nagyon sok dolognak kell együttállnia ahhoz, hogy egy ilyen blog megszülethessen. A motiváltság, az időráfordítás és a technikai IT-tudás mellett szükség van a pedagógiai tapasztalatra, hiszen ennek a blognak talán pont az a legnagyobb vonzereje, hogy valóban olyan dolgokról írunk, amiket nagyrészt megélünk a tanórákon. Vagy olyan kérdésekről beszélünk, amelyekre a válaszok abból születnek, hogy a gyerekek közelében vagyunk, és együtt dolgozunk velük. Azt is megosztjuk, ha valami jól sikerült az órán, de arról is beszámolunk, ha valami nem. Fontosnak tartjuk, hogy őszintén beszéljünk a kudarcokról, mert ha valaki állandóan csak pozitív sikertörténetekről olvas, akkor olyan érzése támadhat, hogy ez nagyon könnyű, vagy ha nem sikerül, akkor azt gondolhatja, hogy ez kizárólag az ő kudarca.

(…)

Milyen további kihívásokkal találják szemben magukat a tanárok?

A szülők részéről jelentkező legnyilvánvalóbb igény, hogy a diákok használható, ha úgy tetszik, anyagiakra konvertálható tudást szerezzenek az iskolában. A világ azonban gyorsan változik, nehéz kiszámítható tudást adni a gyerekeknek, és biztosnak lenni benne, hogy az, amit most tanítunk, később hasznos lehet. Hogyha ehhez hozzávesszük azt, hogy tíz gyerekből 3-4 biztosan olyan munkahelyen fog dolgozni az egyetem után, amely jelenleg még nem is létezik, akkor beláthatjuk, hogy a helyzet nem egyszerű.

A munkaerő-piaci elvárásokat vizsgálva érdemes a Bill Gates Alapítvány kutatását megnézni, amely a 21. századi készségeket mérte fel. Ez az úgynevezett gazdaságilag vezérelt oktatási trend azt mondja, hogy nézzük meg, a leendő munkáltatók milyen kompetenciákat várnak el a jövőbeni munkavállalóiktól, majd ezeket szintetizáljuk úgy, hogy azok adaptálhatók legyenek a közoktatás mindennapjaiba. Ez az öt 21. századi készség: a tudásépítés, az együttműködés, az értelmes és indokolt IKT-használat, a valódi problémák megoldása, és az önszabályozás.

Úgy látom, hogy a 21. századi technológia kihívásai rettenetesen erős nyomást gyakorolnak a pedagógusokra, az erről való kommunikáció sem mindig szerencsés. A Microsoft Partners in Learning (PIL) IKT Akadémián második éve tart a képzés, évente 200 kolléga beiskolázásával. Az átlagéletkor 35-40 év, amely azt jelenti, hogy a 21. századi digitális világ kihívásait leginkább a már tapasztalt, sok éve a pályán lévő kollégák élik meg, és tartják fontosnak a fejlődést. Nagyon könnyű rájátszani erre a nyomásra, és nagyon könnyű ezt úgy tálalni, hogy aki most nem fejlődik ezen a téren, az végletesen lemarad. Ezt egy nagyon veszélyes útnak tartom, mert ugyan meg lehet valakit annyira ijeszteni, hogy hajlandó lesz ezzel foglalkozni, de félő, hogy az ijesztgetés sokkal inkább egyfajta bénultsághoz vezet.

Sok ilyen pedagógust hallok magáról úgy vélekedni, hogy „amit én tanítok, annak már nincs semmi értelme”. Amikor tanár kollégákkal beszélgetek, mentegetőzve tesznek említést arról, hogy nem használnak IKT-eszközöket a tanításban. Pedig a korábban említett 21. századi öt készség egyike nem általában az IKT-eszközök használatát, hanem ezek tudatos, értelmes és célorientált használatát jelenti.

(…)

Nem feltétlenül az IKT-eszközök használatában kell a tanároknak a segítségnyújtás, hanem abban, hogy milyen módon, milyen céllal nyúljanak ezekhez az eszközökhöz.

