Osztályfőnöki óra a halálról és az
életről

Foglalkozzon-e, foglalkozhat-e, tud-e foglalkozni a halál
problémájával az iskola? Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Az iskolában
tanító pedagógusok döntő hányada is olyan korszakban vált felnőtté, amely a
fentebb leírt ambivalens viszonyok megoldására, ha úgy tetszik, kezelésére, a
„halál nélküli” élet illúzióját találta ki. Épp ezért könnyebb azzal
elhárítani a problémát, miszerint: a halál problémája nem gyereknek való, a
halálhoz tapadó–sokszor misztikus–félelmek még a harmonikusan fejlett
személyiségű, egészségesen szocializált gyermekeket is megterhelik. Ezért jobb
hallgatni róla. Eközben persze mindenki számára világos, hogy a gyerekek, serdülők
nap mint nap, a legkülönbözőbb formában szembesülnek a halállal. A televízió
hírműsoraiban szinte mindennaposak a helyi háborúkról sugárzott képeken látható
vérbefagyott tetemek, a Szomáliában éhen haló csecsemők csakúgy, mint az akció-
és horrorfilmek megannyi, szemük előtt végbemenő gyilkosságának áldozatai.
Kétségtelen, hogy a halállal történő ilyen jellegű szembesülés nem azonos a
hajdani többgenerációs családban megtapasztalt halállal, hiszen ott az eltávozóhoz
való érzelmi kötődés egészen másfajta érintettséget jelentett.

Pedagógusokkal beszélgetve az tapasztalható, hogy még az úgymond kényes témák
megbeszélését–közhelyszerűen fogalmazva – pedagógiai feldolgozását is vállalók
többsége is idegenkedik attól, hogy valamilyen formában beszélgessen erről a
témáról. Mint a kényes, nehezen megközelíthető problémák esetében, úgy a
halálprobléma kapcsán is felvetődik a jól ismert gond: nincsenek szavaink, nincs
„nyelvünk”, nincs megfelelő kódunk arra, hogy egy iskolai diákcsoporttal,
egy osztállyal – de sok esetben egy-egy gyerekkel – a halálról, a halálhoz fűződő
bonyolult viszonyunkról beszélgessünk. Nincsenek személyes mintáink, iskolai
élményeink erre vonatkozóan. Ezért választja legtöbbünk a halálproblémával való
szembenézés helyett a hallgatást, az ezzel kapcsolatos kérdések megkerülését.

Eközben a halál mint a mindennapi élet része, hol csak rejtetten, hol pedig nagyon
is nyíltan, nagyon is kézzelfogható tapasztalatként ott van az iskola világában.
Egy-egy konkrét haláleset pontosan az elhallgatások, az ember és a halál
viszonyáról való gondolkodás hiánya miatt éri váratlanul, felkészületlenül a
gyerekek legtöbbjét. Az archaikus, többgenerációs család alapvetően szavak nélkül
szocializált a halálhoz fűződő természetes emberi viszonyulásra, a szeretett
személyek elvesztésének megélésére, az ezzel járó fájdalmak gyászban történő
feldolgozására. Senkiben sem merült fel annak igénye, hogy egy olyan „kívül
álló” tényezőnek, mint az iskolának e téren bármi feladata is akadna. Ma a
halál – egyébként is igazán soha el nem fogadható – tényével mindenfajta
előkészület nélkül, mindenfajta viszonyulási minta nélkül szembesülnek a
gyerekek. Mint annyi minden, korábban egyértelműen a család által megoldandó
problémából, így a halál problematikából is kénytelen az iskola bizonyos –
egyébként valóban intim, szűk családi körre tartozó–feladatokat, funkciókat
átvállalni.

