2015. július 11. szombat, 16:48
„Életem legnehezebb, de legszebb időszaka is volt ez az év”
Az én mottóm „szeretet az élet”. Ezt nem én találtam ki. Móra Ferenc leírta a Kincskereső kisködmönben, a Mindenki Jánoskájában. Engem és az öcsémet így neveltek a szüleink. Én is így nevelem a saját és a majdnem sajátnak tartott gyermekeimet. Azt szeretném remélni, hogy ez a gondolat vagy érzés megmarad, amíg áll a világ. Tudom, hogy nehéz az élet, de úgy gondolom, hogy a szeretet képes átsegíteni a nehézségeken, reményt ad, felemel, jobb embert csinál az emberekből. És jónak lenni jó!
2008-ban indították be az iskolánkban a napközi otthonos osztályt, ahova a magatartási és tanulási problémákkal rendelkező gyerekeket válogatták ki, hogy majd itt saját tempójukban fognak tanulni, nem rendetlenkednek az osztályban, és nem teszik tönkre a tanítási órákat. Sajnos csak elkeserítő híreket hallottam róluk. Egy év alatt három pedagógus mondott fel, mert nem bírta ezeket a gyerekeket. Egyetlen egy kolléga tartott ki, de ő szerette az ún. „gettó” osztályt. Majd 2009-ben, mikor egy éves lett a kisfiam visszahívtak, a talpán keményen álló kolléga mellé.
Életem legnehezebb, de legszebb időszaka is volt egyben ez az év. Az osztályba öt fiú járt. Az első hét azzal telt, hogy megismertük egymást újra, hiszen az alsó tagozatból ismertem már őket, de akkor kisfiúk voltak, hiszékenyek, elevenek, de nevelhetők, irányíthatók. Nem küzdöttek a kamaszkorral járó nehézségekkel, amiket csak felerősítettek a súlyos családi problémák. A szülők aluliskolázottak, börtönviseltek voltak, nem csoda, hogy az iskolán kívüli lopások, betörések a deviáns „karrier” felé sodorták a fiúkat. Az ilyen családokban felnövekvő gyerekek hamar úgy érzik, hogy a tanulás nem nekik való. Megküzdési stratégiáik általában védekezőek, nem látják értelmét az erőfeszítéseknek, hiszen eddig nem hoztak sikert a próbálkozásaik.
A csoport ugyan az iskola épületében volt, de távol mindentől az épület a folyosó legvégén. Más gyerekekkel csak akkor találkoztunk, ha olykor a szemben lévő teremben volt órájuk. Délutánonként azonban csak mi voltunk az iskolának ezen a pontján.
Miután újra megismertük egymást, és már nem ordítottak órán, nem lopták ki a cigarettámat a táskámból, nem dobálták szét a könyveket (persze tudtam, hogy csak kíváncsiak voltak, meddig bírom), megszűntek a harcok. Előre elhatároztam, hogy nem fogok kiabálni és mindent megbeszélek velük. Beszéltem az érzéseimről, például, hogy rosszul esik, csalódom bennük, ha meglopnak, szeretnék segíteni nekik a tanulásban, és nem a könyvdobálást nézni. Fokozatosan elkezdtek bízni bennem, megérezték, hogy szeretem őket, őszinteségemnek, a kölcsönös bizalomnak köszönhetően elkezdődhetett a közös munka. A bizalmuk megerősítése érdekében minden hét végére kicsi cédulákra írtam mindegyik fiú számára egy-egy pozitív gondolatot. (Pl.: A héten nagyon ügyes voltál irodalom órán, büszke voltam rád.) De nem esett nehezemre délutánonként beállni közéjük focizni, és kapust játszani. Ezt nagyon szerették…
A fiúk „megszelídítésében” Don Bosco tanításai voltak segítségemre. Nekem ő a példaképem.
