2015. június 23. kedd, 15:10
A Zöld Kakasról az UPSZ-ban
Megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2015. 3-4. száma izgalmasabbnál izgalmasabb olvasnivalókkal. Először Kerényi Mária Zöld Kakas Líceumról szóló írásából emelünk ki egy kedvcsináló részletet, s ezt követően rövid áttekintést adunk a teljes tartalomról.
A (F)eltalálók – Suliszökevények új raja a Zöld Kakasban1 – részlet
A Zöld Kakas Líceum egy olyan középiskola, amelyet azoknak a diákoknak hoztunk létre, akiket a közoktatás kivetett magából. Mire hozzánk jutnak, általában már több iskolában próbálkoztak sikertelenül. Nem mintha nem lenne elég eszük, sőt… Mindenesetre, mire elérik a tankötelezettség végét, sokan már köszönik, nem kérnek belőlük. Ez amúgy mostanában elég hamar megy, hiszen a korhatár tizenhat év.2 Így eshetett, hogy ismét megjelentek nálunk a „kicsik”. Megszoktuk, hogy diákjaink legnagyobb része, mire hozzánk kerül, már túl jár egy kicsivel a tizennyolcon. Amikor az első tizenöt- tizenhat évesek beszállingóztak a tanácsadónkhoz, mindenki összecsapta a kezét: hát ezek a picurkák mit keresnek itt? Az elmúlt tanév első felében még azt gondoltuk: majd csak megáll ez a folyamat november táján. Nem állt meg. Aztán azt hittük, a félév után már tényleg mindenki marad, ahol eddig volt. Ebben is tévedtünk. Végül addig-addig jöttek, míg döntöttünk: új csoportot indítunk, márciusban!
A vállalkozó szellemű kolléga felgyűrte az ingujját, levelet írt, egyeztetett, telefonált, összehívott szülőket-gyerekeket-kollégákat és elindult a beszédes T(eszter)3 nevű csoport, csupa kilencedikes-tizedikes suliszökevénnyel. (…)
A kollégák napról napra úgy jöttek ki az osztályteremből (mert már az is lett: saját tantermük!), hogy itt nem lehet tanítani. A diákok alig járnak be az órákra, szívesebben kvaterkáznak egymással az udvaron. Aztán ha valaki késve befut, akkor a bent ülők vidáman üdvözlik az érkezőt, röpködnek a sziák és a pacsik, zajosan húzogatják a székeket-asztalokat, hogy legyen helye a kedves vendégnek… Meg-megszólalnak a mobilok, és a fontos elintéznivalók miatt vagy hangosan beszélik meg a halaszthatatlant, vagy pedig kiszaladnak a teremből, menet közben táskákba botolva, és persze a huzat csapja be az ajtót utánuk… Nem hogy könyv, füzet, de még papír és toll sincs náluk. Nincs figyelem, nincs munka, zaj van. Ez minden, csak nem tanulás!
Nálunk minden héten egy órácskára összeülnek a tanulócsoportokban tanító kollégák, hogy megbeszéljék az aktuális ügyeket, tennivalókat, problémákat. A T(eszter) stábja hangos volt a jeremiádáktól. Szeptember végén úgy döntött a csapat, hogy ez így nem mehet tovább. Jöjjön az osztálymediáció!4
A cél egyértelmű: derüljön ki, mi is a baj tulajdonképpen, és igyekezzenek közösen megtalálni a megoldást. Olív, aki elvállalta a facilitátor5 szerepét, jól ismerte a társaságot. Noha nincsenek órarendi órái a csoportban, de a napi tesi6 keretében, projekteken7 elégszer találkozott már velük. Nem idegenként ment be hozzájuk osztályfőnöki órára, hogy előkészítse a konfliktusmegoldó beszélgetést. Az oldott légkörben a gyerekek csak mondták és mondták a magukét. Nagyon hamar kiderült, hogy az egységessé kovácsolódottnak tűnő csoportban valójában sok a feszültség. Egymásra is képtelenek figyelni, amíg ezekkel a belső feszültségekkel nem kezdenek valamit. Úgy határoztak tehát, hogy az első lépés egy nagy visszajelző kör8 legyen. Ez lehetőséget teremt arra, hogy biztonságos körülmények között, rendezetten elmondják egymásnak, ami a szívüket nyomja.
