Lehet-e „jó hely” az iskola?¹

Alejandro Amenábar híres filmjében, a Más világban (Los otros) a Nicole Kidman által megjelenített fiatal anya és gyermekei egyre furcsább jelenségekkel találkoznak, a világ egyre félelmetesebb lesz számukra, lassan meggyőződésükké válik, hogy halottak szellemei veszik körül őket, míg végül kiderül – elnézést a spoilerezésért –, hogy éppen ellenkezőleg: ők azok, akik már nem élnek, csak árnyak, ezért szigetelődtek el végzetesen a világtól. A magyar közoktatás sem él már, csak azt hiszi. Tényleges hatása a fiatalokra alig van. Miközben szakemberek és politikusok érdekes eszmecseréket folytatnak a tantervekről, szinte fel sem tűnik, hogy mindaz a tudás, amit a tantervek rögzítenek, alig-alig válik a közműveltség részévé. Eközben nemcsak természetesnek vesszük, hogy elemi szinten nem tudjuk azt, amiből az iskolában pedig feleltünk és dolgozatot írtunk, de egyenesen viccesnek tartjuk a feltételezést is, hogy ennek a tudásnak bármi értelme lenne. „Már megint eltelt egy olyan nap, amikor nem használtam azt a tudást, amit az iskolában a kovalens kötésről tanítottak nekem. Ez nagyon különös” – mondja a hölgy a jól ismert mémben, és könnyen úgy érezhetjük, hogy mindannyiunk nevében beszél. Magyarra fordítva: „az iskolában csupa hülyeséget kellett tanulni, már nem emlékszem semmire, de nem is hiányzik.”

A hatékonyság e szembeszökő hiányának nyilván nagyon sok oka van. Egyet emelnék ki, mert kulcsfontosságúnak tartom: a fiatalok nem szeretnek az iskolában lenni, túlélésre játszanak, életük súlypontja az iskolán kívül található. Ezt közönségesen a motiváció hiányaként szoktuk emlegetni. Az iskola kényszer, kellemetlen kényszer, márpedig a kényszer nem kedvez a tanulásnak. Az iskola nem jó hely. És megfordítva: azzal tehetnénk a legtöbbet az iskoláért, ha jobb hellyé tudnánk tenni, ha a gyerekek ott jobban éreznék magukat. Többet érne ez minden módszertani megújulásnál.

Erre azt szokás mondani, hogy ez a motivációs deficit és alacsony hatékonyság éppen az alsó tagozatra igaz a legkevésbé. És valóban, ott még viszonylag jól mennek a dolgok. Meglátszik ez a tanulás eredményességén is: a gyerekek többsége végül is megtanul olvasni, írni és elemi szinten számolni, és kisiskolásként nem is utálja annyira az iskolát. Mindez igaz. És mégsem mondhatjuk, hogy minden rendben van. Sok minden, ami a felső tagozattól kezdve éles problémaként jelentkezik, csíraformában már a kicsiknél is jelen van. Én soha nem foglalkoztam kifejezetten az alsó tagozatos oktatás-nevelés kérdéseivel, így most egy kicsit kívülállóként próbálom megfogalmazni, hogy szerintem mivel járulhatnának hozzá jobban a tanítók ahhoz, hogy az iskola jobb hely legyen. Módszerem a következő lesz: felsorolok néhány dolgot, amelyek szerintem rossz hellyé teszik az iskolát, és ezekhez fűzök reflexiókat.

1. A hely, ahol mindig kijavítanak.

Pedagógusnak lenni sokszor azt jelenti, hogy „hibakereső üzemmódba” állítjuk magunkat. Abból tanul a gyerek, ha szembesítjük a hibáival – gondoljuk. Lehet, de ennél sokkal fontosabb, hogy a hibák folyamatos szóvá tétele gyakorlatilag elviselhetetlenné teszi a létezést az iskolában. Minket is nagyon zavarna, ha nem tudnánk két mondatot elmondani anélkül, hogy ne kötne bele valaki az általunk használt nyelvváltozatba: a szóhasználatba, a kiejtésbe vagy a ragozásba. Ha a félkész rajzunkat már leszólnák. Ha felolvasnánk egy írásunkat, és már a második mondatnál megakasztanának egy stilisztikai „hiba” miatt. Akkor tehát ne javítsuk ki a hibákat? Röviden: ne. Akkor semmiképpen, amikor éppen önkifejezésről van szó. Amikor konkrétan egy műveletet gyakorlunk, akkor persze, nagy szükség van mind a pozitív, mind a negatív visszajelzésre, de a „hibakereső üzemmód” folyamatos fenntartását semmi sem indokolja. (A téves javításokról nem is beszélve. Mert találkoztam már olyan tanítónővel, aki szerint nem állunk fél lábon, mert ahhoz el kéne fűrészelni a lábunkat, és az emberre nem mondjuk, hogy szelíd, csak azt, hogy szolid.)