„A tanítók első kötelessége, hogy pontosan ott legyenek az osztályban, s megakadályozzák azokat a rendetlenkedéseket, amelyek a tanítás előtt és után elő szoktak fordulni. Jól előkészülve lépjenek az osztályba! Semmi részrehajlás, semmi elfogultság! Figyelmeztessenek, dorgáljanak, ha arra szükség van, de könnyen bocsássanak meg. Az osztályban a leggyengébbekkel foglalkozzanak a legtöbbet! Mindig csak bátorítsák, de sose forrázzák le őket! Gyakran kérdezzenek ki mindenkit különbség nélkül! Megbecsülést és szeretetet tanúsítsanak! Szigorúan tilos a verés, továbbá a megszégyenítés alkalmazása! Iskolán kívül a tanító ne fenyegessen, hanem arra szorítkozzék csupán, hogy barátként figyelmeztesse növendékeit, s lássa el őket jó tanáccsal! Szorgalmazzák a füzetek csinosságát, az írás szabályosságát és tökéletességét!”1
Elértem azt, hogy rendesen jártak iskolába, volt, hogy betegen is bejöttek. Gyakran nekünk kellett hazazavarni az ótvaros, vagy egyéb fertőző betegségben szenvedő gyereket. Az ő életükben az iskola lett a biztos pont.
Sok olyan esetem volt, amiről nagyon hosszan tudnék írni. Csak néhányat említek ezek közül.
Egy alkalommal reggel a fogasnál állva akasztottam fel a kabátomat. Bejött G. Ricsi. Engem nem látott, beleöklözött a falba. A vállára tettem a kezem. – Tudok valamiben segíteni? – Nem. De köszönöm. És megnyugodott. Ugyanez a gyerek negyedikben tollbamondáskor szóroncsokat írt, odavágta a tollat, és persze nagyon haragudott a világra. Év végére eljutott odáig, hogy ha a dolgával végzett, gyakran kérés nélkül is másolt, sokszor egy-egy spirál oldalon is csupán 1-2 hibával.
Más esetben valamelyikük azt mondta, éppen tollbamondás után: – A többiek azt mondják, hogy „hülyegyerekek” vagyunk! – Dehogy vagytok „ hülyegyerekek”! – Akkor miért vagyunk itt? – Mert nagy létszámú osztályban egyikőtök sem vett volna a kezébe ceruzát. – Ez igaz.
A következő képek karácsonykor készültek. Kolléganőmmel sütöttünk nekik süteményt és vettünk üdítőt, mikulás csomagot, benne sok-sok finomsággal. Az asztalra gyertya került, karácsonyi szalvéta, pohár és a sütemények. A fiúk csodálkozva nézték és nem mertek odaülni az asztalhoz. Mikor közöltük velük, hogy ezt nekik hoztuk szinte el sem hitték, majd boldogan fogyasztották el a sok finomságot. Közben a portás bácsinkat meg tudtam kérni, hogy mikulás ruhában hozza be a csomagokat a mi fiainknak is. Ez volt életük legszebb karácsonya, mondták és két puszival meg is köszönték. Mi pedig a könnyeinkkel küszködtünk.
A ceruzáról jut eszembe: gyakran vásároltunk nekik ceruzát, füzetet, más esetben körzőt, vonalzót. Életükben sem lett volna másképp felszerelésük.
Az adventi időszakban az iskolában rendezett Luca-napi vásárra kész kis csodákat készítettünk. A mi portékáink fogytak el leghamarabb, mert ízlésesek voltak, szépen csomagolva. Pedagógusok, konyhások, takarítók jártak csodájukra. Hát még annak, aki árulta! Ugyanis tudott számolni, nem lopta el a pénzt, és ragyogott az arca, hogy megbíztak benne. Benne? Hát persze, hogy BENNE!
Közel 9000 Ft-ot keresett az osztály. Ebből vettünk karácsony előtt ezt-azt, hogy mi is meg tudjuk ünnepelni a szeretet ünnepét. Ez fontos volt, hiszen otthon nem biztos, hogy úgy alakult a karácsony, ahogy kellett volna. Ezekben a családokban nem a szeretetről szólt az élet, nem biztos, hogy akárcsak jó szó is került a fa alá. Az „anya sír, az apa munka után lohol”, ez volt az alaphelyzet, és persze a napi konfliktusok, amit egyrészt az aluliskolázottság, a deviancia, az alkoholizmus, másrészt a kőkemény napi gondok szültek, beleértve a lakhatási problémát meg az éhezést is.
