Sikeres integráció – javaslatok egy tanító-gyógypedagógus tollából¹ 2.

„Ha megfelelő felkészültséggel, empátiával, sok munkával csinálják ezeket a dolgokat, akkor igenis lehetséges olyan integráció, amivel, minden szempontból gazdagodik, az összes nebuló, a szüleik, és a tanárok. Kétségkívül, munkás, de hosszútávon nagyon hasznos, nemcsak a résztvevőknek, hanem az országnak is.” (Forrás: internet)

Szemléletváltás, attitűd

Édesanyám tanítóként egy kis bakonyi falu osztatlan iskolájában kezdett annak idején. A falu összes gyermeke ott ült a kis teremben, az első osztályostól a nyolcadikosig. Meg kellett tanulnia úgy szervezni a munkát, hogy jusson idő a felzárkóztatásra váró, a tehetséges és az „átlagos” gyerekekre is. Ehhez tudnia kellett differenciálni, ezekre a körülményekre adaptálni módszereket, játékokat, feladatokat.

Úgy tűnik, hogy jelenleg visszatértek ezek az idők.

A nyolcvanas években, a rendszerváltás előtt, még viszonylag homogén tanulócsoportokat alkottak a hasonlóan szocializálódott gyerekek. Persze akkor is különbözőek voltak a képességeik, de el tudták viselni a frontális oktatást, fegyelmezetten tanultak, mert erre kondicionálták őket a szüleik és a társadalom. Aztán a rendszerváltást követően, kialakultak olyan népes rétegek (és napjainkban egyre szélesebbre nyílik az olló), amelyeknek a szocializációs szintje erősen különbözik a kívánatostól, s az ő otthonról hozott problémáik alapjaiban rengették meg – többek között – az oktatási rendszert is.

Először a legnagyobb létszámban munkanélkülivé vált csoportok (közöttük viszonylag magas arányban, a cigányok) gyerekei, később, – az integráció szorgalmazásával – a fogyatékkal élők kerültek az ún. problémások csoportjába.

A kilencvenes évek végére mi, pedagógusok már érzékeltük, hogy nem lehet ugyanúgy tanítani, mint a korábbi évtizedek során. Tisztában voltunk azzal, hogy meg kell újítanunk a módszertanunkat, pedagógiai kultúránkat. Ez azonban teljes szemléletváltást, gyökeresen más gondolkodásmódot igényelt volna. Tudtuk, hogy ezen az úton kellene elindulnunk, de nem tettük. Nem történt meg a szükséges változás. Iskoláink többsége még a rendelkezésre álló feltételek között sem képes az integrációra, a pedagógusok többsége sem készült fel rá.

„A fiút imádták az osztálytársai, és még csak nem is az anyáskodó kislányok fogadták be köreikbe, hanem a rossz, eleven fiúk, akik barátjukként védelmezték az autista kisfiút. Sajnos, az árnyékpedagógus állandó jelenlétét és az ezzel járó sutyorgást, emellett a fiú tantervi lemaradását nem tolerálták a tanárok, ezért a kisfiút végül pedagógusi nyomásra eltávolíttatták az intézményből.”² (Forrás: internet)

(Ebben az esetben a sikeresnek mondható integrációt a kis létszámú osztály, az „árnyékpedagógus” állandó jelenléte tette lehetővé, és az iskola pedagógusai tették tönkre.)

Mit tennék én, ha egy integrálni készülő iskola igazgatója lennék?

1. A felkészülés:

Ma az integráció az egyik legégetőbb kérdés a sok közül, és egyre inkább azzá fog válni.

„Az SNI-tanulók száma 2,1%-kal (1100 fővel) tovább emelkedett az általános iskolákban. A 2015/2016-os tanévben létszámuk 53,6 ezer fő, ami az általános iskolások 7,2%-át jelenti. … Az általános osztályokban integráltan nevelt SNI-tanulók száma 3,6%-kal (közel 1300 fővel) lett magasabb, így arányuk az SNI tanulókon belül 69%-ra nőtt. A külön osztályban oktatott SNI-tanulók száma – 200 fővel – 16,7 ezerre csökkent.”³

A beiratkozások után az iskola már ismeri leendő diákjai adatait, fel lehet tehát készülni a sajátos nevelési igényű gyermek, gyermekek fogadására. Minden esetben egyeztetnék a pedagógusokkal, s megkérdezném őket, hogy tudják-e vállalni az integrációs folyamatból rájuk háruló feladatokat. Erre a kérdésre mindenkinek válaszolnia kell! Egy alsó tagozaton jól induló integrációs folyamat csak akkor lesz hatékony, ha a felsős szaktanárok tovább viszik! Ha nem érezzük magunkat kompetensnek, akkor nem vállalhatjuk fel az integrációt. Nem szabad felvállalni! Nem befőtteket⁴ akarunk a padokban!

