Kötelező önkéntes munka középiskolásoknak – avagy hogyan utáltassunk meg ismét valami fontosat

2012 szeptemberében kezdte meg kilencedikes tanulmányait az első olyan évfolyam, melynek 50 óra kötelező közösségi szolgálatot kell teljesítenie ahhoz, hogy átvehesse majd az érettségi bizonyítványát. Mert hivatalosan ezt az elnevezést kapta a projekt, mely a tizenévesek – vitathatatlanul nagyon fontos – szociális érzékenyítését tűzte ki nemes célként. Eleinte még szó szerint „kötelező önkéntes munkaként” emlegették, nem akartam hinni a fülemnek – az elnevezésből a paradoxont végül kiiktatták, de a gyakorlat paradoxonán ez mit sem segít.

Eredetileg úgy volt, hogy lesz majd minden középiskolában egy ember, aki teljes állásban fogja a tanulók közösségi szolgálatát koordinálni. Szerencsére időben rájöttek, hogy ez felesleges pénzkidobás lenne, hiszen van ezeknek a diákoknak osztályfőnöke is. Kötelezze csak ő a diákjait a szolgálatra, keressen nekik helyet, és adminisztrálja, elvégre ő a főnök. (Mármint a gyerekek mindenható főnöke, és amúgy meg az Oktatási Hivatal alázatos szolgája, természetesen.)

2012-ben lettem életemben először osztályfőnök. A 9.a osztály 36 fiúval indult, „nehéz osztálynak” bizonyult (iskolánk viszonylatában), a tanulók egy része tanulási, és/vagy viselkedési zavarral küzdött. Épp ebben a tanévben nőtt meg a kötelező óraszám – nekem heti négy órával kellett többet tartani, ami elsőre nem tűnik soknak. Ám ez kb. plusz negyven tanulót jelent. Tegyük fel, hogy a tanítás nálam kimerül annyiban, hogy dolgozatokat javítok, és hiányzásokat meg jegyeket írok be. Még ha ilyen lelketlen „megélhetési” (na jó…) tanár is vagyok, aki a gyerekre puszta munkadarabként tekint, és esze ágában sincs velük beszélgetni, egyéni odafigyelés nulla, akinek nem fontos, hogy a bizalmukat elnyerje – nos, ez még akkor is rengeteg többletmunka. Jelenleg pontosan 116 tanítványom van – és, ami azt illeti, nem tudom őket szimpla statisztikának tekinteni, márpedig így elég húzós. (Persze, persze, a „fizetésemelés”. Ez volt az a tanév, amikor ott hagytam a nyelviskolát, mert már nem bírtam együtt a kettőt.)

De kicsit elkalandoztam. Szóval, némi praktikus fejtágítás után („érzékenyítés”? minek?) ki kellett osztani minden tanulónak egy szülői nyilatkozatot, egy munkanaplót és egy munkaszerződést. (Vagyis valami bonyolultabb neve van, nem tudom megjegyezni.) A naplóba maximum 3 órás(!!!) szakaszonként kell beírni a munkáltatónak, hogy mit csinált a gyermek, természetesen minden sort dátummal, pecséttel és aláírással kell ellátni. (Igen, három óránként. Egy fiatal nem dolgozhat többet törvényesen, csak napi három órát, akár nyári szünetben is. Ez egy jogállam, itt tiszteletben tartják és védik a fiatalokat. Szóval, aki mondjuk egy hétig segít egy gyerektáborban, és teljesít 50 órát, azt úgy kell beírni, mintha három hétig lett volna ott, nehogy megszívják a szervezők.) Van egy 1 cm x 2 cm-es, fakultatív rubrika is ebben a sorban, „élményeim, tapasztalataim” címmel. Valamiért ezt a tanulók nem szokták kitölteni.