Ennek kapcsán végeztünk a Tanárblogon egy felmérést 600 tanár bevonásával. Arra kerestük a választ, hogy min múlik az IKT-eszközök használata a tanításban. Feltételeztük, hogy az életkor számít, és minél fiatalabb valaki, annál inkább hajlandó IKT-eszközöket használni, de ez nem igaz. Azt hittük, hogy talán tantárgy specifikus, tehát a reál tárgyakat tanítók inkább használják, mint a humán szakosok, de ez sem igaz. Azt gondoltuk, lehet, hogy ez inkább az IKT-eszközökhöz való hozzáféréssel függ össze, de ez sem állja meg a helyét. Sőt, az IKT-attitűd sem tűnt hajlamosító tényezőnek, tehát az eszközökhöz való pozitív hozzáállásból nem következett egyenesen a használat. Egyetlen dolgot találtunk, ami nagyon szignifikánsan és erősen korrelált az IKT-eszközre való hajlandósággal, ez pedig a pedagógiai attitűd. Vagyis minél inkább konstruktivista megközelítésben tanít egy tanár, minél inkább a tanulás, és kevésbé a tanítás felől közelíti meg a hivatását, annál szívesebben használ IKT-eszközt. Ez végül is teljesen logikus, hiszen az eszközök csak eszközök maradnak, a pedagógiai szemlélet az, ami valódi tartalmat, célt ad ezeknek az eszközöknek a használatához. meg, hanem azt, hogy az adott eszköz hogyan tud beleilleszkedni egy olyan pedagógiai keretbe, amely másfajta célokat képes elérni.

(…)

Milyen megoldásokat találtál? Hogyan éltétek meg a gyakorlatban a projekt sikerét, egyáltalán, mi jelentheti a 21. századi készségek fejlesztése mentén a valódi eredményeket?

A siker többféleképpen jelenik meg. A legfontosabb a kudarc hiánya, ezt éli át legelőször az ember. A 21. századi tanár projekt során teljesen átalakítottam az értékelési rendszert, folyamatos értékelésre tértem át. A gyerekbetegségeiből kinőve, most már több mint két éve működik az új felállás. Egy olyan rendszerben tanítok, ahol a közvetlen jegyadás gyakorlatilag megszűnik, illetve átalakul. A néhány hetes etapok eredménye – vagyis minden, amit közben a diák teljesít – egy portfólióban gyűlik. A jegy voltaképpen a portfólióra kapott pontokból konvertálódik. Mindig az a félelmünk, hogyha nem osztályozzuk azonnal a gyerekeket, akkor nem foglalkoznak majd a feladattal, az én tapasztalatom viszont az, hogy így sokkal többet dolgoznak, még ha nem is mindig a kezdetektől. Ennek a rendszernek az egyik nagyon fontos pozitívuma, hogy a negatív értékelést sikerült szinte teljesen kiszorítani, és ez nem ment a munkamorál rovására. A másik, hogy a diáknak sokkal nagyobb szabadsága van abban, hogy ő mit és hogyan szeretne csinálni. Joga van például néha nem tudni dolgokat, viszont bármikor, bármit hozzátehet a munkájához. Ő döntheti el, hogy szeretne-e még egy fogalmazást írni vagy egy prezentációval készülni, hogy plusz pontot kaphasson. Saját maga állíthatja össze a dolgozatot abból, amit ő a legfontosabbnak tart megtanulni. Ha épp más tárgyra fontos koncentrálnia, akár hitelbe is kaphat pontokat, amit a következő szinten törleszthet – ezzel mindenki jól jár. Ettől rugalmas a rendszer.

