Háromkirály-járás Kuruttyánban

A röszkei határátkelőhely közelébe helikopterekkel érkezett a háromtagú delegáció, ott szálltak át a csillogó-villogó, márkás kocsikba, és szerb rendőri felvezetéssel érkeztek a határig. A szuperelegáns öltönyt és turbánt viselő szakállas úriembereknek és sofőrjeiknek világútlevelük volt. A magyar oldalon hamarosan ezeket studírozták a főparancsnok segítségével. Igazi, nagyon hosszú napkeleti neveik voltak, ilyenek, mint Sheikh Abdullah bin Zayed bin Sultan Al Mubadan, vagy Swami Narendra Nath Datta Bhuvaneshwari, vagy Abdullah Ermeni Öcalan Gerçek Ismiri. A világszínvonalú technika segítségével egyketőre sikerült beazonosítani egyiptomi, iraki kurd és indiai illetőségüket. Hogy egyszerűbb legyen őket megjegyezni, a karácsonyi hangulatban lévő határőrtisztek elnevezték őket Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak, amin ők udvariasan elmosolyodtak. Az elegáns angolsággal feltett „Hová lesz a merre?” kérdésre még elegánsabb angolsággal azt felelték „Kuruttyánba”. Csakhogy ilyen települést nem találtak sem Magyarországon, sem Erdélyben, sem Vajdaságban, csupán egy Kurityán nevű falut Borsodban.

– Kurityán, nemde? – kérdezte kifogástalan angolsággal a határőrparancsok homlokát ráncolva, mert el nem tudta képzelni mit kereshet ez a magas rangú delegáció Istenmezején is túl az Isten háta mögötti borsodi faluban.

– Kuruttyán! – felelte még kifogástalanabb angolsággal a Gáspárnak elnevezett egyiptomi illetőség, és mindjárt mutatta a parancsnoknak a helyet hiper-szuper GPS-én.

Egy sziporkázó csillag jelezte, ahol éppen álltak, majd megindult, és meg nem állt egészen Újvárosig.

A hely mégis csak valóságos volt: Újváros Kuruttyán nevű külvárosa. Közben a parancsnokhelyettes mindent jelentett a nemzetbiztonságiaknak, ahonnan az a parancs érkezett, hogy nagyon udvariasan (kávéval, aprósüteménnyel, jó szóval) tartóztassák fel a delegációt, amíg meg nem érkezik egy reszortos államtitkár a külügyből.

A parancsnok szívélyesen közölte a magas rangú delegációval, hogy itt éppen karácsony van, a szeretet ünnepe, ezért fogadják őket nagy-nagy szeretettel kávéval és hókiflivel. Huszonöt perc múlva már a reszortos államtitkár is közöttük ült, és szívélyesen tudakolta útjuk célját.

– Kuruttyán! – nevezték meg mindhárman, felettébb lelkesen.

– És mely céllal? – kérdezte a helyettes államtitkár felettébb választékosan.

– A csillagot követjük – felelte a Menyhértnek elnevezett iraki kurd illetőség.

– Aha! – bólogatott a helyettes államtitkár, és engedélyt kért még egy telefonhívásra.

Addigra már a hókiflik helyébe mákos és diós bejglik kerültek.

– These are hundred per cent Christmas cakes – magyarázta a főparancsnok, vagyis, hogy ezek már ízig-vérig karácsonyi sütemények.

A delegátusok megkóstolták és elismerően bólogattak:

– Well, every inch a Christmas cake.

Közben a reszortos államtitkár képbe került.

– Kuruttyánt lebontják, és a helyébe stadion épül. Ez érdekli Önöket? – kérdezte a delegátusokat.

A delegátusok mosolyogva a fejüket csóválták.

– Pedig ez egy háromcsillagos befektetés lehetne – erősködött a reszortos államtitkár.