2. A hely, ahol olyasmiről van szó, amit nem értek.

Nagyon sok felnőtt alapélménye az iskolával kapcsolatban, hogy a tananyag sok tantárgyból követhetetlen volt számára. Egyetemet végzett emberek mondják el, hogy a matekot, a fizikát soha nem értették, mások számára a történelem „nem állt össze”, évszámokra esett szét, és folytathatnánk a sort. Az alsó tagozat persze megint másképp működik, de néha a tantervek és a tanítók mintha megfeledkeznének arról, hogy a kicsik gondolkodása alapvetően képi-szemléletes, a fogalmi rendszerezések még távol állnak tőlük. Nekem már az is furcsa, ha a gyökérzet típusait vagy más ehhez hasonló dolgokat kell megtanulni alsó tagozaton, de például a szófajok rendszerezése kiáltóan a legabsztraktabb dolgok közé tartozik, és nagyon távol áll még a nagyobb gyerekek fogalmi világától is. Minél kevesebb a történet, a játék és az az érzéki tapasztalás az alsós osztályteremben, és minél több az elvont fogalmi séma, annál inkább kialakul a gyerekekben az a meggyőződés, hogy az iskola ilyen nehezen kibírható világ, nem is igen várhatunk el tőle többet. És ez nagyon szomorú dolog.

3. A hely, ahol nem lehet megmozdulni.

Elsősorban a térről beszélek. Mint mindenki más, én is sok osztálytermet láttam életemben, de amikor a legnagyobb lányom először vittem be az iskolába, más (szülői) szemmel néztem körül, és sokkolt a látvány. Az osztály tele volt padokkal. Nem állítom, hogy minden tanterem ilyen, de általában kevés a tér, és sokszor valóban nagyon nehéz az órán mást csinálni, mint ülni. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy olyan környezet, amelyben lehetőség van a helyváltoztatásra, sőt ez az élet normális menetéhez tartozik, ahol lehetőség van a testmozgásra, és – mindezeken túl – lehetőség van bizonyos határok között a tevékenység szabad megválasztására, ezerszer motiválóbb lehet, mint a katonásan egymás mögött ülő tanulók szomorú rendje.

4. A hely, ahol mindig versenyezni kell.

Az iskolai oktatás nálunk az osztályozás bűvöletében él. A jó jegy azt jelenti, minden rendben, a rossz jegy azt jelenti, baj van. Pedig hányszor, de hányszor fordult elő, hogy megvolt a jeles, de az egészből mégsem értettünk semmit. (Ha nem így lenne, ma is tudnánk, mi a kovalens kötés.) Ennek az osztályzatfetisizmusnak persze megvan az oka. Az osztályzatok nagyon fontos szerepet játszanak az iskolai szelekcióban, és a szülők számára érthetően nagy jelentősége van annak, hogy hol helyezkednek el a tanulók a szelekciós versenyben. Alsóban azonban ez a verseny még nem feltétlenül éles, és bizonyára sok vonatkozásban kitéphetné magát az alsó tagozat az osztályozás bűvöletéből. Annak idején, amikor egy időre eltörölték a kicsik osztályozását, alighanem fordítva ült a lóra a kormányzat, és éppen ott tiltotta a legélesebben a számszerű értékelést, ahol az a leginkább védhető lett volna, azaz a félévi és év végi bizonyítványokban. A szülő érthetően kíváncsi arra, hogy hol áll a gyerek teljesítménye a többiekéhez képest részben azért is, mert már negyedik után át lehet lépni a középiskolába. Azt viszont semmi nem indokolja, hogy a piros pontok, a mosolygós fejek, és egyre inkább az osztályzatok egy olyan virtuális világot hozzanak létre, ahol már másodlagos az, hogy mit tanulunk, ahhoz képest, hogy kinek van több bónuszpontja.

5. A hely, ahol nem kíváncsiak ránk.

Úgy tűnik, az iskola arra való, hogy ott „leadják a tananyagot”, a „gyerekanyag” pedig jól-rosszul megtanulja azt. Hogy a gyerek közben mit gondol, hogy mi lakik benne, milyennek látja a világot, mi bántja, és minek örül, az szavakban talán fontos, idő azonban nagyon kevés jut erre. Ez nem azért gond, mert sérül a gyerek lelke (sérül persze, de ebbe most nem is mennék bele), hanem elsősorban azért, mert így rossz hellyé válik az iskola. Otthontalan hellyé, ahol nem jó lenni. Ez pedig a tanulás eredményességét veszélyezteti. Az alsó tagozat sok mindent tehet és tesz is ezellen. Két – vagy inkább három – dolgot emelnék ki. Az egyik a művészi önkifejezés óriási szerepe. Ahol elég sok idő van arra, hogy a tanulók rajzzal, festéssel, tárgyalkotással, tánccal, énekkel, színjátékkal, bábozással stb. megmutassák magukat, ott nagy baj már nem lehet. A másik dolog, aminek a jelentősége nehezen túlbecsülhető, a beszélgetés. Nagy baj, ha a tananyag már alsóban annyira fontossá válik, hogy nem jut idő a szabad beszélgetésre. Az olyan beszélgetésre, amelyben a gyerekek arról beszélhetnek, amiről szeretnének – egy hozzáértő felnőtt (a tanító) segítségével és érdeklődésétől kísérve. És ugyanez írásban: a szabad fogalmazás. Itt azonban már hozzá kell tenni, hogy az önkifejezés alkalmai nem pusztán motivációs jelentőségűek – bár kétségkívül ez a legfontosabb –, hanem óriási a szerepük a kompetenciák fejlesztésében is. A kötelező és nagyon körülhatárolt feladatoknál sokkal fejlesztőbbek azok a tevékenységek, amelyek során szabadon nyilvánulhatunk meg, beleértve ebbe az írásos fogalmazásokat is.