Ezeket a 3 órás kis élet-periódusokat az ofőnek folyamatosan írni kell az e-naplóba is, úgysincs jobb dolga. A tanév végén össze kell gyűjteni a szerződéseket, a szülői nyilatkozatokat és a naplókat, melyeket a tanulók természetesen véletlenül sem veszítenek el, és mindegyiket aláírja az igazgató is, saját kezűleg. Aztán pedig már csak be kell írni az e-naplóba záradékként, na meg a bizonyítványba, ja, és természetesen még a kézzel írt anyakönyvbe is, hogy az adott tanévben hány órát teljesített a tanuló. Ha nulla órát, akkor azt kell lekönyvelni ennyiszer. Dátum. Aláírás. Pecsét. Harminchatszor. Aki elveszíti a naplóját, nos, bajban van, mert elég drága az a karton, amiből készül, nem biztos, hogy az iskola kap pénzt a pótlásra. És hogy az eddigi órái vajon nem vesztek-e el, az már azon múlik, hogy valami rendes osztályfőnökkel áldotta-e meg a felelőtlen tanulót a sors, akinek első az adminisztráció, és pontosan, szépen könyvelte a szociális érzékenyedés e bizonyítható állomásait. (Nem pedig valami link alakkal, aki még mindig azt hiszi, érdemes beszélgetni, külön programokat szervezni, és ettől persze folyamatos időzavarban van, meg mindig elfelejt valamit. És meg sem meri nyitni az e-naplót, mert az rögtön azzal szembesíti, hogy „Önnek 421 hiányzásról kell döntenie, megnézi?” Nem… Persze vannak kivételes osztályfőnökök, akik valami természetfeletti képesség birtokában ügyesen teljesítenek mindegyik területen. Kár, hogy nem tartozom közéjük.)

Tehát, ha nekem ma valaki azt mondja, hogy közösségi szolgálat, azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Lelki szemeim előtt megjelenik az e-napló, a munkanapló, a papírhegyek, hogy nem találom, hogy hova is írtam fel, meg hogy hol a fenében találok lehetőséget azoknak, akik még mindig „nulla óránál” tartanak, de azt legalább már háromszor beírtuk.

Pedig az önkéntes közösségi szolgálattal kapcsolatban nagyon jó tapasztalataim vannak. Tizennyolc évesen úgy döntöttem, hogy halasztok az egyetemen, és kipróbálom magam valamiben, amiben addig soha – egy Önkéntes Diakóniai Évet töltöttem Németországban, ahol halmozottan sérült emberekkel dolgoztam tizenkét hónapon át. Ez valódi önkéntes munka volt, hiszen saját, szabad döntés és belső motiváció vezetett hozzá. A kezdeti nehézségeken túljutva életem egyik legszebb éve volt, mely alapvetően meghatározta a későbbieket. Az egyetem mellett öt évet önkénteskedtem a Summa Vitae Otthonház értelmi sérült lakóinál. Életem első tanévében (a 2010/2011-esben), mikor még ifjúságvédelmi felelősként, jelentős órakedvezménnyel dolgozhattam, egy „uniós projektben” is részt vettünk velük. Az önkéntesen(!) jelentkező tanítványaimmal és a Summa lakóival, valamint egy zeneterapeuta barátom közreműködésével Feloldó Jelek néven együttest alapítottunk, koncerteket és kiállításokat szerveztünk. (Azóta már nincs „ifjúságvédelmi felelős”, mert az pénzkidobás. Sajnos a jelenlegi feltételek mellett már én is csak ritkán jutok ki a sérültekhez Piliscsabára. Az e-napló foglya vagyok.)

Emellett, szintén még az egyetem alatt, tagja lettem a Kárpát-Ifjúsági Egyesületnek, mely elsősorban a romániai magyar gyermekotthonokat igyekszik segíteni. Rendszeresen járunk ki az élesdi Kajántó Mária Gyermekotthonba, hogy szabadidős programokat szervezzünk a gyerekeknek. Elkísér ide néhány tanítvány is. Pedig még csak be sem lehet írni a munkanaplóba. Ugyanis „az iskola vagy a lakóhely 30 km-es körzetében teljesíthető a kötelező közösségi szolgálat.” Csak mi meg pont ezekhez a gyerekekhez kezdtünk el kötődni. Ja, és nem azért jövünk ide, mert annyira „jó fejek” vagyunk – hanem mert annyi szeretetet és emlékezetes élményt kapunk, hogy itt feltöltődünk annyira, hogy aztán valahogy túléljük pl. a kötelező közösségi szolgálat horror-adminisztrálását.