De át lehet-e, át kell-e vállalni ezeket a funkciókat, pótolhatja-e az iskola
valamelyest is azt, amit a velünk együtt élő ember, családtag, szomszéd
elmúlásának feldolgozásával kapcsolatban a család mindennapi életgyakorlata, a
családtagok közötti érintkezés nyújthat a gyermekek számára? Nyilvánvaló, hogy
az érzelmekkel sokszorosan átszőtt családi kapcsolatokban a szavakkal és az azok
nélkül zajló bonyolult kommunikáció szocializáló, mentálhigiénés funkcióit
senki és semmi sem pótolhatja. Ám az az iskola, amely az élet iskolája kíván lenni,
amely a valóságos, a megélhető élet teljességét tanítványai elé kívánja
tárni, nem zárkózhat el attól, hogy az élet szükségszerű részeként szóljon az
egyes ember létének megszűnéséről, a halálról. Az erről szóló
„tanítás” nélkül nem lehet teljes és főleg hiteles az életről szóló
„tanítás”.

Amint utaltunk rá, e téren legtöbbünknek nincsenek mintái, nincsen
szókészletünk, hiányoznak az ebben a helyzetben alkalmazható gondolkodási formáink.
Egyszóval, ha pedagógusi szándékaink szerint is megpróbálkoznánk a
„lehetetlennel”, ott állunk eszköztelenül, hagyománytalanul. Az élet néha
egyikünket-másikunkat mégis rákényszeríti arra, hogy felvessük ezt a problémát…

K. András osztályfőnököt egy, az osztályban megtörtént tragédia, L.
Virág, az osztály egyik tanulójának öngyilkossága, illetve az e körül
kialakult többnyire rejtett feszültségek késztették arra, hogy kísérletet tegyen a
téma lehetséges körbejárására. Miután az osztályfőnök tisztában volt azzal,
hogy az osztályból nem mindenki hajlandó a halállal kapcsolatos beszélgetésen részt
venni, egy héttel az erre a témára szánt osztályfőnöki óra előtt, a téma és az
ezzel foglalkozó beszélgetés tényének bejelentésekor fakultatívvá tette az
osztályfőnöki órán való részvételt. Sőt, mindenki számára megadta azt a
lehetőséget, hogy amennyiben a beszélgetés során bárki úgy érzi, hogy nem tud
tovább részt venni az órán, minden különösebb indoklás nélkül elhagyhatja a
termet.

A beszélgetésre két hónappal az említett tragédia után, 1992 májusában került
sor. K. András a beszélgetés megtartásához segítségül hívta a szerkesztőt is. A
beszélgetésen az osztály 28 tanulójából végül 17-en jelentek meg. a
beszélgetésen részt vevők hozzájárultak a magnetofonfelvétel készítéséhez, s az
elhangzottak részleteinek közléséhez, de kérték az iskola és a nevek
inkognitójának megőrzését.

A közreadott részletek a magnófelvétel szövege alapján készültek, azokon csak
az élőbeszédből eredő esetleges fogalmazási pontatlanságokat korrigáltuk (A
szerkesztő).

K. András: Hosszú töprengés, jó néhány álmatlanul eltöltött éjszaka
után határoztam el, hogy megpróbálok beszélgetni veletek arról, amit nagyon nehéz
kimondanom, a halálról. Néhány héttel túl vagyunk egy mindenkit borzalmasan
megrázó tragédián, elment közülünk egy ember, akit szerettünk. Ma nem erről a
konkrét esetről, hanem ennél sokkal általánosabb dologról szeretnék beszélgetni.
Amint emlékeztek rá, amikor Virág elment közülünk, mi, akik közelről ismertük
őt, szerettük volna itt az iskolában is meggyászolni halálát. A tanári karból is,
de a diáktársaitok közül is sokan úgy vélték, hogy ez nem idevaló, az iskola
alapvetően egy élettel teli, úgymond derűs munkahely, ahol nincs helye a halálnak. A
tragédia jó néhányunkat megviselt, de voltak, akiket főleg Virág legjobb barátait,
annyira megrendített, hogy napokig, hetekig szavuk sem volt hallható, fizikailag rosszul
volta, szüleik és én is komolyan aggódtunk értük. Sokat töprengtem azon, hogy
miért rendültek meg olyan mélyen ketten-hárman a legközelebbi barátok közül.
Talán a saját felelősségük nyomasztotta őket, talán felfoghatatlan volt számukra
az, hogy aki eddig köztünk járt, nevetett, sírt, akit megérinthettünk, s aki minket
megérinthetett, az fizikailag valójában nincs köztünk többé…

