Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért¹

5. interjú

Feketű Béla, a Szegedi Móravárosi Ipari Szakképző és Általános Iskola vezetője

Feketű Béla, végzettsége szerint történelem–orosz nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár, marketing- és reklámmenedzser. 20 év szakmai gyakorlattal rendelkezik ugyanazon intézményben, 5 évig igazgatóhelyettesként dolgozott. 2005 óta vezetője Szeged legnagyobb – három, korábban önálló intézmény összevonásával létrejövő – szakképző iskolájának. Az iskola innovatív nevelőtestületének tagjaként, majd vezetőjeként a szakképzést érintő több fejlesztésben vett részt (2+2 éves kísérleti szakiskolai képzés bevezetése, Szakiskolai Fejlesztési Program, TÁMOP és TIOP projektek, Ökoiskola projekt, Erőszakmentes, egészségtudatos iskola program, Mentor(h)áló program). Pedagógusi hitvallásának alapja, hogy csak akkor tudunk felelősen nevelni, oktatni, ha a diákjainkat hozzá tudjuk segíteni, hogy a végső kérdésekre megtalálják saját válaszaikat. Vezetőként legfőbb céljának azt tartja, hogy az intézmény a pedagógiai programjában foglaltak végrehajtásával valamennyi partnere, kiemelten a diákok és a szülők megelégedésére működjön.

Részletek az interjúból ²

Hogy vélekedik erről a komplex feladatkörről, amit az iskola vezetése jelent?

(…) Nyilván nem könnyű megélni, hogy vezetőként az adminisztrációs terhek mellett, a korábbi állapothoz képest valamelyest csökken az ember szakmai önállósága. Nehéz elfogadni az adatszolgáltatással kapcsolatos feladatok tömeges növekedését, és hogy lényegesen kevesebb olyan szakmai döntés születik, amelyet úgy tudunk meghozni, hogy annak hátterét, illetve minden feltételét ismerjük, és látjuk, hová fog vezetni. Intézményvezetőként az ember sokszor egyfajta ütközőpontot képez a fenntartó és a tantestület között, hiszen adott esetben más célok, érdekek vezetik a két partnert, és nem mindig könnyű az összhangot megteremteni. Mégis, amikor azt látom, hogy egy sikeres évfolyam hagyja el az iskolát, és elégedett diákok keresnek meg utólag azzal, hogy mit kaptak az intézménytől, úgy gondolom, hogy ezek igazolják azt, hogy jól végezzük a dolgunkat.

(…)

Miben jelennek meg az Ön által említett újítások, fejlesztések?

Az elmúlt években az iskola életében az egyik legnagyobb jelentőségű innovációt a Szakiskolai Fejlesztési Program³ hozta, ami a módszertani kultúrában, szemléletváltásban, sok esetben a kollegák attitűdjének átformálásában tudott segíteni, és azt a magot termelte ki a 2000-es évek elején-közepén, amire támaszkodva a későbbiekben tovább tudtunk lépni. Az ezt követő időszakban a tapasztalataink továbbadásának keretét jelentette a TÁMOP, illetve TIOP projektek keretében a referenciaintézményi pályázat⁴.
A legfrissebb a Mentor(h)áló 2.0 programban⁵ való részvételünk, amelyben előtérbe kerül a tanulószervezetté válás, a saját, átfogó tudásunk, tapasztalataink átgondolása, rendszerezése.

(…)

Hogyan viszonyulnak a kollégák a programokhoz?

Vannak olyan pillanatok – nyilván a legtöbb helyen előfordul –, amikor a tantestületnek elege lesz az innovációkból. Főleg olyankor jelentkezik, amikor például, egy pályázati programban az ember szakmai és anyagi lehetőséget lát, de a kettőt nem tudja összhangba hozni, és megfelelően tálalni a kollegák felé. Mi is megéltük már korábban, hogy anyagilag vonzónak tűnt egy program, de nem mértük fel, hogy milyen szakmai hozadékkal, mennyi munkával jár. Az utóbbi időben szerencsére tudatosan állunk neki a munkának, és amikor egy innovációs lehetőséget megvitatunk, mindig mellétesszük a szakmai elvárásainkat, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen okból szeretnénk az adott innovációt a szervezetbe behozni. Az erről folyó beszélgetést egy kisebb csapat készíti elő, és általában műhelymunka vagy nevelőtestületi megbeszélés formájában valósul meg. Amikor a kollegákkal érveket és ellenérveket sorakoztatva vitázunk egy-egy programról, akkor tud igazán közös döntés születni, a Mentor(h)áló program kapcsán is így született meg a konszenzus tavaly május végén.