A nagy visszajelző kör mindig szertartásosan zajlik. A csoport körberakott székeken ül, a kör közepén pedig két, egymással szemben álló szék van. A csoport tagjai egymás után ülnek a székekbe. A szembeülőnek elmondják a magukét. Az első visszajelző mondat úgy kezdődik: nagyra értékelem, hogy…, a második: tartsd meg, hogy…, és a harmadik: fejleszd azt…. Az egyik diák visszajelzést kap a másiktól. Aki kapta, az aztán behív valakit, akinek ő fog visszajelzést adni. Így lassacskán sor kerül mindenkire, sőt, van olyan is, hogy az első, nagyon szertartásos kör után valaki maga ül ki, és kér visszajelzést egy társától, vagy éppen azért hív ki valakit, hogy ő szólíthassa meg. A visszajelzés módja is nagyon fontos. Aki valaha részt vett ilyen visszajelző körön, sosem felejti el. Mint mindig, most is tanárok és diákok egy körben ültek; a tanárok segítettek az elakadásokat megoldani. Többen mondhatták, mondták el a körben egymásnak, ami a szívüket nyomta. Régi félreértések tisztázódtak, sok tantusz esett le, kibékülések öröme oldotta egyre jobban és jobban a görcsöket. Ezáltal megérett a csapat arra, hogy megkezdődhessen a szabályos mediáció.
A mediáció idejére megállt a tanítás, és természetesen a csoporttal együtt dolgozó valamennyi kolléga jelen volt.
Először a tanárok kaptak szót. Mindenki egyenként elmondta, mi az, ami őt zavarja, miért kérte a mediációt, és mi az, amit a csoporttól kér, hogy zavartalan legyen a további együttműködésük. Nem kell nagy dolgokat gondolni. Döntsék el, bejönnek-e órára, és ha igen, akkor érkezzenek időben. Ne telefonáljanak órán. Legyen náluk toll, füzet, az órai feladatlapok. Adottak legyenek az elemi munkafeltételek.
Ezután a diákok fejthették ki az álláspontjukat. Lassacskán felbátorodva végül arra jutottak, hogy noha ők egy csoport, de mindenkinek saját magáért kell felelősséget vállalnia.
Azt javasolták, adjanak két hét próbaidőt maguknak, amikor különösen figyelni fognak a felelős magatartásukra. Ez alatt az idő alatt mindenki nagyon tudatosan hozza meg a döntéseit, és vállalja is a felelősséget ezekért a döntésekért. A két hét letelte után tanárok és diákok ismét összeülnek és megvizsgálják, ki hogyan állt helyt. A tanulságokat ebből vonják majd le közösen, de személyre szólóan.
A két hét hamar eltelt. A stábokon újra és újra megállapították a kollégák: hát, valami mintha történne, de azért még nem egészen gömbölyű a dolog. Amikor tanárok és diákok ismét összegyűltek a mediáció eredményére rátekinteni, a diákok mindegyike egyesével, felelősségének tudatában, egyes szám első személyben számolt be arról, mit tett az elmúlt két hétben. Ilyesféle mondatok hangzottak el: próbáltam nem késni, figyeltem a viselkedésemre, óra előtt kikapcsoltam a telefont stb. A tanárok csak ingatták a fejüket: szép, szép, de ha te nem késtél, mások még igen; csak megszólal valaki telefonja minden órán; elég sok a viccelődés, ami megakasztja az órát…
A tanulócsoport tagjainak kétheti teljesítményét és jelenlétét áttekintve még mindig lehangoló volt a kép, noha megállapíthatták, hogy a felelős viselkedés erősödött. De nem eléggé. Hogyan tovább?
Kerényi Mária
Folytatás a lapban…
Rövid tartalmi összefoglaló az UPSZ 2015. 3-4. számáról
Baczúr István, a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium, Humán Szakközépiskola és Kollégium igazgatója a helyi középfokú nevelés-oktatás helyzetéről készített pedagógiai-lelki szempontból is rendkívül informatív, realista hangvételű „írásos pillanatfölvételt”– hogy mondanivalója melyikünkre miképp hat, nem lehet véletlen. Jáki László neveléstörténész Jancsó Benedek 124 évvel ezelőtt megjelent, középiskolai reformtervezetet taglaló könyvének „recenzálása” mellett pedagógiai jeleneteket mesél életpályájáról. Második, befejező részéhez ér Halász Gábornak, az OFI tudományos tanácsadójának a Japán OECD-Tohoku iskolaprojektről szóló elemző tudósítása, az ÚPSz munkatársa, Bozsik Viola pedig a projektet záró párizsi Tohoku Fesztiválról közöl összeállítást, a szövegben az egyik részt vevő diák levelével. Bodó Márton, az IKSZ program intézeti felelőse és Gáborné Haáz Andrea, az Új Európa Alapítvány ügyvezetője az iskolai közösségi szolgálat pedagógiai alapjairól és gyakorlati működéséről beszélnek intézményi szemszögből – beszélgetőpartnerük Tóth Teréz. Takács