Ez az esemény tragédia volt, váratlan, rettenetes, de ugyanígy iszonyú is volt
látni egy éve Katit, akinek hosszú betegség után ment el az édesapja, még
emlékszem rá, hogy mennyire megrázta az osztály jó néhány tagját; láttam, hogy
nem tudtátok, miként közelítsetek Katihoz, beszéljetek-e vele a fájdalmáról vagy
ne. Ugyanezt éreztem, amikor „Soma” nagymamája szinte Soma kezei közt halt
meg otthon. Rádöbbentem arra, hogy sem Ti, sem én nem vagyunk erre igazán
felkészülve. Számomra hihetetlen élmény vagy inkább tanulság ezzel kapcsolatban az,
hogy a feleségem édesanyja, aki egy kis baranyai faluban él, milyen természetességgel
fogadta anyja, apja, sőt egyik gyermeke halálát. Mostanában, hogy ezeken a
problémákon gondolkodom, gyakorta felidézem, hogy milyen természetesen ápolta a
szüleit, eszébe se jutott, hogy bevigye őket Siklósra a kórházba, s amikor
meghaltak, ő és a nővére–a szomszédasszonyok segítségével–látta el a
halottakat: mosdatta, öltöztette, ravatalozta őket. Én meg–mivel el kellett
kísérnem a feleségemet–be sem bírtam menni a szobába, enni pedig végképp nem
bírtam egy falatot sem abban a szobában, ahol két órával korábban a ravatal állt.
Jómagam még azt is nehezen viselem el, ha egy-egy kötelező családi, baráti
temetésre el kell mennem, s pár méterre kell állnom egy koporsótól, amelyben egy
halott van.

Amióta érzékelem a haláltól való rettegésünket vagy a halál tényével
szembeni fura, természetellenes viszonyunkat–nyugodtan fogalmazhatok többes számban,
hiszen a köztünk lévő huszon-egynéhány év ellenére e tekintetben azonosak vagyunk
-, egyre inkább érik bennem a felismerés: egyszerűen újra kellene tanulnunk azt a
természetesebb életet, amit a bennünket két-három generációval előttünk járó
emberek megéltek, s talán újra kellene tanulni, hogy miként szemléljük a halált.
Magam sem tudom, hogy az anyósom, meg a vele egyívású hatvan-hetven éves falusi
öregasszonyok miért képesek természetesen viselkedni a saját vagy a szűkebb
közösség halottaival, miért fogadják fájdalommal, de ugyanakkor természetes
belenyugvással a halált, mi pedig miért szemléljük ezt rettegéssel, borzongással.

Dóra: Szerintem a halált nem lehet megérteni, felfogni. Aki az értelmével
szemléli a világot, az abba soha nem tud belenyugodni, hogy akár ő vagy akár valaki,
akit szeret–szülő, gyerek, testvér, barát -, akárki, aki van, aztán egy ponton
túl nincs, csak az emlékekben, a fényképeken vagy a videón. Ezt nem lehet megérteni!
Szerintem azért jó a transzcendens szemléletmód, mert ezáltal a nemlétezés, a
halál másként jelenik meg az emberek előtt. Én szeretnék hinni abban, hogy az
általam szeretett, de meghalt emberek továbbra is vannak, s hogy egyszer én is
találkozom velük. Azt, hogy valaki többé nincs, nem lehet természetesnek tekinteni.
Olyan rideg és hazug az, ahogyan az életről mint egy biológiai dologról beszélünk,
hogy van kezdete és vége…, hogy valaki volt és aztán nincs… Ez felfoghatatlan!