Mert nem attól lesz valaki jobb ember, hogy kényszerítik rá. Hogy szankciókkal fenyegetik: fiam, ha nem segítesz cipelni a néni szatyrát, és nem intézed el az igazolást az önkormányzatnál, akkor lesheted, hogy te itt érettségit kapsz…! A kötelező közösségi szolgálat pont olyan hülyeség, mint a kötelező olvasmány. Csak az egyik a szociális szférát teszi ismeretlenből elkerülendővé, a másik meg az olvasást utáltatja meg. (Félre értés ne essék, magyartanár is vagyok.)

Igen, talán soha nem volt még olyan fontos, mint most, hogy a tizenévesek odaforduljanak a rászorulókhoz. Hogy alázatot és szolidaritást tanuljanak. Hogy képesek legyenek a saját egójukon túllépni, hogy legyen annak a hamis, anyagias, énközpontú, felszínes, fogyasztói szemléletnek legalább konkurenciája, amit a média jelentős része teljes gátlástalansággal önt rájuk. (Mert a marketingmenedzserek meg a tömegkommunikációs szakemberek – ellentétben az oktatás irányíróival – nem restek figyelembe venni a pszichológiai kutatásokat. Ők pontosan tudják, hogyan lehet a fiatalokat hatékonyan befolyásolni.)

Igen, az érzékenyítés legjobb módja valószínűleg a közösségi szolgálat. Az önkéntes közösségi szolgálat lenne. Melyhez először is a megfelelő feltételekre lenne szükség. Például nem lenne szabad az amúgy is ezer sebből vérző iskolákra rálőcsölni, hanem valódi szakértők kellenének, akik egyrészt értenek az adott szociális területhez, másrészt pedig meg tudják szólítani a tizenéveseket. Először nekik kellene érzékenyítő foglalkozásokat tartani, hogy a fiatalok pontosan megértsék, miről is van szó. A legjobb az lenne, ha ezek a foglakozások nem az iskolában, hanem „terepen”, „élőben” zajlanának, hiszen az utazás és az új élmények önmagukban is vonzóak és valódi képet adnak. (A közoktatás egyik legnagyobb hátránya amúgy is az, hogy eseménytelen, életszerűtlen és unalmas, a diák pedig passzív „elszenvedő”, de szó szerint.)

Ha a fiatalok délutánjai nem lennének agyonterhelve sok felesleges „tanulnivalóval”, valószínűleg az is hozzájárulhatna a dolog sikeréhez. Persze, az is igaz, hogy ma már nagyon nehéz rávenni a tizenéveseket „külön programra”, mert annyi egyéb inger éri őket, és a napjuk szervezése sokszor teljesen esetleges. Aki előtt nincs közvetlen minta, kis eséllyel kezd el „jótékonykodni” csak azért, mert valami ismeretlen kívülálló szerint az zsír. Talán tényleg szükség van valami „mesterséges behatásra”, ha azt szeretnénk, hogy sok fiatal vegyen részt ilyen tevékenységben. De akkor sem szankciókhoz kellene kötni, hanem esetleg jutalmakhoz, engedményekhez – mondjuk bizonyos tantárgyak kiválthatóak lennének általa, többletpontot jelenthetne felvételinél, stb. Ha valaki egyszer „rákattan”, ráérez az ízére, már nem lesz szükség úgysem efféle „pozitív manipulációra”. (Pont, mint az olvasásnál.) De a kötelező dacot szül – ilyen az emberi természet, nem beszélve a kamaszokról. Ez valakinek még új?

Az önkéntes munkában nemcsak az a szép, hogy másoknak segíthetünk. Hogy mások szenvedését enyhíthetjük, hogy másoknak örömet szerezhetünk. Én személy szerint talán senkitől nem kaptam olyan őszinte, tiszta és önzetlen szeretetet, ragaszkodást és odafigyelést, mint azoktól a sérült emberektől, akikkel alkalmam volt együtt dolgozni. A mai napig levelezem Nadine Loos-szal, a kerekes székes, értelmi sérült lánnyal Németországból – immár tizenegy éve. Hány barátomat elveszítettem ez alatt az idő alatt, mert valahogy nem volt idejük, energiájuk találkozni, miután közénk állt a távolság…

Az önkéntesség életforma, és valódi önbecsülést ad. Ha az én saját és szabad döntésem. Ha én akarom. Ha nem azért csinálom, hogy nehogy megbüntessenek, és hogy megkapjam már végre azt a rohadt pecsétet.

Sulyok Blanka