A Boldizsárnak elkeresztelt (hármójuk közül a legbarnább) indiai delegátus így felelt:

– Mi, kérem, mint említettük, a csillagunkat követjük.

– És mit szólnának egy-egy príma letelepedési kötvényhez?

Szabadkozva tárták szét karjukat.

– Mi csak egy napos látogatásra jöttünk.

– Olaj? Földgáz? – kérdezte reménykedve a reszortos.

Ők továbbra is csak szabadkoztak.

– Netán arany? – kottyantott közbe a parancsnok, akinek, úgy látszik, eszébe kattant valami.

Erre aztán mindannyiuk örömére mindhármuk arca felderült.

– Arany! – erősítette meg Gáspár.

– Tömjén! – folytatta Menyhért.

– Mirha! – zárta le Boldizsár.

A reszortos helyettes államtitkár újabb felefonálásra kért engedélyt. Eközben a delegáció GPS-e csipogni kezdett, amire a háromkirályok (már a reszortos államtitkár is így nevezte őket, amikor a nagyfőnökkel telefonált) búcsúzkodni kezdtek. Az államtitkár felajánlotta a kincstári helikoptert, de a háromkirályok (most már ez lett nem hivatalos nevük) csak azt hajtogatták, hogy:

– Köszönjük, de mi inkább a csillagot követjük.

A határőrparancsnok megpróbálta elmagyarázni a magas rangú vendégeknek, hogy ezekkel a csúcs-szuper gépkocsikkal nem ajánlatos nekivágni az országnak, mert bármi történhet, jó esetben csak – így mondta – agyonbámészkodják, rosszabb esetben rosszabbul is járhatnak, de itt alaposan belebonyolódott, majd azzal fejezte be, hogy majd helikopterrel követik őket.

– Mi pedig a csillagot – zárták le a háromkirályok.

Természetesen mindenütt megcsodálták a fejedelmi autócsodákat, melyek egykettőre Újvárosba röpítették őket. Mire odaértek Kuruttyánba, már ott volt a városban a reszortos külügyi és a reszortos belügyi államtitkár is, valamint az újvárosi főpolgármester, a megyei főbiztonságis, és biztos, ami biztos, Erdő Péter bíboros. Egyelőre mindannyian a háttérben maradtak, nem tudhatni kire mikor lesz szükség. A félig már lebontott városrész határában a delegáció gyalogosan folytatta útját, mindaddig amíg egy eléggé búbánatos ház elé nem értek. Ott várakoztak türelmesen mindaddig, amíg meg nem jelent a kapuban másik három király, a kuruttyániak. Ők is barnák voltak, tizenévesek, ők is Gáspár, Menyhért, Boldizsár, valamennyien cigányok, aranykoronával a fejükön, ákom-bákom papundekli betlehemes szentségházzal kezükben. Ők is elindultak a csillag irányában, a napkeleti háromkirályok követték őket, de még sokan mások is, helybéliek, innen-onnan csatlakozva. A csillag egy már lebontott ház udvarában állt meg. A betlehemesek megvárták az utánuk sereglőket, de felerészben sem fértek be az udvarba.

Ekkor középre lépett a legbarnább kuruttyáni betlehemes és azt rikkantotta:

– Ki vagyok, mi vagyok, szerecsen király vagyok! Ne csodáljátok, hogy ilyen fekete vagyok, mert én messzi útról, napkeletről jöttem, és a napnak égő sugaraitól megfeketedtem.

Ekkor egy téglarakás mögül előugrott egy veresre mázolt tagbaszakadt, bakancsos, láncos, veretes fiatalember, véres koronával bőrfején, véres a karddal hadonászva:

– Ki vagyok, mi vagyok, Heródes király vagyok! Ne csodáljátok, hogy ilyen veres vagyok, mert én rengegeteg sok kisdedet megöltem és azok vérében meghemperegtem.