Hajnal: Én is ismerek olyan embereket, akik számára a halál természetes.
Érdekes, hogy én is falun találkoztam ilyen emberekkel, ők is gyászolják a
szeretteiket, de mivel együtt élik meg az utolsó heteket, hónapokat, számukra ez
természetes, éppúgy, mint az, hogy ha esik az eső, sár van, vagy hogy a szabadban
dolgozva az ember jobban ki van téve az időjárásnak. Az, ahogy mi viszonyulunk a
halálhoz, az a civilizáció következménye. Az, ahogyan elfordulunk ettől, ahogy
megpróbálunk túllendülni egy-egy haláleseten, az része annak a strucc
magatartásnak, amelynek a jegyében minden kellemetlentől gyorsan igyekszünk
megszabadulni.

Dóra: Miért, szerinted az ember számára nem ez a természetes viselkedés?
Tudnánk úgy élni, hogy nem felejtjük el azt a borzalmat, amit a hozzátartozónk vagy
a barátunk elvesztése jelent?

K. András: Miért kell elfelejtenünk a szeretteink elvesztése miatt érzett
fájdalmainkat, miért nem kell vagy miért nem lehet együtt élni ezzel a fájdalommal?

Dóra: Nem az embert, a hozzá fűződő emlékeket kell elfelejteni, de magát
a fájdalmat el kell, hiszen azzal nem lehet együtt élni. Ezt még a vallások is
megengedik. Nekem az a filozófiám, hogy mivel azt, hogy valaki, aki volt, az nincs,
úgysem lehet felfogni, természetesnek venni, ezért úgy kell csinálni, mintha élne az
illető, el kell hárítani a tudatot, hogy ő már nincs. Én nagy ritkán elkísérem a
nagymamámat a temetőbe, és ott már többször láttam olyan öreg férfit vagy nőt,
aki üldögélt a sírkő előtt, és elmesélte, hogy mi történt a héten. Nyilván a
felesége vagy a férje sírjánál ült, és annak mondta el a búját-baját. Ez
mutatja, hogy az egészséges ember nem fogja fel a halált, mert ha felfogná, akkor ő
maga sem látná értelmét tovább élni.

Péter: Szerintem biológiailag belénk van programozva az önzés, különben
nem tudnánk életben maradni, a biológiai értelemben vett versengésben alul
maradnánk. Ebből következik, hogy a halállal, amennyire csak lehet, nem akarunk
foglalkozni, legalábbis most nem, amikor buzog bennünk az életerő, tele vagyunk
tervekkel. Nálunk a családban volt most egy szomorú haláleset, a nagybátyám 45
évesen infarktusban meghalt. Az unokatestvérem elsőéves orvostanhallgató, ő a fia az
elhunytnak, a temetés előtti napon nyugodtan elment vizsgázni, mert azt mondta, hogy ha
élne a papája, akkor örülne ennek a kemény, fegyelmezett magatartásnak. Szerintem ez
ugyanaz a magatartás, mint amiről a tanár úr beszélt. Az egyszerű emberek ellátják
a halottaikat, és szerintem ugyanúgy ellátják utána az állatokat, az élet megy
tovább.

K. András: Biztos, hogy ugyanaz a két magatartás?

Olga: Szerintem nem, mert a falusi néni minden egyes halottal újra és újra
megéli a halált, megéli az élet végességét, megtapasztalja, hogy milyen a halál.
Ez a fiú–bár én nem ismerem a körülményeket–nem tapasztalja meg a halált, a
gyászt, talán a fájdalmat sem, hanem célratörően, de nagyon közömbösen éli az
életét, mély érzelmek nélkül.

Péter: Mit változtatott volna, ha nem megy el vizsgázni, ha ős is ott zokog
a családdal, elvégre őt első nekirugaszkodásra felvették az orvosira 118 ponttal, a
papája, aki mérnök volt, irtó büszke volt a gyerekére. Az unokatestvérem úgy
adózott az apja emlékének, hogy jelesre levizsgázott, és nem szólt senkinek az
egyetemen, hogy mi történt. A gyász szerintem egy régi szokás, tradíció, amit van,
aki megtart, van, aki túlhalad rajta.