Ezzel az osztállyal elértük, hogy kinyitották előttünk az ajtót, azt mondták: Ön, kulturáltan étkeztek, megszűntek a farkastörvények. Tudomásul vették, hogy korlátok között kell élni, mert különben az embert kiveti a társadalom. A szülőkkel napi kapcsolatot tartottunk. Az elért eredményeken talán a szülők csodálkoztak a legjobban. Ha lett volna süvegük, talán meg is süvegeltek volna minket.
A szeretetről még egy rövid történet, amit szeretnék elmesélni. Délután négy órakor beállított az én édesanyám, jött elém. A fiúkkal készülődtünk, éppen sorakoztunk, hogy elköszönünk egymástól, és mindenki megy haza. Természetesen bemutattam őt a fiúknak. Ekkor megkérdezte tőlem az egyik, hogy „Ma jól viselkedtem?”. –„Igen nagyon ügyes voltál, büszke vagyok rád.”- „Akkor holnap is ilyen legyek?” – „Igen, örülnék neki.” A gyerek szeme csillogott a dicsérettől, az én anyukám pedig csak annyit mondott, hogy ez nagyon megható volt és egyben szomorú (egyébként ő is pedagógus).
A tanterem hátsó falára tengert festettünk, halakkal, kincses ládával, elsüllyedt hajóval, világítótoronnyal, tengerparttal, pálmafákkal. Megtanítottam őket keresztszemes hímzésre. Egy kollégám látta az egyiküket, hogy ül a buszmegállóban, és könyvjelzőt hímez az édesanyjának.
Beszállíttattam a szövőállványomat. Tarisznyákat, lábtörlőket szőttünk. De meg tanultunk makramézni is, karkötőket készítettek és büszkén viselték. Hiszem azt, hogy a finommotorikával együtt fejlődik a gondolkodás, megértés, figyelem, emlékezet és a beszédkészség is Egy pályázatra képregényt készítettünk. Kinyomtattuk, spiráloztattuk, beköttettük. Mindenki kapott egy-egy példányt, ez lett a karácsonyi ajándékuk.
Ők voltak azok, akik a tornaudvar, illetve az iskolai játszótér kivitelezésében keményen segítettek: ástak, festettek, talicskáztak, betonoztak. Jórészt nekik volt köszönhető, hogy a játszótér elkészült, ennek ellenére nyilvánosan egyetlen elismerő szót sem kaptak. Az volt a jutalmuk, hogy megsimogattam a kis bőrkeményedéses, vízhólyagos tenyerüket, és elmentünk együtt fagyizni.
Ezeket a fiúkat nem vállalta senki, mikor a fejlesztő pedagógiát végeztem, és péntekenként az egyetemre kellett mennem. Ezen a napon ők nem jöttek iskolába. Egy ellenőrzés során kiderült, hogy ez itt kőkemény szegregáció, ezért felszólították a vezetést az integrációra. Tudtam, hogy a gyerekek a következő tanévben ebbe – képletesen – bele fognak halni. Ráfagyott az arcunkra a mosoly, de még ott voltak, toltuk tovább a szekeret.
Tanév végén elmentünk egy horgásztóhoz kirándulni, kisírtuk, hogy horgászhassanak, természetesen engedély nélkül. Piknikeztünk, és igazán kellemes, családias volt a hangulat. A tanév végén három fiú elballagott, ketten maradtak. A következő évet természetesen „beintegrálva” kezdték, de külön-külön osztályban.
X. nagyon sok hiányzással jutott el év végéig, bukásmentesen, sőt felvették a középiskolába szakácsnak. Ez nagyon nagy dolog volt, hiszen a családjából ő lett volna az első, aki középiskolát végez. Sajnos ez nem sikerült, mert közben apuka lett, és alkalmi munkából teremti elő a pénzt a napi betevőre.
