Kertész Imre interjú az Új Pedagógiai Szemlében

Olvasónapló

Megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2015. 1-2. száma rendkívül érdekes, változatos tartalommal. Olvashatunk benne – többek között – krónikát a kisvárosi középiskolák sorsáról (Kozma Tamás), részletes elemzést egy japán iskolaprojektről (Halász Gábor), egy tartalmas beszámolót a netgeneráció olvasási attitűdjéről (dr. Gombos Péter, Hevérné Kanyó Andrea, Kiss Gábor), valamint Achs Károly pedagógiai jeleneteit Mezőtúrról.

Olvasónaplónkban Hafner Zoltán Kertész Imrével készült interjújából közlünk néhány részletet. A beszélgetésre való ráhangolódáshoz álljon itt néhány sor a folyóirat hátsó borítóján olvasható regényrészletből (Kertész Imre: Kudarc).

„Nos hát, az én világra jövetelemkor a Nap az addig ismert legnagyobb gazdasági világválság jegyében állott, az Empire State Buildingtől az egykori Ferenc József-híd turulmadaráig a földkerekség valamennyi kimagasló pontjáról nyakra-főre ugráltak vízbe, szakadékba, kövezetre – ki hová tudott – az emberek; egy Hitler Adolf nevű pártvezér roppant barátságtalan arccal fordult felém.

Mein Kampf című művének lapjai közül, a numerus claususnak nevezett első magyar zsidótörvény konstellációm zenitjén állott, mielőtt helyét elfoglalta volna a többi. Valamennyi földi jel (az égiekről mit sem tudok) születésem fölöslegességéről, mi több: ésszerűtlenségéről tanúskodott. Ráadásul szüleim számára is csak nyűgnek érkeztem: éppen válni készülődtek.”

Részletek Hafner Zoltán interjújából

Olvasni nagyon hamar megtanultam, mert nem volt senki, aki mesét olvasott volna nekem, úgyhogy kénytelen voltam a Tömő utcai lakás konyhájának a sámliján ülve magamtól megtanulni. Mesekönyvekben bogarásztam a betűket, s aztán lassan összeálltak. Sőt, gyerekkoromban újságot is olvastam, voltak már akkoriban zsidóverő nóták, rigmusok: „egyszeri, kétszeri, megdöglött a főrabbi, bátorság, éljen Szálasi”. Érdekelt ez az egész dolog. A gyerekek is antiszemiták voltak, de nem úgy, hogy például bántottak volna azért, mert zsidó vagyok. Emlékszem, a 38-as választásokon a Nyilas Párt érdekes, bélyegszerű matricákat, vagy nem tudom, miket adott ki, nagy fogaskerekek, cilinderben lévő zsidókkal. Teleszórták az egész várost és mi, zsidó gyerekek gyűjtöttük ezeket, teljesen tudatlanul. Az intézet szoros kapcsolatban állt a Kölcsey Gimnáziummal, amely ott volt a környéken, így az intézetben voltak nagyobb fiúk, elsős gimnazisták, és néhány érettségiző is. Amikor az intézetbe kerültem, én voltam a legfiatalabb, ennek következtében a legszemtelenebb is, természetesen. Egy rendes intézeti élet folyt itt, kicsit olyasféle, mint a Törlessben, csak egy mérsékeltebb, magyarországi változatban. A nagyok verték a kicsiket, a kicsik meg verték a nagyokat éjszakánként.

(…)

A Valaki másban írod, hogy „még sosem elemeztem a súlyos tényt, hogy gyerekkorom legkedvesebb meséje A rút kiskacsa volt”.

A rút kiskacsa borzasztóan szégyelli magát, és aztán kiderül róla, hogy hattyú, s felrepül az égbe… Szerintem minden gyerek kedvenc meséje, nekem különösen az volt. Én tényleg egy rút kiskacsa voltam, mindig mondták, hogy lusta vagyok, ez volt epitheton ornansom – a gyerek lusta, a gyerek nem szeret tanulni, a gyereket, ha leküldik valahova, húzza az orrát stb., és ez így is volt, nem voltam jó családtag.

De az iskolában mégis jeles tanuló voltál.

Igen, mert muszáj volt, magániskolába jártam, ahol jól tudták, hogy csak jeles bizonyítvánnyal vesznek föl, úgyhogy megkaptam mindenből a jelest. De utáltam a tanulást, nem értettem a matematikát, máshova figyeltem órákon, nem voltam jó gyerek. Erről többször is írtam különféle kontextusokban. Nagy nyomást jelentett a család, apám kis fakereskedő volt, szegény ember, és szerette volna, ha a fia többre viszi. Mindig elmondta, hogy milyen áldozatokat hoz azért, hogy tanulhassak, és én, hálátlan… Hosszú, nagy prédikációkat tartott, havonta egyszer, kétszer. Mikor később, a gimnáziumban rossz volt a bizonyítványom, nem mertem hazavinni, még nem tettem, amit a háború után, amikor az intőket már én magam írtam alá. Az iskolában vad, verekedős gyerek voltam, erről voltam nevezetes, én voltam az osztályban a legerősebb, egészen addig, míg egy börzsönyi kiránduláson arra nem ébredtem, hogy egy fiú ül a mellemen, veri a fejemet és ordítja, hogy ő a legerősebb. Úgyhogy ez a nimbuszom is elenyészett. Először a harmincéves érettségi találkozónkon jöttünk össze régi osztálytársak, és a gyerekek nem akarták elhinni, hogy író vagyok, egyike a legostobább tanulóknak, aki ráadásul mindig verekedett és modortalan volt – hogy lehet ilyenből író?

(…)

Kicsit most előreugrok, mert nem érdektelen a történet: egy német televíziós ember interjút készített velem, amit a Zsidó Múzeumban kezdtünk valamikor a 90-es évek elején talán. Kérdezte, hol jártam iskolába, mondom, innen nem messzire. Menjünk át föltétlen. Nyári szünet volt, beléptünk az iskolába, az udvaron malter, minden szétszedve, és hogy úgy mondjam, a szokott magyar címer fogad: takarítónő, egyik kezében vödör, a másik kezében seprű, s körben fejeskáposzta-szag, mint Orwell regényeiben. Kérdi, mit akarnak maguk itten? Mondom, látja, ez az úr az egyik német televíziótól jött, keressük az igazgatót. Az igazgatónőt nem lehet. Aztán megtaláltuk az igazgatónőt, bemutatkozom. Maga író?

Igen, az lennék. Nem ismerjük egyetlen könyvét sem. Hát, mondom, nagyon sajnálom, de ez nem jelent semmit, attól én még az lehetek. De mi ismerjük Konrád Györgyöt, aki ide járt, ismerjük Lezsák Sándort, aki ide járt, az ő könyveik megvannak, magáról nem tudunk. Maga nem küld nekünk könyveket. Mondom: miért küldenék maguknak könyveket? Ha küldene, akkor nyilvántartanánk magát is, mint a többi írót, aki ide járt. Ne haragudjon, én nem ambicionálom, hogy engem nyilvántartsanak, semmi közöm az egészhez, csak ez az úr, volt olyan naiv, és azt hitte… Nagyon mulatságos volt az egész, a német csak tátotta a száját: teljesen meg volt hökkenve, hogy nem ismernek. Mikor iratkozott be ide, kérdi az igazgatónő. 1941-ben. Akkor maga… Igen, a zsidó osztályba. Rögtön hárított: nekünk erről nincsenek dokumentumaink, elvesztek az iratok. Teljes kudarccal végződött a látogatás.