Olga: Éppen ez az, hogy ez nem hagyomány, nem olyan, mint a húsvéti
locsolás vagy a májusfa, hanem ez kell az embernek! Szerintem amikor valakit
gyászolunk, akkor azt nem az elhaltért tesszük, hanem önmagunk megnyugvásáért, a
saját békénk, egyensúlyunk megtalálásáért. Az, hogy jól kizokogjuk magunkat, hogy
a haláleset után sokszor beszélünk arról, aki elment, azzal a hiányának az
elfogadását könnyítjük meg. én egyáltalán nem adok a Dórának igazat, hogy a
halált senki nem tudja felfogni. Ez ennek a túlcivilizált világnak az eredménye. A
természeti népek ma is együtt élnek a halál közelségével, az életük része, hogy
vannak, akik elhalnak, el kell tőlük búcsúzni, virrasztani kell a ravataluknál,
temetési szertartások vannak, akiket nem ilyen fizetett gyászhuszárok, hanem maga a
közösség tagjai csinálnak meg. Nem idegenként, hanem teljes átéléssel vannak jelen
ezekben a dolgokban az emberek. Ezt ők élik meg, s közben rákényszerülnek, hogy az
életükről, a saját „porszem” voltukról gondolkodjanak. Szerintem a
siratóénekeket éneklők el kell hogy gondolkodjanak azon, hogy hogyan élnek, mindig
emberségesek-e, erkölcsösek-e. Ez visszahat az itt maradottak életére. A sírás, a
fájdalom kibőgése, kiüvöltése megnyugváshoz–és nem a felejtéshez–vezet.
Éppen az a baj, hogy ez a túlhajszolt, rohanó, mindig feladatokra kihegyezett élet
éppen ezt a fajta elémélyedést nem engedi meg, s ettől ürülnek ki az emberek.

Dóra: Nehogy azt mondd, hogy az egy normális dolog, hogy valaki egy életen
át gyászol valakit, hogy állandóan a halál miatti fájdalommal van tele a lelke. A
túlélőknek, még ha a legközelebbi szeretteink haláláról van is szó, felejteniük
kell, újra boldognak kell lenniük, örömet kell találniuk, el kell valahogy
felejteniük a bánatot, mert az ellenkezője meggátolja az ember eredményességét,
aktivitását.

K. András: El lehet felejteni a halál miatt érzett fájdalmainkat, azt a
mély bánatot, amit az ember a szerettei, a barátai halálakor s azt követően él meg?

Dóra: Erre rá kell hangolódni, de az idő is segít. Megbeszéltük, hogy
konkrétan nem szólunk a Virág ügyéről, de nem tudom nem idehozni ezt az esetet. Én
napokig féltem bejönni az osztályba, akár a fizika-előadóba, akár a biológiai
előadóba mentünk, az üres helye elborzasztott, hogy itt, az osztálybeli üres padról
ne is beszéljek. Aztán néhány hét után lassan eltűnt ez a probléma, megszoktam,
és emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom, pedig tényleg nagyon szerettem őt… Ő
például minden halálesetet mélyen átélt, naponta visszatért rá; a családjukban, a
házukban… a művészvilágban bekövetkezetteket egyaránt mélyen átélte. Szerintem
az életerejének a hiánya vonzotta a fájdalomhoz… Képtelen volt a tragikus dolgokon
túllendülni… utólag tudjuk: ez betegség. Én boldog akarok lenni, és tudok is
lenni… ehhez el kell fordulnom attól, ami fájdalmas emlék bennem.