6. A hely, ahol mindig helyettünk döntenek.

Itt elérkeztünk egy olyan ponthoz, amely már kifejezetten az alsó tagozatot érinti. Közismert jelenség, hogy a felső tagozatba váló átlépés drámai hatással van az osztályok életére. Azok a gyerekek, akik eddig kedvesek és alkalmazkodóak voltak, „semmi baj nem volt velük”, a felsőben hirtelen kezelhetetlennek mutatkoznak, nem bírnak velük a tanárok. És persze az a látszat keletkezik, hogy a tanítók ügyesebbek voltak, jobban megtalálták a hangot a gyerekekkel, a felsős tanárok viszont – úgy tűnik – kudarcot vallottak. Nem feltétlenül ilyen egyszerű a helyzet. A tanító tyúkanyóként ezer érzelmi szállal köti magához a gyerekeket, és amikor helyébe (vagy a két tanító helyébe) hirtelen sok tanár lép, akik egyenként nagyon kevés időt töltenek el a gyerekekkel, így hasonló érzelmi kapocs kialakítására esélyük sincs, hát ebben a helyeztben a tízévesek hirtelen magukra maradnak, kicsúszik a lábuk alól a talaj, az osztály szétesik, és ez sokszor egészen természetes módon magatartási problémákban mutatkozik meg. Tehet-e ezellen valamit a tanító? Megítélésem szerint nagyon is sokat. Két kulcsszót szeretnék megemlíteni: önállóság és együttműködés. Bár a tanító úgy érzi, akkor eredményes, ha minden szál az ő kezében fut össze, ez csak rövid távon igaz. Hosszú távon az a „kifizetődő”, ha a gyerekek megtanulnak önállóan és közösen dönteni, szervezetten dolgozni, azaz eredményesnek lenni a tanító közvetlen irányítása nélkül is. Igaz, ennek a tanulásnak a gyümölcseit főleg a felsős kollégák fogják élvezni – no és persze a gyerekek. Hinni kell a kicsikben: felelősségteljes, akár szervezési jellegű feladatokat bízni rájuk, pl. pedagógiai projektek keretében. Másfelől a kooperatív technikákat leginkább a csoportmunka során lehet megtanulni, persze csak abban az esetben, ha a csoportok valódi döntést és önállóságot igénylő feladatokat kapnak.

***

Befejezésül egy történetet szeretnék felidézni. Sok évvel ezelőtt részt vettem egy beszélgetésen, melynek résztvevői gyakorló pedagógusok voltak, hogy miről folyt a szó, már nem emlékszem. A beszélgetés végén viszont a csoport vezetője – a hazai drámapedagógia egyik klasszikusa – azt a körkérdést tette fel, hogy a jelenlévők milyen tanácsot adnának egy kezdő pedagógusnak. Eléggé megijedtem, semmi szellemes nem jutott eszembe, de aztán szerencsére én ki is maradtam a körből. Gondolom, azért, mert én csak vendég voltam. Utóbb azonban – a lépcsőházban, ahogy mondani szokás – eszembe jutott a frappáns tanács, amit nemcsak a kezdőknek, hanem bármelyik pedagógusnak, így a tanítóknak is szívesen ajánlanék a figyelmébe: tedd azt, amit akarsz! Ez a Kislány Királynő medáljának felirata Michael Ende Végtelen történetében. Nem azt jelenti, hogy bármi elmegy. Éppen nem! Azt jelenti, hogy felelősek vagyunk a döntéseinkért, mert autonóm emberek vagyunk, nem mások akaratának végrehajtói. Azt jelenti, hogy nem mondhatjuk azt, amit egy tanítónő mondott nekem, amikor megkérdeztem, miért kell tanítani a kicsiknek ezt és ezt a tananyagot. „Igen, ezzel mi sem értünk egyet, de benne van a tantervben.”

¹Knausz Imre írása megjelent a Tanító 2016. novemberi számában.