Gábort, a KÁVA Kulturális Műhely szakmai vezetőjét Az emlékezés drámái című színházi-nevelési programsorozatról kérdezi Fekete Anikó. Az emlékezői tabukkal, hárításokkal megbirkózni akaró, középiskolásoknak szervezett színházi játékokról és a diákok reakcióiról is elég közeli képet kapunk ahhoz, hogy világossá váljék a játékok szükséges volta: „Nem vagyunk túl jók a történtekkel való szembenézésben.” Meleg Csilla professzorasszony egészségnevelés-ügyben írt válaszcikket egy kritikára; időorientációs értelmezési kerete nagyon izgalmas, tudományos-holisztikus modellben mutatja föl a nevelési térben szereplők egészségtudatosságának lehetőségeit. Kerner Anna középiskolai tanár a filozófiaoktatást veszi védelmébe az etikához viszonyítottan, de nem azzal szemben. Írásának talán legérdekesebb olvasata összevetni a „filozofáló” diákoktól bőséggel idézett megnyilatkozásokat a védelem időszerűségével. Kerényi Mária, a közoktatás által „kivetett” diákokat befogadó Zöld Kakas Líceum igazgatója az iskolába újabban már 15-16 évesen beszállingózó suliszökevényekből formált T(eszter) csoport első évéről mesél a valós partnerség hangján, keresetlenül. Az OFI Tanterv- és Követelményfejlesztő Központja által szervezett erkölcstani pedagógiai műhely munkatársai, Alexandrov Andrea, Éger Gyöngyi, Fenyődi Andrea és Jakab György összeállítást közölnek a műhelyben részt vevő gyakorló tanárok pedagógiai naplóiból. Az összeállítás szinte nem is tartalmaz mást, mint hosszú, eredeti idézeteket órai esetekről, módszerekről, tapasztalatokról és megfigyelésekről: bőséges kordokumentum. A Kitekintés rovatban Tomasz Gábor, Mártonfi György, Imre Anna, Györgyi Zoltán, Kállai Gabriella és Kurucz Orsolya a korai iskolaelhagyással (vagy korábbi kifejezéssel: a lemorzsolódással) foglalkoznak; hét ország (Dánia, Hollandia, Franciaország, Portugália, Ausztria, Litvánia és Észtország megoldási kísérleteiről számolnak be kutatói-megfigyelői szemmel. Olvasható a lapban Tóth Tamás Május egyetemi hallgató gyönyörű posztmodern laudációja Trencsényi László Portrék és útirajzok c. könyve okán, Sávoly Mária középiskolai tanár ajánlja iskolai használatra V. Molnár László II. Katalin cárnőről szóló munkáját, Kelemen Elemér, az ELTE-TÓK nyugalmazott főigazgatója írásával Ázsóth Gyula néptanító-mozgalmárra, Lányi Andrásné neveléstörténeti kutató pedig rövid összeállításával Szabó Pál Tivadar gyógypedagógusra, pszichológusra emlékezik, beszámolót olvashatunk Darvas Mátyás gimnáziumi tanár, pedagógiai fejlesztő tollából a 2015 februárjában az iskolai közösségi szolgálatról rendezett konferenciáról, Veszprémi Attila, az ÚPSz munkatársa pedig a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Karának 2015. márciusi gyermekkultúra-konferenciájáról tudósít. A lapszám legvégén érdemes elolvasni Takács Géza személyes hangú főszerkesztői jegyzetét is: Kányádi Sándorról szól, és Kányádi Sándorral – az iskola dolgáról, manapság és mindig. A lapszám oldalain a KÁVA foglalkozásain készült fotók sorjáznak. (V. A.)
1A cikk teljes szövege az Új Pedagógiai Szemlében olvasható (75-80. oldal).
2Nem tudjuk, tudományosan utánanézett-e már valaki ennek a dolognak, de több „második esély iskola” munkatársai informális beszélgetések során a miénkhez hasonló tapasztalatokról számolnak be: az állami oktatás intézményei könnyebben és szívesebben adnak túl a nehéz eseteken. A családok pedig előbb-utóbb rátalálnak arra a néhány iskolára, ahol szívesen látják jócskán iskoláztatásra szoruló csemetéiket.
3A játékos elnevezés részben a kísérleti program asszociációjaként az ilyen néven piacra dobott termékmintákra utal, részben a csoportvezető, Eszter nevére.
4A resztoratív szemléletű konfliktuskezelő technikák egyike. Alapvetően az érdekek egyeztetését helyezi középpontba.
5A konfliktusok rendezésében segítő, a resztoratív (helyreállító) esetkezelésekben képzett, tapasztalt személy.
6Napi testnevelés: ezt összevontan tartjuk az iskola diákjainak; ennek keretében naponta két alternatív mozgásforma között választhatnak.
7Iskolánkban a tanítási idő minimum 20%-át projektekre fordítjuk. A projektek témáját és tartalmát a tanulócsoporthoz igazodva a csoportvezető határozza meg. Mindenféle tantárgyi és egyéb kompetenciát lehet így elsajátítani.
8A resztoratív technikák egyike.