„Az osztálytanító munkáját alkalomszerűen segíti csak gyógypedagógus, pedig Ani néni, a tanítónő, úgy várja őt, mint a Messiást. Csodát szeretne látni, de a heti 1 óra fejlesztésben csodát tenni nem lehet. Különösen nem az orvosi szobában, mert a hely sem alkalmas a meghitt, jó légkörű fejlesztésre, az eszközök sem állnak rendelkezésre. De idén legalább nem a folyosón kell megtartani ezeket a foglalkozásokat. A gyógypedagógus kolléganő hiába mondja Ani néninek, hogy külön tanterv szerint kellene haladnia a két gyerekkel, külön tanmenettel, figyelembe véve Klári értékelés alóli felmentését magyar nyelv tantárgyból, nem történik semmi. Sőt, az utóbbi időkben Ani néni gyakran mondogatja, hogy neki (a gyógypedagógusnak) könnyű, nem neki kell tanítania olyan gyerekeket, akikkel nem lehet haladni, akik nem figyelnek, nem akarnak tanulni. Akik képtelenek az osztállyal együtt haladni…”⁵

Ha elfogadjuk, hogy a fogyatékkal élők oktatása-nevelése speciális ismereteket kíván, akkor nyilvánvaló azt is, hogy ez a terület a pedagógia egy speciális területe, ennek avatott szakértője a gyógypedagógus. Egy tanítótól nem várható el, hogy ezen a területen is képzett legyen, de elvárható, hogy bármilyen módon, folyamatosan képezze magát, igyekezzen a lehető legtöbbet elsajátítani a gyógypedagógia módszertanából. Tudom, hogy a továbbképzési pénzeket is gyakorlatilag elvonta az oktatáspolitika, de megtalálhatók azok a források, amelyek igénybe vehetők, és nem járnak hatalmas anyagi kiadásokkal: könyvtárak, filmek, internet stb. Innen az alapvető ismereteket meg lehet szerezni, el lehet sajátítani.

(Alapvetően etikátlannak tartom, hogy a pedagógusokat továbbképzésekre kötelezik, miközben ezekre se pénz, se paripa, se fegyver – azaz képezze magát a pedagógus önerőből, saját szabadideje terhére, miközben a fizetése még mindig a diplomás bérek alsó határát súrolja.)

„Az óvónők, a vezetés szerint a fiam közveszélyes, állandó felügyeletet igényel és nem való az integráló oviba, gyógypedagógust pedig nem találtak. Szeretnék, hogy elvigyük, bár nem tudjuk, hova, a korai fejlesztés mellett a magán-ovi teljesen kimerítene minket mind utazás, mind anyagiak miatt… Létezik, hogy ennyire nincs gyógypedagógus az országban? Heti 1-2 napra sem, hogy segítséget nyújtson az amúgy remek munkát végző gyógyped. asszisztenssel, aki rendszeresen és jól kommunikál velünk, és a tankönyvei alapján próbál meg mindent? Most már őt is féltjük, mert úgy érzi csődöt mondott. Az óvónők arra hivatkoznak, hogy végzettség híján nem tudnak foglalkozni érdemben a fiammal, így az asszisztens anyuka és a fiam elszigetelődött.” (Forrás: internet)

A kevéske továbbképzési összegből a gyógypedagógiai ismeretekhez kötődő tanulást támogatnám: nagyon szerencsés, ha egy tanító a végzettsége mellé gyógypedagógusi diplomát is szerez. Feltétlenül szerveznék műhelyeket, ahova meghívnánk gyógypedagógus szakembereket, akiktől el lehet tanulni az SNI tanulók megsegítését, a differenciálás alapjait. Egészen elszomorító, hogy talán nincs is az országban pedagógus, aki például a kooperatív technikák tréninget el ne végezte volna, ugyanakkor alig akad olyan kolléga, aki használja is az ott tanultakat. Hogy mi az oka ennek? Azt el tudom fogadni, hogy ha egy módszer nem kompatibilis valakinek a személyiségével, akkor ne erőltesse, hamisan zengene a dal. Van kollégám, aki a mai napig frontális technikával tanít, és nagyon is sikeres: a gyerekek imádják, nyugodt és jó munka zajlik az óráin – neki ez való, ebben hiteles, ebben sikeres. De mi van a többiekkel? Az is magyarázat lehet, hogy a kooperatív technikák sok pluszmunkát követelnek a megszokott, sablonos oktatáshoz képest, amire az agyonhajszolt pedagógusok nem hajlandók, amire nem vállalkoznak. Nem kövezem meg őket ezért, de valószínűleg sikeresebbek lennének, és nagyobb örömmel tanítanának ezzel az eszköztárral mint most, amikor éppen csak túl akarják élni a napokat.

