Tüntető civilek – magatartás: példás

„Amíg léteznek alsóbb néposztályok, közéjük tartozom.
Amíg vannak született bűnözők, én is az vagyok.
Amíg egyetlen lelket is fogva tartanak, én sem vagyok szabad”


(Eugene Debs)

Egy levéllel kezdődött az egész. A miskolci tantestület EMMI-nek címzett levelét több mint 900 intézmény és 35 000 magánszemély írta alá. A tiltakozáshullámból nőtt ki a Tanítanék Mozgalom és a Civil Közoktatási Platform, melyek a pedagógus szakszervezetekkel összefogva néhány hónap alatt több, tömegeket megmozgató társadalmi megmozdulást is szerveztek az oktatásügy (és ezzel szoros összefüggésben az egészségügy és szociális szféra) megmentése érdekében. A szakmai és humánus érvekre a kormányzat kizárólag (a szó legrosszabb értelmében vett) „politikus” válaszokat adott – hazugságokkal, lejáratással, megfélemlítéssel, erőfitogtatással, a közvélemény megtévesztésével és megosztó látszatintézkedésekkel reagált. Szeptembertől várhatóan az eddiginél is durvább központosítással, a szakképzésben tanuló diákok lehetőségeinek beszűkítésével, átgondolatlan, kaotikus átszervezésekkel indul az új tanév.

A kormányzati taktika – bár az ország hosszú távú stratégiájának kidolgozásában lennének ilyen tudatosak –, a kifárasztásra épült. Tiltakozzatok csak, vékonypénzű, szorult helyzetben lévő kis közalkalmazottak, kapaszkodjatok az esernyőkbe, vonuljatok a nyirkos utcán, sztrájkoljatok, mondjatok le a napi béretekről, szívesen átcsoportosítjuk valamelyik stadionépítő barátunknak. Pont ettől a mártírkodástól lesztek ellenszenvesek. Politizáló tanárok? Nagyon helyes, kitűnő ellenségkép vagytok. Felforgató, rendetlen csőcselék! Nem tudjátok, mi a dolgotok. A tanár tanítson, az ápoló ápoljon, a politikus diktáljon és sikkasszon. Mi a gond ezzel? Csak csináljátok a balhét, majd meglátjuk, ki bírja tovább. Úgyis túl vagytok terhelve, nem? Meglátjuk, mikor untok rá a heti 250 dolgozatjavítás és 328 regisztrálandó igazolatlan hiányzás mellett tüntetgetni meg sztrájkolgatni, némi kormányhű közmegvetés és egzisztenciális kockázat közepette. Hajrá! Na, bírjátok még?

És úgy tűnik, még bírjuk, igen. Mert valamivel azért nem számoltak. Nem számoltak azzal, hogy micsoda energiák rejlenek bizonyos találkozásokban. A tiltakozáshullám rengeteg tettre kész, szabadszellemű embert sodort azonos áramlatba. Olyan embereket, akiknek a motivációja sokkal távolabbra mutat a személyes, anyagi érdekeknél, karriernél vagy egyéb, önző szempontoknál. Szülők, egészségügyi dolgozók, technikai dolgozók, tudósok és tanárok találtak egymásra az elmúlt hónapok megmozdulásaiban és kapcsolódtak egymáshoz egy különleges cél érdekében. Egy korszerű, gyermekközpontú, hatékony oktatási rendszer kiépítése a tét, mely valódi esélyegyenlőséget teremt, és kiutat jelent a szegénységből, a bűnözésből, a reménytelenségből. Mely nem szegregál és szankcionál, hanem befogad, segít és kibontakoztat. Mely nem tantárgyat, hanem gyereket tanít. Akinek mindez nem számít, el sem tudja képzelni, hogy milyen elszánttá teszi azt az embert, akinek viszont számít. És ha egymásra találnak ezek az elszánt emberek, nos, akkor az elszántság és a bátorság meghatványozódik, és további tettekre sarkall.

Több ezren vonultunk az utcára, a civil mozgalom négy hónap alatt háromszor volt képes óriási tömegeket megmozdítani. Aki próbált már ebben az úgy nevezett „mai világban” közösséget teremteni, embereket aktivizálni, tettekre motiválni, az pontosan tudja, hogy milyen nagy dolog ez. (Aki még fanyalog és kishitűen lebecsüli az eredményt, tegyen egy próbát!) Természetesen – főleg kezdetben – a tüntetések egyik célja az volt, hogy a kormányzatra nyomást gyakoroljon. Ezen a téren valóban „nem értünk el semmit”, de, valljuk be, nagyon jóhiszeműnek kellett lenni ahhoz, hogy az előzmények és a cinikus, csalárd kormányzati reakciók ismeretében komoly reményeket fűzzünk hozzá. Ám ez már a döntéshozók felelőssége, nem a miénk.

