Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért¹

A TEMPUS Közalapítvány Iskolavezetők a méltányos oktatásért című kötete célkitűzéseiben az eddigi Alma a fán kiadványokhoz kapcsolódva, az európai oktatás értékeit hangsúlyozva ezúttal a méltányosság fontosságára hívja fel a figyelmet. A gyermek „megérik az iskolára, mint alma a fán” – a Tempus Közalapítvány 2010-ben elindított interjúkötet-sorozatának címadó hasonlata Vekerdy Tamástól származik, aki a sorozat korábbi köteteinek beszélgetőtársa volt.

A Párbeszédek a kompetenciafejlesztésről (2010), a Fókuszban a tanulás támogatása (2012), és A tanulás jövője (2014) címmel megjelent kötetek sorába a szerkesztő és a kiadvány készítői örömmel emelték be az Iskolavezetők a méltányos oktatásért című kötetet, mely nemcsak kiváló iskolavezetőkkel készített interjúkat, hanem a méltányosság fogalmát, új felfogását, nemzetközi dimenzióit értelmező tanulmányt, és az interjúkat felvezető, a méltányosság és az iskolavezetés kapcsolatára reflektáló írást is tartalmaz.

Honlapunkon a kötet egyes fejezeteiből közlünk részleteket annak reményében, hogy minél többen kapnak kedvet a teljes szövegek megismeréséhez. A sorozat Révai Nóra, a Tempus Közalapítvány Tudásmenedzsment csoportjának munkatársa, az iskolavezetés témájú tevékenységek szakmai koordinátora tanulmányának egy részletével indul.

Részlet Révai Nóra Méltányosság az oktatásban – Miről beszélünk? című tanulmányából²

A méltányossággal, társadalmi igazságossággal összefüggő diskurzus az elmúlt évtizedek során egyre nagyobb hangsúlyt kapott az egyes nemzeti és a nemzetközi szakmai, kutatói és oktatáspolitikai párbeszédekben. A párbeszéd leggyakrabban a kihívásokról szól, arról, hogy miért van szükség méltányos oktatásra, illetve, hogy mi segíthetné ezt elő. Ahhoz azonban, hogy bármit is elérjünk ezen a téren, nem kerülhetjük meg, hogy a fogalom alapjairól beszéljünk. A következőkben áttekintünk néhány domináns szemléletet, és megvizsgáljuk, hogy ezek milyen következményekkel járnak, hogyan hatnak egymásra.

Esélyegyenlőség és eredményközpontú méltányosság

Az egyik domináns fogalom, ami a méltányossággal, társadalmi igazságossággal kapcsolatos diskurzusokat meghatározza, az esélyegyenlőség. Történetileg az esélyegyenlőség eredetileg az oktatáshoz való egyenlő hozzáférést jelentette. A hangsúly itt azon volt, hogy a hozzáférés lehetősége mindenki számára biztosítva legyen, annak azonban már nem tulajdonítottak különösebb figyelmet, hogy ki és hogyan használja ki ezeket a lehetőségeket, ki mennyire tud belőlük profitálni. (Levin, 2003) Az egyenlő hozzáférés elvét sok esetben értelmezték egyenlő bánásmódként, azaz minden gyereknek ugyanazt kell nyújtani. Egy kanadai kutatás szerint (Goddard and Hart, 2007 In: Ward et al, 2013) például sok kanadai iskolavezető aktívan ellenállt a sokféleség, a különbözőség elismerésének, mert a társadalmi igazságosságot egyenlő bánásmódként értelmezték, ez pedig hátrányosan hatott pl. a migráns és szociálisan hátrányos helyzetű tanulókra, akik a nemzeti tantervekkel nehezen birkóztak meg. Ezt a helyzetet illusztrálja az 1. kép. A nagymértékű tanulói diverzitás – különböző családi háttér, nyelvi, etnikai hovatartozás, gazdasági-társadalmi státusz, stb. – miatt, komoly egyenlőtlenségekhez vezet, ha minden gyerek pontosan ugyanazt kapja az oktatástól.

Az egyenlő hozzáférést felváltó szemlélet a méltányosságot az oktatási eredmények szempontjából közelíti meg, azaz az egyenlő esélyeket például a végzettség megszerzésére és a foglalkoztathatóságra vonatkoztatja. Ebből a szempontból nyilván nem elég, ha mindenkinek ugyanazokat a lehetőségeket biztosítjuk, hiszen különböző embereknek más-más lehetőségekre van szükségük, van, akinek több támogatás kell ahhoz, hogy ugyanazt az eredményt elérje. A második kép az eredményközpontú méltányosság ideális kimenetét illusztrálja a meccsnézés hasonlatával: mindenki a számára megfelelő támogatást kapja meg egy adott eredmény eléréséhez, ezt a támogatást kihasználva pedig minden tanuló eléri az eredményt. Ez az irányzat a mai napig számos ország törekvéseit meghatározza.