„Senki sem mondta, hogy nem teszünk semmit a gyerekekért. Ám nem hozhatok több szakembert az iskolákba, nem biztosíthatok több tantermet, a gyerekszámra jutó tanerőt, nem írhatok megfelelő tanmenetet stb. Mégis hogyan változtathat egy mezei pedagógus a kialakult rendszeren?” (Forrás: internet)

A felkészülés rendkívül fontos része, mondhatni alapja az SNI tanulók diagnózisának megismerése, természetesen a gyógypedagógus segítségével. Több esetben bizonyosodtam meg arról, hogy a többségi pedagógusok olykor még azt sem tudják, milyen sérüléssel került be osztályukba a gyerek, milyen tanulási problémákkal küzd.. Annyit tudnak csak, hogy szakvélemény készült róla (Szerencsésebb esetben tudják róla, hogy autista, de arról már fogalmuk sincs, hogy az autizmus mlyik fajtájával van dolguk). Ilyen hiányos információkkal képtelenek lesznek elkészíteni saját integrált tanmenetüket!

És itt rögtön eloszlatnék egy félreértést. A beintegrált SNI tanulótól (különösen az F-70-es enyhe értelmi fogyatékostól) a pedagógus nem kérheti ugyanazt az ismerethalmazt számon, mint az ép intellektusú társaitól! Nem kérheti, mert számára a kerettanterv nem ugyanazt az anyagot írja elő, mint a többieknek! Legfőképpen nem ugyanabban a formában, mint a többiek esetében! -Itt van az osztályban és ugyanazt tanulja tehát, mint a többiek –szokták mondani többségi kollégák.

És valóban! Nagyon sok iskolában voltam hospitálni, számos kollégával tartok kapcsolatot, de én ezeken a látogatásokon még nem láttam az integráció elmúlt 10 évéből integrált tanmenetet, differenciált dolgozatlapokat. Találni azonban találtam és követendő (sajnos egyedi) példaként mutatom meg itt a sárvári Szent László Katolikus Általános Iskolateljes általános iskolára kidolgozott helyi tantervét⁶.

Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell annak érdekében, hogy az SNI tanuló is sikeres lehessen, és motivált maradjon. Tehát ne akarjam megtanítani neki a gyorsulás kiszámítását fizika órán, mert nem fog menni, neki mindössze az út-sebesség-idő összefüggéseit kell értenie. Erre azonban a tanárnak fel kell készülnie, összefésülnie minden műveltségi terület SNI-s kerettantervét a NAT-tal és elkészítenie az iskola saját helyi tantervét!

2. Együttműködés:

Hatékony együttműködésre törekednék az érintett területek szakembereivel: iskolaorvos, védőnő, gyermekvédelem, pszichológus, gyógypedagógus, gyógypedagógiai asszisztens stb. Erről többet nem érdemes mondani. Ha nem dolgozunk együtt, akkor nem lehetünk sikeresek. Például egy magatartászavarral küzdő gyermek esetében a legtöbbször pszichológusi megsegítés szükséges, amit legjobb, ha azonnal megkap a gyerek. Ott helyben és akkor, amikor akut probléma van. Ha nincs iskolapszichológus, márpedig a legtöbb iskolában nincs, mint ahogy – többek között – gyermekvédelmi szakember sem, akkor legalább gondoljuk át viszonyunkat az utazó gyógypedagógus kollégához. Háromféle attitűdöt tapasztaltam ezzel kapcsolatban:

– 1. A gyógypedagógus ellenség, aki hetente egyszer jön és megmondja a tutit. Okosabb nálam, mindent jobban tud, kioktat és beleavatkozik a munkámba – állítja a legtöbb pedagógus. Teszi ezt az utazó kolléga úgy, hogy nincs hely, ahol foglalkozhat a gyerekkel, sokszor nincs idő sem, mert természetesen óráról nem viheti ki a gyereket. Nincs eszköze, csak annyi, amennyit magával tud cipelni, mert az iskolának nincs kerete arra, hogy megvegyen például egy logico vagy LÜK táblát és hozzá a feladatlapokat. (Egy LÜK alapkészlet nagyjából 5-6 ezer Ft, füzetenként további 800-1000 Ft és egyszerre legfeljebb 2-3 gyerek tud vele dolgozni).