Az elején persze ezt a fajta szabadságot nehéz volt kezelni, hiszen mindenki arra fókuszált, hogy hogyan tudja a pontokat a lehető legkönnyebben megszerezni. A rendszer nagyon gyenge alapokon állt, és nem volt nehéz megtalálniuk a gyenge pontjait. Ezeknek a „kísérleteknek” az eliminálása végül közös megegyezéssel történt, mert fontos volt, hogy megértsék, a szabadsággal nem visszaélni, hanem élni kell tudni. Nehéz ezt belátni egy 16 éves gyereknek, nagy kudarc volt számomra, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk. Tehát kezdetben nem azt értem el, amit szerettem volna. Pontos szabályok hiányában egyre több apró kérdés merült fel. A megoldás az lett, hogy egy három hetes időszak után, amikor lezártuk az értékelést, a gyerekek egy anonim kérdőívben elmondhatták a véleményüket a rendszerről. Nagyon sok ötletet kaptam így, és egy idő után ezek a gondolatok már nem a rendszer sarokba szorítására, hanem a jobbá tételére irányultak. Végül közösen alakítottuk ki a kereteket: minden szint után újraértelmeztük a szabályokat, bevezettünk újakat, és elvetettük azokat, amik nem működtek. Mi lett ennek az eredménye? Már nem a kudarc hiányát definiáljuk sikerként, hanem azt, hogy a rendszerünk használható, sokkal kényelmesebben működik, és a gyerekek szeretik. Amikor nemrég ideges lettem egy osztályra és a pontrendszer megvonását irányoztam elő „büntetésként”, őszinte riadalmat láttam a gyerekek legtöbbjének arcán. Hiszen ebben a rendszerben kiküszöböltük azt a stresszt, amit az elvárásoknak való napi szintű megfelelési kényszer okoz a gyerekekben. Ha valami nem jön össze, „nem baj, majd legközelebb sikerül”. És legközelebb tényleg sikerül. A siker nemcsak abban mérhető, hogy a végén elérik azt a pontszámot, amire jó jegyet tudok adni, hanem úgy is, hogy ezek a gyerekek hihetetlen módon fejlődnek, hamarabb képesek megszerezni a nyelvvizsgát.

(…)

Milyen tapasztalataid vannak a tudásépítés és a tudásmegosztás kapcsán?

A tudásépítés ebben a rendszerben azt jelenti, hogy nem adok kész válaszokat, hanem csak információkat vagy információforrásokat, és a megszerzett információkból olyan tudás képződik, aminek a diák addig nem volt a birtokában. Egy olyan nyitott kérdést kell feltenni, amire nincs feltétlenül jó válasz vagy nincs egyfajta válasz rá. Egy olyan problémát találni, amely valamilyen relevanciával bír az iskolán kívüli életre is, és bizonyos szinten akár implementálható is a világban. Mivel a tudásépítés és a valódi problémák megoldása az öt 21. századi készség közül a legnehezebben megfogható elemek, ilyen feladatokat, projekteket valószínűleg csak egymástól tudunk tanulni.

Másrészt az egész kísérletem arra ugyan választ ad, hogy hogyan lehetne tanítani, de arra nem, hogy mit tanítsunk. Nyilvánvalóan azért, mert ez egy sokkal bonyolultabb kérdés. Egy ilyen rendszert kitalálni és beüzemelni, ha nem is egyszerű, de viszonylag világos és egyértelmű lépcsők végigjárását jelenti. Ugyanakkor még bennem is van egy nagyfokú félelem, hogy hogyan fogom tudni megfogni azt, hogy a tanulás hol történik meg. Hogy mely ponton tudom tetten érni a diák fejlődését. Ebből a szempontból a tankönyv jelenléte – ha közben azért átvesszük, megtanuljuk – még számomra is egy megnyugtató tapasztalat és tananyag, amely képes ezt támogatni. Ehhez nagyon fontos lenne a pedagógusok közötti tudásmegosztás, a saját anyagok, tartalmak, tapasztalatok megosztása, mások számára elérhetővé tétele.

PRIEVARA TIBOR a budapesti Madách Imre Gimnázium tanára, IKT-szakértő, tananyagfejlesztő. A népszerű Tanárblog szerzője, szerkesztője, egyik alapítója, az oldal havonta több mint 40 000 olvasóhoz, főképp tanárokhoz jut el. Nevéhez számos kiadvány, cikk, előadás fűződik az IKT-eszközök módszertanával, hatékony tanórai és tanórán kívüli alkalmazásával kapcsolatban. Nyelvtanárként több kiadvány társszerzője volt (Ultimate English; The Ultimate Error Buster), emellett nagyobb tartalomfejlesztési projektekben is részt vett. A Microsoft által 2012-ben elindított, a pedagógusok számára ingyenesen elérhető PIL (Partners in Learning) Akadémia oktatója. A 21. századi tanár című projektjében diákjaival közösen egy új tanulási rendszert hozott létre, mely több éve sikeresen működik a gyakorlatban.

A teljes kiadvány online lapozható formában (A Prievara Tiborral készül interjú teljes szövege a 64-72. oldalon olvasható.)

¹B.TIER – SZEGEDI szerk. (2014): Alma a fán – A tanulás jövője. Tempus Közalapítvány, Budapest, 64-72.o.