Iskolák a határon

A határon innen, nem a határon túl. Nem mintha ott minden zöldebb lenne, vagy kolbászból lenne az iskola kerítése. Ott is lelövik néha egymást, és persze, hogy ott is megverik egymást a vécében, ott is gond a drog, meg a társadalmi egyenlőtlenség. Ott is küzdenek a diszlexiával és a figyelemzavarok ezer formájával. Ott is vannak ostoba törvények. Nem idealizálom a finn oktatást sem. De azért mégiscsak más itthon, mint a vasfüggöny túloldalán. Tudom, hogy ma már nincs vasfüggöny. De két oldala még mindig van. Innen nézve is van nyugati oldala, és onnan nézve is van keleti oldala.

Etekintetben az első kulturális sokk 1990-ben ért, amikor a SOTE külföldi hallgatókból álló csoportját és a magyar hallgatókat egymás mellett láttam ugyanazon vizsgára várva. Azóta tudom, hogy mennyire más itthon a közoktatás, mint másutt. Véletlenül sem a tantárgyi tudásról beszélek. Hanem minden másról.

Persze lehet utálni, hogy nálunk szorongásra nevelnek, de szerintem ez hungarikum. Mint a liba tömése. Ami persze európai szemmel nem túl egészséges, és nem is különösen állatbarát, dehát nem is azért csináljuk. Ottlik iskoláján kint van a tábla, hogy ő ide járt iskolába. Felfoghatatlan. Mintha büszkén hirdetné egy intézmény, hogy ők rendelték el Szerb Antal deportálását. Én nem lennék büszke. De valahogy ez az ország mégiscsak büszke. Sírva vigad a magyar. Valahogy elégedettek vagyunk legbelül ezzel az egésszel ami van. Büszkék vagyunk a libatömésre, mert hungarikum, a szúrós akácokra, mert hungarikum, és a szorongásra és ezer egyéb bajra nevelő közoktatásunkra, az öngyilkossági rátánkra, és az elfogyasztott töményszeszre is.

Én nem látom annyira vészesnek az elmúlt pár év iskolareformjait. Félreértés ne essék, egyetlen pozitív jelző sem jut eszembe, amivel méltatni lehetne. Esetleg a „komikus”. Bár az lehet, hogy ilyen kontextusban nem is pozitív a közvélekedés szerint.

Azért nem látom annyira vészesnek, mert már rég mindegy. Nem tudom, hogy valójában történelmi távlatokból nézve az egészet tényleg érdemben rosszabb lett-e a helyzet. A közoktatás halott és már nem csak foltok vannak rajta és merev, hanem dögszaga is van.

Idáig csak csöndben tűrtük, hogy túl ritkán van cigány az elitiskolák padjaiban, és alapvetően fehérekkel töltik ezeket a helyeket, most már törvénybe is iktatták, hogy ezt lehessen. Legkevésbé sem csökkentve a súlyát ennek a történésnek, legkevésbé sem elhessegetve a történelmi felelősségét mindenkinek, aki nem dobálja meg paradicsommal a megfelelő politikust (illetve a nem megfelelő politikust), mindenképp lássunk tisztán a tekintetben, hogy a közoktatásra ez még nincs napi szinten hatással. Enélkül is szegregáló, és rossz a közoktatásunk.

Persze hajmeredve hallgatjuk az újabbnál újabb ostoba, végiggondolatlan szabályokat. Amiben a legszomorúbb, hogy nem is feltétlenül rossz szándékkal történnek. És biztos, hogy egyik másik problémát ténylegesen meg is oldják. De a közoktatás nem most lett rossz.

Pár éve nem foglalkozom az oktatásüggyel. Megvan a magam baja. Gyerekeket nevelek, pénzt keresek hozzá. Épp elég feladat. Most iskolát kell választani. Nem gondoltam volna, hogy ebben az országban talál engem ez az év. Nem is igazán gondoltam bele, hogy itthon fognak iskolába járni a picinyeim. Az ovival még valahogy kihúztuk, találtunk egy hozzánk hasonlóakból verbuválódott magánovit. De az iskolakeresés gyomorpróbáló.

Járom sorra az iskolákat. Hallgatom az anyukákat, apukákat beszélgetni. Nézem a gyerekeket, a „minta” órákat, és a „játékos” „foglalkozásokat”. Küzdök nagyon, hogy saját savanyú pedagógusaim keserű utóízét lenyeljem már végre, hogy ne a múltam darabjait öklendjem fel egy-egy lélektelenre meszelt iskola sarkában. Hát nehezen megy. Kurvanehezen.

Nem tudok már nyelni. Halmozom a nyílt napokat, az igazgatói tájékoztatókat. Fetrengek a szakértelem hiányában, a hozzá nem értésben, a tényleges figyelem hiányában. A hibás rutinná silányított csodákban, az önámításban, és vállalhatatlan kompromisszumokban, a beteg közoktatásban. Valahogy úgy, ahogy egyesek nem tudják balesetekről, vérző tetemekről, gnóm emberekről levenni a szemüket. Csak állok bambán, és irigylem azokat, akiknek térkép e táj. Keresem az utolsó biztos pontot amikor még a világ máshogy működött. De nem találom.

Csengenek vissza a mondatok, amiket az igazgatók, elsős tanító nénik mondanak. A legtöbb bemutatkozót végig sem tudtam ülni. Elönt a keserű düh. A szomorúság.

Virágoznak a fák, tavasz van, éled a természet, és elkeseredetten gondolok a közoktatásra, amire annyi évet szántam az életemből. Persze majd az én gyerekemnek megoldjuk valahogy, találtunk egy iskolát a város határában. Ha nem veszik fel, majd alapítunk megint egy iskolát. De ha arra gondolok, hogy a többiek meg azokba az iskolákba fognak járni, amiket megnéztem, akkor nem lesz jó itthon élni. Szomszéd anyuka is kinézett a gyereknek egy iskolát. Ha nem veszik fel, ő inkább visszamegy Londonba. Hát ez van.

Termeljük újra azokat az iskolákat, amik termelik újra azokat a gyerekeket, akik majd tanárjelöltek, oktatás-politikusok és szülők lesznek, és majd termelik újra ezeket az iskolákat, hozzá azokat a szabályzókat, amik ezt még fixebben tartják.

Sokáig hittem abban, hogy majd a világlátott diákok, a más kultúrákba is élt pedagógusok, amikor itthon tanítani fognak, akkor majd hoznak valami olyat, amire szükségünk van. Ma már látom, hogy ez tévedés. A legtöbb nem jön haza.

Sokáig hittem, hogy egy-egy feltűnően értelmes szakértő majd valahogy segít ezen az egészen. Azt látom, hogy a kispadon ülnek, vagy a lelátón. Legkevésbé sem leplezve undoromat a jelenlegi rezsimmel szemben, mindenképp szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem az elmúlt pár évben volt csak így.

Azt hiszem abba kéne hagyni az oktatás megváltoztathatóságába vetett hitet. Az oktatás nem egy önálló egzisztenciával rendelkező szervezeti egysége a társadalom intézményrendszerének, hanem egy lenyomata csupán. Minden reform, ami ennek átalakítására irányul, annyira reális és annyira életszerű, mint saját árnyékunkat felsöpörni egy lapátra.

A közoktatással ez az ország igazából elégedett. A kisebbséghez tartozik mindenki, aki nem. Ez van.

Hanczár Gergely