(…)

Mik lehetnek a nehézségek, akadályok?

A közösségekben elsősorban a másság kezelése jelent nehézséget, akár pozitív irányban „lóg ki” valaki a többiek közül – például, lelkesebb, sokkal szorgalmasabb, tehetségesebb – akár negatív irányt vesz ez a másság. Nagyon lényeges, hogy ezeknek a gyerekeknek az elfogadása hogyan tud nemcsak elvi szinten, hanem a gyakorlatban is megvalósulni. A befogadó iskolaként való működés részünkről egyfajta nyitottságot jelent, de az, hogy a diákok hogyan tudják egymást elfogadni, illetve hogyan tudják a másságból fakadó problémákat kezelni, sokszor nehézségeket szül. Nem hiszek abban, hogy a fenyegetés, az ijesztgetés, a sokkoló példák célravezetők lennének. Sokkal inkább információkra, élményekre, közösen megélt dolgokra van szükség, ezeken keresztül próbáljuk meg olyan helyzetbe hozni a diákjainkat, amikor a döntéseket maguk tudják meghozni.

Az is kérdésként merül fel, hogy milyen iskolai keretek között, tanórákon, avagy tanórákon kívül tudunk a közösségi feladatokkal foglalkozni. A szakképzésben azt tapasztaljuk, hogy tanórákon kívül nagyon nehéz megmozgatni a diákokat, a mi esetünkben nincs egész napos iskola, nem tudunk élni például az általános iskolák lehetőségével, ahol 16 óráig tartózkodnak bent a diákok. Amit mi tudunk tenni, hogy amennyit csak lehet, beépítünk a tanórákba, vagy az iskolai foglalkozás időkeretei közé. Ez a szükségszerű megoldás időnként konfliktust teremt a pedagógusok között is, mert van, aki a tanórák szentségét tartja sokkal fontosabbnak, más viszont azzal érvel a kollégájának: „Amikor te diák voltál, mire emlékszel? Nem a 24. magyar órára az adott tanévben, hanem arra, amikor volt egy közös program, egy osztálykirándulás, egy csapatépítés.” A két álláspontot valahol összhangba kell hozni, mert a tanóra és a vizsgára való felkészítés, illetve az iskolai közösségépítő program is fontos, biztosítani kell a megfelelő arányokat.

(…)

Mit nevezne eredménynek a méltányosság tekintetében? Mi az, amire büszke?

Azt gondolom, hogy az igazi eredmény egy méltányos iskola esetében az lehet, ha mindenki, aki az intézményben tanul, dolgozik és része a mindennapi munkának, azt érzi, hogy az ő kibontakozásához, fejlődéséhez, önmegvalósításához maximálisan adott minden lehetőség. Ez lehet a végső cél, de sok még a tennivaló.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy azok a diákok, akik a végzés után elhagyják az intézményt, nagy részben olyan területeken tudnak tevékenykedni, ahol megállják a helyüket. Nagy örömmel tölt el, ha a diákok jól érzik magukat az iskolában, amikor mindaz, amit ők az intézménytől kaptak, amiben őket az intézmény segítette, számukra értéket jelent. Néha persze vannak vitáink a kollégáimmal, hogy meddig szabad elmenni abban, hogy egy diák jól érezze magát az iskolában, és hol van az a határ, amit már nem szabad átlépni. Az is fontos visszajelzés számomra, hogy nemcsak a diákok, de a kollégák is szeretnek itt dolgozni, és ezt egy-egy – korábban máshol tanító – új kolléga is rendszeresen megerősíti, mert érzik, hogy itt a pedagógusok és a diákok is megkapják azt a figyelmet, amit máshol esetleg nem.