Y-t a nyolcadik osztály második félévében – a törvényre hivatkozva – ki kellett emelni a családból. Pedig az integrálás nála sikerült talán a legjobban. Osztálytársai és én is nagyon sokat segítettünk neki a tanulásban. A magaviseletével nem voltak problémák, sőt a kollégák még időnként meg is dicsérték. Hiába mondtam, hogy a lehető legrosszabb időpontban emelik ki a családból. Tanul, felvették villanyszerelőnek, nem csavarog. Ha most kiemelik és elviszik, el fog veszni, és ő sem akart menni. Amikor eljött az a nap, hogy Y-nak be kellett szállnia az autóba, sírtunk és azt hittem, a szívem szakad meg. Nem is lett jó vége: iskolakerülés, hazudozás, lopás, cigaretta, füves cigi. A törvény az törvény, de a lélekkel és az emberi tényezővel nem foglalkozik. Nem mérlegel, csak dönt. Ebben az esetben rosszul.
Mindez két évvel ezelőtt történt, és sajnos az én személyes helyzetem az iskolában egyre elkeserítőbb. Pedig nagyon szeretek a gyerekek között lenni, és dolgozni velük, figyelni az ötleteikre és segíteni ezeket megvalósítani. Több kollégám is van, akikkel szívesen dolgozom együtt. De egyre gyakrabban kényszerülök védekező állásba. Egy nagyon kedves kollégámtól kaptam ajándékba Feldmár András: Most vagy soha c. könyvét2, ebből idézem a következő gondolatokat, amelyek összecsengenek a saját meggyőződésemmel: „Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem? Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” Most jött el az idő, hogy fel kell állnom, és másik munkahelyet keresnem.
Szelekovszky Noémi
Szelekovszky Noémi vagyok, 1992-ben kezdtem a tanítói pályámat. Rögtön a főiskola befejezése után sikerült elhelyezkednem Békés megyében Dobozon, negyedikes osztály osztályfőnökeként. Majd első osztályt kaptam, ami pályakezdőként hatalmas kihívást jelentett. A tanítás mellett nagyon sok versenyen vettem részt a gyerekekkel, játszóházakat vezettem, néptáncot tanítottam.
Majd 2004-ben megszületett a kislányom és a Gyes után lakóhelyváltás miatt már Erdőkertesen kezdtem újra dolgozni. Itt kis létszámú osztály osztályfőnöke lettem. Nagyon szerettem, mert hatalmas kreativitást igényelt, ugyanis minden gyermeknek más és más volt a tempója, tanulási problémája. Megismerkedtem és kitanultam különböző módszereket (Delacato, Meixner módszer), amikkel tovább segíthettem a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek életét.
Majd 2008-ban megszületett harmadik gyermekem. De ebben az évben indították be az iskolánkban a napközi otthonos osztályt, ahova a magatartási és tanulási problémákkal küszködő gyerekeket gyűjtötték össze. Ekkor született meg a „Soha többé doga!”, amiből mára munkafüzetek sora jelent meg. Ugyanis ezektől a gyerekektől elvárták a tantárgyi tudást is, de közben fejlesztésre is szorultak. Elmaradásaik voltak, amiket pótolni kellett. Így került bele a fejlesztés a tantárgyakba.
A fejlesztő pedagógus képzésen megismerkedtem még a Kovács-módszerrel, amit rögtön megszerettem. A következő évben visszakerültem első osztályba, így a kolléganőmet megismertettem ennek a módszernek a lényegével és fejlesztő hatásával. Dr. Pásztor Zsuzsa nénivel megbeszéltük, hogy mi szeretnénk ezt bevezetni és dokumentálni ennek a fejlesztő hatását az elsős gyerekeknél. Rögtön év elején felmérést készítettünk, honnan indulunk. Ezt követte a félévi és az év végi felmérések. Közben minden órán és délutánonként alkalmaztuk a léggömbös játékokat. Ezt nem csak a gyerekek, de a szülők is nagyon szerették és szeretik, hiszen másodikban is így tanultunk.
1 Dr. Lukács István: A fiúk apostola , Prugg Verlag, 176..- 177. o.
2 Feldmár András: Most vagy soha. HVG Kiadó, 2014
Köszönöm. Egy Doboznyi és két Mórányi közös pont. Meg a többi. 🙂