K. András: Ez is egy életfilozófia, meg Olgi vélekedése is az, nem tudom,
melyik a jó… Szerintem nincs jó. Magam úgy látom, hogy a természeti népek, meg a
kevésbé civilizált életet élő, bizonyos régi értékeket megtartó emberek e téren
is egészségesebben élnek még, mint mi, akik megpróbálunk túlélni mindent.
Higgyétek el, én annyi halottam ravatalánál megpróbáltam volna őszintén sírni,
annyira szerettem volna gyászolni, hogy enyhüljön a fájdalmam, de nem tudtam… Már
ezt sem tudom…, mint ahogy nem tudnék jól művelni egy kiskertet, nem tudnék a
távfűtés, a telefon meg más ilyen újmódi találmányok nélkül élni. Valahogy azt
kéne megtanulni, hogy a régi életmód értékeit hogyan lehetne megtartani úgy, hogy
magunkénak valljuk a modern civilizációt. Amit én szeretnék tudni, hogy miként lehet
úgy élni békében, szorongás nélkül, hogy közben együtt élünk a halál
tudatával, a magunkéval is, meg másokéval is. Hogyan lehet a végesség békés
elfogadásával együtt mégis örömmel élni.

Olgi: Szerintem ebben segít a hit, egyrészt úgy, hogy az a végesség az nem
azonos a teljes megsemmisüléssel. Az ember csak a hite által tud nyugodtan szembenézni
ezzel.

Gábor: Nem így van ez. Szerintem most itt mi úgy csinálunk, hogy
megpróbáljuk megérteni a falusi parasztembert, megpróbálunk úgy viselkedni, mintha
mi tudnánk, hogy neki a gyászolás, a sírás az miért jó. Először is falun csak a
nők virrasztanak, csak ők énekelnek siratóénekeket, ők vannak úgy megindulva, a
férfiak maximum jól berúgnak, kicsit könnyeznek, de nem élnek át ilyen
robbanásszerű…

K. András: Katartikus, katarzist, megkönnyebbedést adó…

Gábor: Katartikus élményeket, ők leveszik a kalapjukat, kucsmájukat, és
csendben hallgatnak… Ejtenek egy-egy könnycseppet, azt sem mindenki mert a sírás a
gyengeség jele. Nem férfihoz méltó.

K. András: S ezt Te is így látod?

Gábor: Valahogy igen. Amiért ezek a marcona férfiemberek mégis nyugodtan
néztek vagy néznek szembe a halállal, az a tisztességesen jól végzett munka, a
becsületes élet. A telkünk közelében él egy hetvenen felüli, jól megtermett öreg,
bajszos paraszt, fiatalon volt a Donnál, sokat megélt, sokat próbált, dolgos,
szeretetre méltó ember. Ő mindig arról beszél, szinte nevetve, hogy ha menni kell,
hát el kell menni… Azért kell mindig rendbe lennie kertnek, háznak. Nekem ez annyira
tetszik, annyira vonzó. Apám, aki mellesleg orvos, állandóan halálfélelemben él,
pedig még nincs ötven, s ráadásul ő is nagyon tisztességesen, keményen dolgozik, de
nem természetesen él. Egészségtelenül, túlhajtva, a saját testi ritmusát nem
figyelve. A szüleim baráti köre mind ilyen, azért sportolnak–ha sportolnak -, mert
az az élet meghosszabbításához, a kondíció megtartásához kell, sokáig fiatalok
akarnak maradni. Eközben nem figyelnek a természetre, a belső világukra. Nekem a
keleti filozófiák meg a természet közelében élő emberke azért vonzóak, mert az
életüket, a halálukat olyan természetes egységben látják. A halál–a sajátjuk
meg a másoké is–nem olyan félelmetes, tragikus. Nem szoronganak, hanem
természetesen, dolgosan élnek, s ha eljön, aminek el kell jönnie, akkor itt lesz…

K. András: S lehet így élni itt, Európa közepén, abban a kultúrában,
abban az adott társadalmi szituációban, amiben éppen ki-ki van? Ezt azért kérdezem
Gábor, tőled, mert végtére is minden vitánkban ide lukadunk ki.