A szerecsen király így válaszolt:

– Mit hetvenkedsz, te Heródes király, mikor háromszázhatvanöt kisdedet kardodra fűztél és annak vérében megveresedtél? Mikor házainkat ledöntötted, és minket onnan kikergettél? Mikor ránk küldted a gárdistáidat és uzsorásaidat? Mikor már a Kisjézusra fenekedsz? Most ezért, én a legfeketébb, kardommal fizetek meg.

Heródes is kardot rántott, de a szerecsen király hatalmas ordítással nekiugrott, és szíves döfte. Ezután – mintha mi sem történt volna – a kuruttyáni háromkirályok körbefogták a betlehemes szentségházat, és így énekeltek:

– Királyok ajándékát,
Aranyt, tömjént és mirhát
Vigyünk mi is urunknak,
Ártatlan Jézusunknak.
Szép jel és szép csillag,

Szép napunk támad,
Szép napunk támad.

Aztán hirtelen nagy-nagy csend támadt. Akkora nagy, hogy még egy stadion is belefért volna. A betlehemesek magasra emelték a betlehemes szentségházat, és kinyitották ajtaját, hogy mindenki jól láthassa az ákom-bákom figurákat, középen Szűz Máriával, Szent Józseffel és a Kisjézussal, körülöttük pásztorokkal, királyokkal, állatokkal és angyalokkal. Ekkor a napkeleti háromkirályok odaléptek, és leborultak eléje. Izgés-mozgás támadt az egyre csak növekvő tömegben, sokan meghajoltak, féltérdre vagy térdre ereszkedtek, a többiek ágaskodva figyelték a fejleményeket. Először is a magasból zengedelmes ének hangzott föl:

– Örvendetes ez nap, mert válságunkba
Született a Jézus egy istállóban,
örvendezzünk, vigadjunk, eljött Messiás!
örvendezzünk, vigadjunk, eljött Messiás!
Dicsőség mennyben az Istennek!
Békesség a Földön a jóakaratú embereknek.

Ekkor a napkeleti királyok a betlehemes szentségházat tartó kuruttyáni háromkirályok lába elé helyezték ajándékaikat: az aranyat, a tömjént és a mirhát. Őket ajándékot hozó pásztorok követték, ami legalább ekkora szenzáció volt, mert a kuruttyániak ilyeneket sem láttak még errefelé. Az üres telkeken leereszkedő angyalokon – karácsonyeste lévén – már kevésbé csodálkoztak.

Fergeteges hangulat kerekedett, afféle karácsonyi népünnepély, énekkel, tánccal, koccitással aprósüteménnyel. A kuruttyáni magyarok és cigányok, helybéli és napkeleti királyok, pásztorok és angyalok alaposan összekeveredtek és összemelegedtek, bár Heródest csak nagy nehezen sikeredett megóvni a lincseléstől.

– Hát akkor most! – adta ki a jelszót a külügyi reszortos államtitkár.

De a delegációt már sehol sem lelték, sem a GPS-ek, sem az azonosító chipek nem jelezték őket. Az történt ugyanis, hogy egy ügyeletes arkangyal arra figyelmeztette a napkeleti királyokat – mint annak idején amazokat –, hogy más úton menjenek hazafelé.

Idáig a tények. A többi már legenda. Az is, hogy hiába mozgósították a légvédelmet, mert az angyal-zengedelem működésképtelenné tette a radarokat. Az is, hogy a két reszortos államtitkár különböző szociális programok beindítását jelentette be a kuruttyániaknak. Az is, hogy a kuruttyáni stadion felszentelésére ugyanők Erdő Péter bíborost kérték föl, aki maga helyett Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspököt, a magyar katolikus teremlabdarúgó válogatott kapusát javasolta, maga pedig igazi karácsonyi hangulatban eszegetett-iszogatott a körbekínált finomságokból, majd saját örömére nagy lendülettel megáldotta a jóakaratú egybegyűlteket a rosszakaratú Heródessel egyetemben.