Ma Magyarországon is általában ez a szemlélet dominál a méltányosságra való törekvésben, amit számos kutatás, oktatáspolitikai és szakmai diskurzus alátámaszt.

„Esélyegyenlőség (equal chances) alatt az oktatási szolgáltatásokhoz való hozzáférés tekintetében kimutatható hátrányok felszámolását, méltányosság (equity) alatt pedig a különböző oktatási eredményekben kimutatható egyenlőtlenségek csökkentését értjük.” (Magyar Pedagógia Társaság, 2013)

Az esélyegyenlőség itt már nem az egyenlő bánásmódot jelenti, hanem az oktatás hátránykompenzációs képességét, míg a méltányos oktatás abban mutatkozik meg, hogy kisebb a különbség a tanulói eredmények között. Hasonló gondolatra épül a Jelentés a magyar közoktatásról 2006-os kötetéből származó idézet, amely az iskolai eredményességet határozza meg az eredményközpontú méltányosság szemszögéből:

„A ma legelfogadottabb felfogást követve azt az iskolát tekintjük eredményesnek, amelyik azonos kiindulópontból magasabb oktatási kimenetet (educational outcome) tud elérni, azaz adottságait, erőforrásait figyelembe véve ér el relatíve magas teljesítményt.” (Sinka, Horn, 2006)

Egyre erősebbek azonban azok a hangok, melyek ezt a haladóbb méltányosságfelfogást is megkérdőjelezik, rámutatnak a hátulütőire, és új irányokat próbálnak vázolni. Az egyik kritika arra vonatkozik, hogy a fent leírtak alapján hogyan mérjük az eredményeket. Az oktatás globális sztenderizációja (pl. méréseken keresztül) ugyanis szintén a különbözőség elismerése és figyelembe vétele ellen hathat, ha az egyenlő bánásmód felől közelítjük. A tanulók teljesítménymérésére használt sztenderdizált vizsgafeladatok nem csak a tanulók képességbeli különbözőségét tudják nehezen figyelembe venni, hanem – ami talán még ennél is fontosabb – csak bizonyos képességeket mérnek, melyekre talán a tanulók csak egy részének van szüksége ahhoz, hogy teljes és boldog életet élhessen. Ezt a jelenséget karikírozza a 3. kép, melyen a „vizsgázók” csupán elenyésző kisebbségének van szüksége a mért képességre: a fáramászásra. Magyarországon sztenderdizált mérésre példa az országos kompetenciamérés, más országokban, pl. Angliában azonban a sztenderdek sokkal erőteljesebben határozzák meg az oktatási rendszert. (Az említett képet lásd a kiadvány 12. oldalán. A szerk.) A PISA nemzetközi tanulói teljesítménymérő eszközt az ebben részt vevő országok szakértőinek bevonásával úgy hozzák létre, hogy lehetőleg minden ország kontextusában releváns legyen (itt elsősorban fejlett országokról van szó). A méréssel szemben megfogalmazott kritikák jelentős része tulajdonképpen az eredmények értelmezésére és felhasználására vonatkozik: hova vezet a méltányosság szempontjából, ha az oktatási rendszerek fő céljává az válik, hogy jól teljesítsen a sztenderd méréseken? Tényleg akkor a legmegfelelőbb-e az iskola minden tanuló számára, ha azokat a képességeket fejleszti, és éppen abban az életkorban, melyeket a PISA (vagy más sztenderd mérés) mér?[…]

Jacky Lumby (2013a) szerint a méltányos oktatás egyik legfontosabb eleme, hogy azt nyújtsa a gyereknek, amire az ő (a gyerek) szempontjából szüksége van. Az esélyegyenlőség ebben a kontextusban azt jelenti, hogy minden gyerek ugyanolyan esélyeket kap arra, hogy olyan életet élhessen, amit ő maga értékesnek tart. A gyereket ne határolja le a családi és kulturális közössége, ha ő másfajta életre vágyik, kapjon meg minden lehetőséget ahhoz, hogy ezt valóra válthassa. Az oktatás segítse tehát elő a társadalmi mobilitást. Ugyanakkor ne vessük meg vagy utasítsuk el a tanuló közösségének értékeit. A méltányos oktatás tehát biztosítja, hogy minden tanuló megszerezhesse azt a tudást, azokat a képességeket és attitűdöket, melyek szükségesek ahhoz, hogy önmaga és a társadalom számára is értékes életet élhessen.

A Méltányosság az oktatásban – Miről beszélünk c. tanulmány teljes terjedelmében, illetve az Iskolavezetők a méltányos oktatásért című kiadvány lapozható formában elérhető itt.

¹Kiadja a Tempus Közalapítvány, szerk.: B. Tier Noémi, Budapest, 2015

²A fejezet a kötet 10-29. oldalán található