Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért

Bevezető gondolatok az interjúk elé – részletek
(Szegedi Eszter)

Az Iskolavezetők a méltányos oktatásért című kötetünk tervezésekor két fontos cél lebegett a szemünk előtt: felhívni a figyelmet arra, hogy az iskolavezetők kulcsszereplői az oktatás eredményességének és bármely fejlesztési folyamat sikerének, valamint hozzájárulni az oktatás méltányosságának hazai értelmezéséhez. Hiszünk abban, hogy nemcsak az intézményi sikerekre, hanem az oktatási rendszer egészére alapvetően befolyással van e két tényező, az oktatás pedig meghatározó jelentőséggel bír a társadalmi változásokra, ezért az interjúkban arra keressük a választ, hogy mit tehet egy tudatos és elkötelezett vezető a méltányos és minőségi oktatás érdekében.

(…)

Hat interjúalanyunkat annak tudatában választottuk ki, hogy részt vettek egy-egy jelentős fejlesztési programban, vagy maguk konstruáltak innovatív pedagógiai modellt. Az ötletet többek között az adta, hogy az Egész életen át tartó tanulás programot 2014-ben felváltó, a Tempus Közalapítvány által koordinált Erasmus+ program új pályázati lehetőségeiben kiemelt figyelmet kap a várható hatások növelése, melynek érdekében a pályázó intézményektől stratégiai szemléletet követel meg a részvétel: az intézmény fejlesztési igényeit, tervezett tevékenységeit és a várt hatásokat egy európai fejlesztési tervben kell bemutatni. Beszélgetőpartnereink között is van, aki a nemzetközi programok visszatérő sikeres pályázója, emellett az elmúlt 20 év legfontosabb hazai intézményfejlesztési programjairól szinte kivétel nélkül olvashatunk az interjúkban. Kezdve a Comenius 2000-rel, a Szakiskolai Fejlesztési Program két generációján át, az Önfejlesztő iskolák hálózatáig, majd a különböző HEFOP és TÁMOP programok mellett említésre kerül az Integrált Pedagógiai Rendszer bevezetése, a Lépésről lépésre és a Komplex Instrukciós Program, vagy a jelenleg is futó Mentor(h)áló 2.0.

(…)

Az iskola önmagában nem oldhatja meg a méltányosság problémáját, az egyenlő társadalom tág értékei iránti elköteleződés csak széles körű társadalmi és kormányzati összefogásban képzelhető el. A kötetben szereplő interjúk mindegyike szolgál azonban olyan példákkal, amelyben az iskolavezetés kiemelten kezeli a méltányosság kérdését, és ezen a téren nagy eredményeket ért el. Érdemes odafigyelni, hogy ezek az elkötelezett iskolavezetők hogyan gondolkodnak a témáról, mi fontos számukra, és milyen – a tantestülettel közösen megvalósítható – megoldásokat találnak.

1. interjú

K. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri Általános Iskola igazgatója

K. Nagy Emese végzettsége szerint agrármérnök, mérnöktanár, angol nyelvtanár, a neveléstudomány doktora. A Miskolci Egyetem docense és a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola vezetője. Kutatási területe a hátrányos helyzetű tanulók státuszproblémájának kezelése. Oktatási szakértőként szakterülete a tanügyigazgatás. Munkája során szerepet vállal a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatásában, tehetséggondozásban és a tanártovábbképzésben. A Komplex Instrukciós Program szakmai vezetője, melyet a hejőkeresztúri iskola 2001-től a tudásban és szocializáltságban heterogén tanulói csoportok neveléséhez-oktatásához sikerrel alkalmaz. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, részt vállal az MTA Nevelésszociológiai Albizottság, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége Tudományos Tanácsadó Testületének, az EMMI Szociális Ügyekért és Társadalmi Felzárkóztatásért Felelős Államtitkárság Antiszegregációs Kerekasztalának munkájában. Tagja a Kutató Tanárok Országos Szövetségének. Intézményvezetőként központi kérdés számára, hogyan válhat egy iskola tanulószervezetté. Előtérbe helyezi a rendszergondolkodást, az intézmény pedagógusaira és diákjaira egyaránt érvényes alapelvként a csoportos tanulást, kooperativitást jelöli meg.

Részletek az interjúból

A méltányosság mennyire és milyen módon jelenik meg ebben a stratégiában?

Azt gondolom, hogy a mi nagyon színes tanulói összetételünknél a hátrányos helyzetű gyerekek esetében kiemelten fontos az oktatás méltányossági szempontok alapján történő szervezése. Hiszen ők a szülői hátterükből, a szocializáltságukból adódóan könnyen leszakadhatnának, kieshetnének az iskolából. Az összes tevékenységünk arra épül, hogy hogyan lehet az alulteljesítő gyerekeket megszólítani, és őket olyan szintre hozni, hogy mindenki továbbtanuljon, sőt, jó helyen folytassa a tanulmányait.