Tudom, hogy a beszélgetés időigényes, de hiszek abban, hogy sok mindenre megoldás. Volt olyan diák, akit korábban egy kolléga hozzám hozott, akkor még nem működött jól az a rendszer, hogy a megfelelő szinteken kezeljük a problémákat. A beszélgetés után a diák azt kérdezte: „Igazgató úr, akkor ezek szerint mi nem vagyunk ellenségek?” „Nem – mondtam – miért lennénk?” „Mert az általános iskolában azt mondta nekem a tanárom, hogy neki az a dolga, hogy megtanítson nekem valamit, nekem meg az, hogy megakadályozzam ebben, tehát mi harcolunk egymással, és innentől kezdve ellenségek vagyunk.” Ez a diák tehát úgy érkezett közénk a középiskolába, hogy azt gondolta, ellenségekkel van körülvéve, így nyilván ennek megfelelően védekezett, és mint tudjuk, a legjobb védekezés a támadás. Ezeket a rossz berögzüléseket, negatív mintákat föl kell tudnunk oldani. Nem hibáztattam a pedagógust, aki behozta hozzám a gyereket, de ha ezt észrevette volna, ha tudott volna időt szánni a beszélgetésre, a problémát azonnal lehetett volna kezelni.

¹Alma a fán – Iskolavezetők a méltányos oktatásért. Kiadja a Tempus Közalapítvány, szerk.: B. Tier Noémi, Budapest, 2015

²Az interjú teljes szövege a kötet 79-91. oldalán olvasható.

³A Szakiskolai Fejlesztési Programot 2003-ban hirdették meg a 2015/2003 (I.30.) Kormányhatározat alapján. A Program a szakiskolai képzés egészének megújítását tűzte ki célul. Tematikája ezek alapján széles volt. Kiterjedt az összes évfolyamra, a 9-10. és a szakmai évfolyamokra is, valamint a szakképzésbe kerülést megalapozó felzárkóztató évfolyamra. A fejlesztendő területek között szerepeltek a tantárgymódszertanok, kiemelten az idegen nyelvek, a projektmódszer, a mérés-értékelési kultúra, a minőségbiztosítás, a gyakorlatiasabb szakképzés, a pályaorientáció. Érintette az intézmények szervezeti fejlesztését, humánerőforrás-fejlesztését, eszközfejlesztését. A program két szakaszban valósult meg 2003 és 2009 között. A fejlesztés mindkét szakaszban számos területet érintett, amelyek legtöbbje opcionális volt az iskolák számára (közismereti és szakmai alapozás a 9-10. évfolyamon, szakképző évfolyamok, felzárkóztatás, intézményfejlesztés, minőségbiztosítás, pályaorientáció, idegennyelv-oktatás, informatika, mérés-értékelés). A fejlesztéseket több eszközzel is támogatták: továbbképzések, külföldi tanulmányutak, eszközfejlesztés, szakértői támogatás. További információ: PSIVET – Esélyteremtés szakképzéssel (2013), Tempus Közalapítvány, Budapest, psivet.tpf.hu

⁴A referenciaintézmény címet azok a közoktatási intézmények nyerhetik el, amelyek más intézmények számára
is példaértékű, befogadó, gyermekközpontú pedagógiai gyakorlattal, szervezeti innovációval rendelkeznek, és ezt képesek kommunikálni, illetve átadni. A referenciaintézmények országos hálózatának kialakítását és elkészítését támogató pályázat (TÁMOP 3.1.7) elsődleges célja, hogy a referencia értékű működési és pedagógiai gyakorlattal rendelkező közoktatási intézmények – intézményi fejlesztési tervük alapján – felkészüljenek ezen gyakorlatuk továbbadására, elterjesztésére, megismertetésére, illetve ezzel segítsék más közoktatási intézmények szakmai fejlesztő tevékenységét.

⁵A Szegedi Tudományegyetem és konzorciumi partnerei az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében (TÁMOP-4.1.2.B.2) nyertek támogatást a MENTOR(h)ÁLÓ 2.0 program megvalósítására, amely a Dél-alföld oktatásának tartalmi/módszertani megújítására vállalkozik. A projektben kiemelt szerepe van a köznevelési és felsőoktatási intézmények együttműködésének bővítésére és összehangolására korábban kialakított hálózati együttműködés továbbfejlesztésének. További információ itt.