OFOE Filmklub – Utóélet

A Budapest Film Zrt-vel közös filmklubunkon ismét egy különleges magyar filmet vetítünk. A 2014-ben készült mozi forgatókönyvírója és rendezője Zomborácz Virág. A főszereplő a mindentől szorongó Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. Amikor a lelkész váratlanul meghal, a fiú az első percben szinte megkönnyebbül, hiszen megszűnt a nyomás, ami az egyházi pályára kényszerítette volna. Csakhogy már a halotti toron megpillantja apja kísértetét, akitől nem tud szabadulni…

Időpont: 2016. január 12.

Helyszín: Helyszín a Kino Café,
Jegyár: 700 Ft.

Részletek a filmről készült kritikákból

A történet szerint Mózes (Kristóf Márton) pszichés problémákkal küzd, mely az apjával való kapcsolatán alapul: a fiú képtelen megfelelni apja (Gálffi László) elvárásainak, aki mindenáron „férfit” akar faragni belőle. A lelkész apa azonban váratlanul meghal, s szelleme követni kezdi Mózest. A fiút meggyőzi egy „spirituális képességekkel” felvértezett autószerelő (Anger Zsolt), hogy végezze el apja félbehagyott földi munkáját, s így megszabadulhat az árnyékától. Ebben segítségére lesz a lelkész volt asszisztense, a drogfüggő Angéla (Petrik Andrea). A történet a sokat akaró, de semmit mondó filmek süllyesztőjébe is kerülhetne, de a rendező remekül egyensúlyozza a komoly témát a groteszk elemekkel. Az Utóélet nem válik vallási- és létkérdésektől elnehezülő drámává; témájától függetlenül felszabadultan lehet rajta nevetni (Németh Nikolett: Szellemes történet, Kultúra és kritika).

A megfelelési kényszer, a gyász, a felnőtté válás folyamatának egyetemes kérdései szokatlan köntöst kapnak: a film nem sorolható be egyértelműen egyetlen műfaji keretbe sem, inkább több zsáner szerzői kézjegyekkel ellátott hibridje. A dráma megjelölés nem releváns, az Utóélet hangütése a drámákénál oldottabb, cselekménye pedig − különösen a minimalista, esztétizáló drámatípuséhoz képest − jóval mozgalmasabb. A film alapvetően a helyzetkomikumra épít – a humor fő forrása a lelkész szellemként való megjelenése a legváratlanabb szituációkban –, de összetettsége miatt vígjátékként sem értelmezhető. Ugyanakkor az abszurd párbeszédek és szituációk humora olykor tragikomikussá teszi a történetet, a megszokott kelet-európai valóság keretében ábrázolt szokatlan jelenségek pedig már-már groteszk hatást keltenek (Csufor Lilla: Apám szelleme, Kortárs Online).

Zomborácz Virág nem volt könnyű helyzetben az elmúlt két évben: sok elvárásnak kellett megfelelnie. Első nagyjátékfilm-forgatókönyve 2011 májusában elnyerte az Európai Unió MEDIA programjának díját, és elsők között kapott forgatási támogatást a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Ezen kívül nemzetközi porondon is sikeres kisjátékfilmjei után első egészestés munkájával kellett bizonyítania, először ráadásul Karlovy Varyban, Pálfi György Szabadesése és Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanja mellett. Az Utóélet márpedig állta a sarat, pozitív visszhangra lelt a nemzetközi sajtóban, és lelkesen fogadták a magyarországi lapok is (Buzogány Klára: Kis magyar szellemhistória, Filmtett).

A színészi játékról ugyanis csak szuperlatívuszokban lehet szólni: ha Zomborácz Virág semmi mást nem tett volna, minthogy megtalálja a magyar színészek mesterkélt filmes jelenlétének ellenszerét, már jól megérdemelt helye lenne a dicsőséglistán, nála azonban ez csak a teljesen magától értetődő alaphelyzet. A színészek még az abszurdba hajló jelenetekben is olyan természetes könnyedséggel mozognak, és olyan hiteles nyelven szólalnak meg, amelyre csak ritkán találunk mifelénk példát. Külön ki kell emelni az amúgy zeneszerzőként dolgozó Kristóf Mártont, aki a főszerep alakításával rengeteget tesz azért, hogy ez a film a nyilvánvaló szórakoztatás mellett folyamatosan jelenvalóvá tegyen egy mélyebb emberi dimenziót. A szinte minden szerepben sztárokat felvonultató szereposztásból hajszállal, de talán Csákányi Eszter kiemelkedik a  vénleányként megkeseredett nagynéni szerepében. És persze Gálffi László, akinél az apa megformálása azért különleges, mert egyszerre tud komikusan parodizálni, és kicsit mindig komolynak maradva a karakter jellemvonásait árnyaltan felvillantani (Gyenge Zsolt: Apád látod az ágyadon, Revizor).

Az Utóélet története is egy kis közösségben játszódik, ahol lelkész halála az egész falu életét megváltoztatja, miközben olyan, a magyar filmektől teljesen szokatlan morbid humorral dolgozik, ami sokkal inkább épít a szituációkra, mint az íróasztal mellett kiizzadott jó dumákra. Persze, az is vicces, amit a szereplők egymásnak mondanak, de azon nevetünk, amit és ahogyan csinálnak, meg egyáltalán, ahogy élnek és léteznek. Éppen ettől lesz tömény a filmélmény: az elképesztően jól kitalált szereplőknek saját történetszála és küldetése van a filmben, ami sok-sok vicces fordulatra ad lehetőséget, ezeket Zomborácz maximálisan ki is használja. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy magyar filmben Belinda Carlisle (Heaven is a Place on Earth), Billy Idol (Dancing with Myself) számok szólnak, sőt még ez a csodálatos, minden szempontból tökéletes Pulp szám is helyet kap benne, ami egyébként legutóbb a Trainspotting zenéje volt (Libor Anita: Rég nevettünk ennyit magyar filmen, Index).

Szép, okos, visszafogott film az Utóélet. Pohárnok Gergely finom képeivel, rutinos tekintetével, amely egy füstölgő üzemet is képes úgy megcsillantani a vízen, hogy egyből költőnek érezzük magunkat. Aki persze leginkább magában motyog, de hát mindent mégsem lehet. S bár számos csapda nyílik meg Zomborácz előtt, nem esztétizál túl semmit, s még a drogos lányt (Petrik Andrea), illetve a fellobbanó szerelemszerűséget sem viszi be a közhelyek dzsungelébe, hogy soha ne keveredjen ki onnan.

Kisvárosi bűnök és bűnhődések, unalmat elűző szerelmek, olcsó vigaszt nyújtó kakaskodások teszik elviselhetővé a zárt és sötét színekkel felfestett világot. Mintha egy kicsit mindenki önmaga kísértete lenne, vagy talán csak a boldogság az, amelynek gyorsan elillanó asztráltestét üldözi. És még jó, hogy nevetünk, mert különben mozdulni sem tudnánk a szomorúságtól. És akkor ezt az ízt, az igazán jó magyar filmek lemondóan derűlátó ízét visszük haza magunkkal. Hogy élni jó, bár nem mindig érdemes (Papp Sándor Zsigmond, Kisvárosi bűnök, Népszabadság).