Ha vennénk egy 10-fokú skálát, amelynek egyik végén a méltányosság szempontjából ideális iskola áll, a másik végén pedig egy olyan intézmény, amely nem így működik, hová helyeznéd a skálán a ti iskolátokat?

Hogyha valaki kívülről bejön hozzánk és megnézi a tanítási órákat, a gyerekek munkáját, a tanulási környezetet, akkor általában elismerően nyilatkozik arról, amit itt lát. Ez nagyon jó érzés, de én nem vagyok még teljesen elégedett. Körülbelül a skála 8-as pontjára tenném magunkat, mert még mindig van olyan, amit szeretnénk, ha jobban menne, ha tökéletesebben működne.

Hogyan tud a méltányosság érvényesülni az iskola szintjén, az osztálytermi gyakorlatban és a tanulói szinten?

Az iskola szintjén természetesen úgy, hogy a pedagógiai tevékenységünk alapelveit, az oktatás szervezését meghatározó irányvonal, a pedagógiai program erről szól. Tartalmazza magát a módszert, azt, hogy mit teszünk a felzárkóztatásért, a tehetséggondozásért, a gyerekek fejlesztéséért, azaz hogy mit és hogyan szeretnénk csinálni.

Az egyes osztályok szintjén – de még mindig inkább iskolai szinten maradva – úgy jelenik meg a méltányosság, hogy nem szegregálunk, hiszen nyilvánvaló, hogy ez csak egy pillanatnyi megoldás lenne. A pedagógusnak talán könnyebb úgy tanítani, de ezt a gyakorlatot a társadalom szempontjából károsnak vélem. Hibának tartom a gyerekek „lefölözését”, legyen szó akár egyházi, tagozatos, két tanítási nyelvű, stb. iskoláról, de tudom, hogy ezekre a típusú oktatási intézményekre is szükség van. Mi ezzel szemben integráltan neveljük a gyerekeket, és az eredmények magukért beszélnek: nálunk mindenki továbbtanul, a gyerekek 70%-a ráadásul érettségit adó iskolában. A diákok heterogén tanulói csoportban tanulják meg az együttműködést, az egymással való együttélést.

Van arról visszajelzésed vagy tapasztalatod, hogy a tanári karban hogyan gondolkodnak erről a kérdésről?

Azt gondolom, hogy elég jól ismerem a kollégáim gondolkodását, hozzáállását. Butaság lenne azt mondani, hogy ebben a tantestületben százszázalékos az egyetértés, és itt mindenki ugyanazt szeretné, mert erről szó sincs. Ezzel együtt nekem állandóan sugallnom, közvetítenem, és ha kell, egyértelműen nyilvánvalóvá kell tennem, hogy mi a közös, a pedagógiai programunk részeként elfogadott irányvonalunk, amit követnünk kell. A kicsi, húszfős tantestületünkből mindössze egy-két – egyébként nagyszerű – pedagógus van, aki kevésbé veszi fel a ritmust, mert úgy gondolja, hogy ha nem tennének érte, akkor is így működne az iskola.

Mi az, amit kifejezetten nehézségnek élsz meg azzal kapcsolatban, ahogy ezeket az elveket, a célokat érvényesíteni tudjátok?

A nehézséget magának az oktatási módszernek az állandó fenntartása jelenti, hiszen ha mi abbahagynánk a Komplex Instrukciós Programot , hamar visszaállna egy olyan tarthatatlan állapot, amely a program előtti időszakra volt jellemző. A program tehát vagy az iskola kultúrájává válik, vagy pedig folyamatosan fenn kell tartani. Ahogy már említettem, a tantestület döntő részének a vérében van a program, de ott van az a néhány kolléga is, aki nem szeretne így tanítani, mert a hagyományos módon sokkal egyszerűbb. Nekik, alkalmazkodva hozzám és a tantestület egészéhez, be kell illeszkedniük ebbe a folyamatba. Számomra a legfontosabb kérdés az, hogy miként tudom ezt erőszak nélkül elérni.

Mi segíthet ebben? Vannak-e olyan partnerek, akik támogathatják a program megvalósítását, akár az iskolán kívül, akár azon belül?