Gábor: Én hiszek benne, hogy én majd tudom úgy alakítani az életemet, hogy
egészségesen, természetesen éljek, figyeljek a testem belső jeleire, de számomra
ebben benne van az is, hogy egyszer ellobban az én lángom.

Adrienn: Én nem hiszem, hogy van ember, akár buddhista, akár taóista… aki
el tudja fogadni békével azt, hogy egyszer meghal, vagy fájdalom nélkül tud arra
gondolni, hogy egyszer el kell temetnie a szüleit, esetleg a kedvesét. Én
gyermekkoromban nagyon sokszor imádkoztam azért, hogy ne a nagymamám haljon meg előbb,
hanem én, mert rettegtem attól a fájdalomtól, hogy őt el kell majd vesztenem. Aztán
három éve mégis szerény ő ment el előbb, de szinte mindennap gondolok rá, nézem a
bútorait, a kedves tárgyait. Én a Virág emlékével is így vagyok. Nem tudom elhinni,
hogy nem mosolyog rám, még most is várom sokszor, hogy hátha felhív.

K. András: Lassan fél órája beszélgetünk, s azon tűnődöm, hogy van-e
értelme ennek az egész mai együttlétnek, hogy hova jutunk fél óra, egy óra vagy egy
nap múlva. Mit oldunk meg? Miért is jöttetek el ti tizen-egynéhányan a IV.b-ből.
Egyáltalán iskolába való-e ez a téma? Nem azoknak volt-e igazuk, akik Virág
halálakor is, meg most is azt mondták, ez a téma nem az iskolába való, még
érettségizőkkel sem lehet erről beszélgetni? Lehet, hogy ez az egész csak nekem
fontos?

Gábor: Nem, ez sokunknak téma, s énszerintem az ilyen mélyebb dolgokról
sokszor kéne beszélni. Van, aki persze zárkózottabb annál, hogy igazán kiadja
magát, de van, akinek jó, ha erről beszélgethet. A távol-keleti buddhista
kolostorokban tradíciója van az ilyenfajta elmélkedésnek, csoportos vitának.
Nincsenek, nem lehetnek tabutémák, mivel minden, ami az ott élő embereket
foglalkoztatja, arról lehet és kell is vitázni.

Enikő: Énszerintem ez nem az iskola ügye, erről az embernek nagyon bizalmas,
szűk körben lehet csak beszélni. Én mindig csodálkozom azon, hogy vannak emberek,
akik a legbensőbb ügyeikről milyen fesztelenül tudnak beszélni. Az én félelme,
bánatom az az enyém… ezt én úgysem tudom megbeszélni senkivel.