Ma Magyarországon a tüntetések elsősorban nem a kormányzatnak szólnak, hanem az állampolgároknak. Katartikus érzés nyíltan kimondani és kifejezni azt, ami feszít, mert fontos és igaz. Hogy Magyarországon a politika erőszakosan betört az iskolákba, és szakmaiatlan, dilettáns központosítással, gyanús sikkasztás-ügyekkel terhelt, ésszerűtlen és erőszakos rendelkezésekkel ellehetetlenítette a tanítást és tanulást. Hogy a már évek óta meglévő sebekre gyógyír helyett sósavat locsolt, az elesetteknek még kiosztott pár pofont, és persze duplán kipárnázta a kiváltságosok székeit. Hogy fiatalok tömegei válnak 16 évesen közmunkássá, vagy választják a kormány retorikájában oly megvetett „gazdasági bevándorló”-státuszt valahol Nyugaton, veszélybe sodorva ezzel mindannyiunk jövőjét.

Szóval, ez az első lépés. Hogy ki kell mondani. És már nagyon sokan kimondtuk, és egyre többen ki fogjuk mondani. A katarzis pedig az ember lelkében különös távlatokat nyit. Például ráébred arra, hogy az esélyek és a veszélyek latolgatása helyett egyszerűen csak hallgatnia kell a lelkiismeretére. Miért? Nincs logikus, ésszerű, politikus válasz. Csak. Mert nem lehet másképp. Lelkünk és személyiségünk egészsége ezt kívánja.

A Tanítanék-mozgalom és a hozzá kapcsolódó szerveződések hatalmas eredménye, hogy sokakat hozzásegített a fenti élményhez. Az élmény pedig a modern pedagógiai lényege is – ha a tanulók átélik, milyen nagyszerű, örömteli és felemelő megérteni és megismerni valamit, akkor az új ismeret hosszútávon épül be a memóriájukba és a személyiségükbe. Mi, akik már átéltük a tüntetések katarzisát, mi már nem fogunk egy reggel úgy ébredni, hogy elfáradtunk és feladtuk, a jövőben pedig inkább csöndben meghúzzuk magunkat. Ez nem lenne életszerű.

„Én azt vallom (…), hogy az ember egyetlen kiútja a tett” – írta Örkény István, Tóték című kisregényére reflektálva. Nem az elnyomás nyomorít meg igazán, hanem a cselekvés hiánya. Az ember önmagát köti gúzsba, ha nem csinál semmit – a magyar társadalom nagy része ma még inkább passzív és kudarckerülő, az iskolarendszer is erre szocializálta. Inkább nem mondok semmit, még a végén kinevetnek. Inkább nem csinálok semmit, még a végén kudarcot vallok és megszégyenülök. Jön a piros toll, és durván aláhúzza a hibát. Inkább nem strapálom magam, miért pont én, ha más se. A Tanítanék Mozgalom és a hozzá kapcsolódó szerveződések óriási eredménye, hogy, úgy tűnik, egyre szélesebb körben kezd megfordulni ez a szemlélet. Nyilván nem megy egyik napról a másikra. De a szabadság kis körei növekedni kezdtek. Már nem bízunk a kormányban. Ahogy az a június 11-én kiosztott bizonyítványaikból is látszik. De bízunk a társadalomban. Hogy lassan csak meglesz az érettségije. Nem csak papír szerint, hanem igazából. És egyre többen hajlandóak lesznek tenni és kiállni saját magukért, sőt, ami ennél is fontosabb, hajlandóak lesznek tenni és kiállni a legkiszolgáltatottabbakért. A betegekért, a szegényekért, a gyerekekért, a megbélyegzettekért. Amint az nagykorú, felelős emberektől joggal elvárható. A kiszolgáltatottság pedig csakis addig tart, amíg nem vagyunk elegen.

Aki vette a fáradságot, hogy ezt az írást végig olvassa, talán rokonszenvez a mozgalommal, és azt gondolja bizakodva: „Nahát, remélem, sikerül nekik”, vagy azt, szkeptikusan: „Ejnye, micsoda naivitás, úgysem fognak elérni semmit”. Aki ilyeneket gondol, még mindig nem értette meg a lényeget. Ez az egész nem a tanárok ügye. És nem az ápolóké. Hanem mindenkié. Te már mindent megtettél?

Sulyok Blanka