Ami segíthet, az az idő. Nem mondhattam azt az elején, hogy mostantól fogva ez kötelező. Mindenkinek meg kellett és meg kell érnie arra, hogy magáénak érezze a programot, és ehhez szükség van egy olyan pedagógiai kultúraváltásra, amely a gondolkodásmódjukat, a hozzáállásukat is átalakítja. Ha ez nem történik meg, és nem érzem az elfogadást a pedagógusok részéről, akkor kudarcot vallunk.

Azt gondolom, mindenki számít, akit valamilyen szinten érinthet a program, és úgy érzem, hogy ebben a tanárok is, a szülők is, a gyerekek is, az iskolában dolgozó nem tanár kollégák is támogatnak, értékelik és elismerik azt a munkát és erőfeszítést, amivel felépült és működik az iskola.

Eljutnak-e hozzád, és ha igen, milyen formában az osztálytermi problémák, a kezelendő jelenségek? Van-e ennek rendszeres fóruma, és mit tehetsz annak érdekében, hogy a kollégák méltányossághoz való viszonya közös nevezőre kerüljön?

Az a típusú igazgató vagyok, aki szeret mindenről tudni, szeretek tájékozódni arról, hogy mi folyik az osztálytermekben. Kicsi az iskolánk, de természetesen ez nem jelenti azt, hogy a gyerekeket név szerint ismerem, nem tudom pontosan mindenkiről, hogy melyik faluból jár be hozzánk (három faluból fogadunk gyerekeket), nem mindenkinek tudom a családi hátterét, ez elsősorban az osztályfőnökök feladata. Az én feladatom az, hogy összességében nézzem, hogyan tudnak a gyerekek egymáshoz viszonyulni, és hogyan tudnak együttműködni. Az is izgalmas kérdés számomra, hogy hogyan lehet a kollégáknál elérni, hogy értsék az elveimet, és hogyan lehet jól átadni azt, hogy bizonyos esetekben mi a helyes eljárás. A minta – ahogy már szó volt róla – erőteljesen számít, azt vettem például észre, hogy nagyon sokat tanultak a kollégák az ún. „rendteremtési” stratégiámból. Vezetői pályám elején még találkoztam az iskolában kiabálással a tanár részéről, mára azonban ez teljesen megszűnt. Egyetlen pedagógus sem kiabál. Miért? Mert én sem kiabálok. A probléma rendezése még a legsúlyosabb rendbontás esetén is azzal kezdődik, hogy a diák bejön az irodámba, leültetem, egészen másról elbeszélgetünk, és utána térünk rá a konkrét esetre. Felderítetlen, ki nem vizsgált ügyek nincsenek. A kollégák eltanulták és maguk is alkalmazzák ezt a stratégiát, és nem gondolják, hogy egy gyereket hozzám kellene behozni, vagy hogy minden ügyben nekem kellene igazságot tenni.

Nagyon fontosnak gondolom, hogy az intézmény kultúrájára a pozitív megerősítés jellemző, amit hetente egyszer-kétszer teljes iskolai szinten, a tanárok és a gyerekek részvételével is megtámogatunk. A héten, például összehívom az egész iskolát, és elmondom, hogy egy rajzpályázaton a gyerekek milyen helyezést értek el, milyen díjazást kaptak és miért, és természetesen kiemelem a pedagógust is, hiszen nélküle nem jött volna létre ez a szép eredmény. Fontos, hogy a gyerekek is és a pedagógusok is érezzék azt, hogy elismerem a munkájukat, és nem csak én, hanem az egész iskola: már az is nagyon jó, hogy ilyenkor megtapsoljuk őket. Arról is beszámolok, ha látogatók érkeznek az iskolába, például egyik nap összesen 110 ember jön három osztályba, azért, hogy tanítási órákat lássanak. Hihetetlen, hogy a gyerekek ilyenkor is mennyire kedvesek, együttműködők tudnak lenni, és a viselkedésükkel, a szabályok betartásával természetes módon segítik a helyzetet. A kollégákkal ugyanígy összeülünk reggelente tíz percre, hogy elmondjam az aznap vagy a héten várható eseményeket, hogy megköszönjük egymásnak a munkát, hogy visszatekintsünk egy-egy eseményre, eredményre. Ezek az állandó megerősítések, a pozitív párbeszéd az iskola szereplői között, úgy vélem rendkívül fontosak.

¹Kiadja a Tempus Közalapítvány, szerk.: B. Tier Noémi, Budapest, 2015.

²Szegedi Eszter (a Tempus Közalapítvány Tudásmenedzsment csoportjának vezetője) bevezető gondolatai teljes terjedelmükben a kötet 29-33. oldalán olvashatók

³Az interjú teljes szövege a kötet 35-45. oldalán olvasható

⁴A Komplex Instrukciós Programról bővebben a kötet 34. oldalán olvashatnak