Juli: Szerintem ezekről a családban kéne szót váltani, de ezek a dolgok
még családban sem beszélhetők ki. Ezek a dolgok úgy vannak az emberben. Aztán néha
foglalkozik velük magában az ember, megoldani úgysem tudja… Szerintem az iskolára
végképp nem tartozik, hogy én mit gondolok a halálról. Az iskolára az tartozik, hogy
segítsen nekem felkészülni a felvételire. Abban van esély, hogy tud valamit tenni
értem, de hogy én ne legyek lelkileg magányos, ne sodródjak depresszióba, ne
narkózzak, abban semmi esélye nincs, hogy segítsen. Épp ezért, hogy ilyen problémák
előadódnak, akkor azért nem lehet felelőssé tenni a tanárokat. Ezeket a dolgokat nem
lehet kibeszélni… Egyébként igenis felejteni kell, távol kell tartani az embernek
magától a tragédiákat, még ha közvetlen közeli ismerősök, barátok halnak is meg.
Szerintem jó, hogy a halál, a temetés a civilizált országokban elrejtődik, s nem
terheli meg az egyébként is túlhajtott embereket. A környezetvédelmet, az
egészséges életmódot és a halálközeliséget nem lehet együtt kezelni. A halállal
szembeni elzárkózás, a halál rejtése a civilizáció értelmes eredménye, nem
terheli meg az embert. Attól, hogy valami régi, tradicionális, nem feltétlenül jó,
értelmes. Ha már a Virág halálánál tartunk, szerintem a tanári karnak igaza volt,
amikor körlevélben írta le, hogy nem érzi felelősnek az ügyben magát, mivel
szegény gyógyíthatatlanul depressziós volt. Sok mindennek van szerepe az ő
halálában, de az iskola, a tanárok tényleg tehetetlenek voltak. Ti, akik a legjobb
barátai voltatok, ti sem tudtatok arról, hogy mire készül, hogy mennyire beteg. Ő nem
az az eset, aki azért hal meg, mert nem kapott elég szeretetet, mert nem törődtek vele
a szülei. Még a „ofő” sem felelős, hiszen annyit beszélgetett vele. Ő
gyógyíthatatlan depressziós volt, mint az öngyilkosok egy nagy része. Sajnálom! Egy
fiatal, szép lány volt, élhetett volna, boldog lehetett volna…, de beteg volt, az
orvosok nem tudták kezelni. Tragédia, hogy meghalt, de ettől a másik huszonnyolc
embernek az osztályban még élnie kell, érettségiznie kell, miután sok értelmes
ember van itt, felvételiznie kell. Túl kell lépni ezen az ügyön. Persze vigyázni
kell egymásra, segíteni kell, de mindenkinek a saját sorsa kell, hogy fontos legyen.

K. András: Én régimódibb ember vagyok, korszerűtlenebb figura, de ez az én
ügyem, én korántsem mentettem ilyen könnyen fel magam, de ez nem ide tartozó dolog,
ez az én magánügyem. Azt hiszem, lassan be kell fejeznünk ezt a beszélgetést,
amelynek kérdéses volt az elkezdése, még kérdésesebb az eredményessége. Valóban
nem tudom, hogy lehet-e az ilyen nagy, mondhatni végső kérdésekről beszélgetni egy
tanárnak a diákjaival. Mert végül is mi oldódik meg a beszélgetés által…?
Esetleg oldódik valamiféle feszültség, ami itt van az emberben.

Hajnal: Szerintem nem értelmetlen ez az egész, mivel megfogalmazódott
néhány dolog. Különösen azok erősödtek meg, akikben él egy nosztalgia az iránt az
élet iránt, amelyben az ember még természetesebben élt. Szerintem többünkben van
egy olyan elképzelés, hogy számos életproblémára, például a halálhoz való
viszonyunkra is az lenne, lehetne a gyógyír, ha visszatérhetnénk egy kevésbé
civilizált, a természethez közelebbi élethez. Ebben az életben az volt a szép, hogy
a dolgok még tényleg azok voltak, amik: a születés, az elemekkel való harc, a
szeretet és a halál még természetes együttest alkotott, s ettől az emberek is
egészségesebb, tisztább lélekkel éltek még akkor is, ha szegényebbek voltak…, de
ez az élet több boldogságot adott, s ettől a boldogan megélt élettől a halálban is
volt valami nemes, kimondom, talán valami szép is. Akkor lehetett szépen meghalni,
úgy, ahogy a Gábor öreg paraszt bácsija Biatorbágyon szépen készül a halálra…
Bennem megerősödött, hogy én, ha csak lehet, így szeretnék élni…, ha ma ez
lehetséges… Én azért fogok hajtani, hogy megteremtsem magamnak ezt az életet, de
ebben benne lesz, hogy egyszer megszűnök létezni, de akkor ott marad utánam esetleg
egy kert, egy általam telepített fa… Így talán nem félelmetes elmenni.

K. András: Nem tudom Hajni, nem tudom… Nem tudom, ki lesz boldogabb…
Péter, Dóra vagy ti, Gáborral?

(Lejegyezte: Schüttler Tamás)
Új Pedagógiai Szemle 1993/2. 44–52.o.