– 2. Ő a megváltó: most és azonnal oldja meg Pistike problémáját. (Ez természetesen irreális elvárás.)

– 3. Rendkívül ritkán a többségi pedagógus és a gyógypedagógus között munkakapcsolat alakul ki. Mindketten értik és ismerik a fejlesztési, a nevelés-oktatási folyamatot, megpróbálnak segíteni egymásnak ezek hatékony végrehajtásában. Ehhez természetesen idő kell, megbeszélés, ötletelés stb. Éppen ezért olyan ritka ez az egymás kölcsönöse segítésén alapuló munkakapcsolat. Ám e nélkül teljesen hatástalan a gyógypedagógus munkája, sikertelen az integrációs folyamat és hiábavalók a többségi pedagógus erőfeszítései is.

„Erről beszélek nap mint nap… nincsen meg a feltétele az integrációnak sem, a fejlesztéseknek sem a többségi iskolákban. A feladathoz méltatlan helyiségekben vagy annak sem nevezhető sufnikban dolgoznak a kollégák. Hogy az iskolákban kell legalább 3 fejlesztő szoba, oda számítógép (Ja, volt egy igazgatónő, mikor mondtam a számítógépet rendre utasított, hogy mit képzelek én pont az SNI-seknek kell is az a számítógép) rengeteg fejlesztő játék, orvosi, pihenőszoba, pszichológiai szoba, védőnői szoba, konduktori szoba, mozgásfejlesztő -és kognitív fejlesztő szoba, …és hallassérültek, gyengénlátók fejlesztő szobája… Pedig ha az az iskola alapító okiratában szerepel ezeknek a gyerekeknek az ellátása, akkor az említett feltételek sem hiányozhatnak.(Ezen kívül) sajnos még a kollégák hozzá nem értésével is meg kell küzdeni.” (Forrás: internet)

3. Iskola – szülő – pedagógus kapcsolat kialakítása

Szülő, támogató család nélkül nem működik a dolog! Mielőtt az integrációs folyamat elindulna, igazgatóként még augusztusban, a tanév kezdete előtt összehívnék egy szülői értekezletet. Tájékoztatnám a szülőket arról, hogy SNI gyereket, gyerekeket szeretnénk befogadni. Megmutatnám, szemléltetném, akár szakember, akár az érintett szülők segítségével, mit jelent SNI-snek lenni. Érzékenyítő gyakorlatokat végeznénk (élménypedagógia), videókat néznénk (van a neten rengeteg használható anyag). Biztosítanám a szülőket arról, hogy ebből mindenki csak profitálni fog.

Ezeket a szülői „klubokat” rendszeressé tenném, csakúgy, mint azokat az alkalmakat, amelyeken a szülők partnerként lehetnek jelen az iskola életében. Persze, tudom, hogy ma becsalni a szülőket még a legégetőbb témákkal is nagyon nehéz, de ha fenn tudjuk tartani az elsős gyermekek szüleinek lelkesedését, érdeklődését a nyolcadik év végéig, azzal csak nyerhetünk valamennyien. Mind a szülő, mind a gyermek ott tölti szívesen az idejét, ahol otthon van, ahol megbecsülik, ahol partner és nem ellenség. Ahol találkozhat „hasonszőrűekkel”, ahol segítik őt problémái megoldásában, kételyei eloszlatásában. Az SNI gyermeket nevelő szülők többnyire maguk is „sérültek”:

„Hadd mondjam el, hogy mit él meg az anya, amikor a gyermekét autistának diagnosztizálják. Képzelje el, hogy egy nap azt mondják önnek, hogy a gyereke meghalt. Ott van ön előtt, de nem él. Majd képzelje el, hogy haza kell mennie az orvosi rendelőből egy másik gyerekkel. Az önét ott kellett hagyni. Persze azt mondják majd, hogy nyugodtan vigye el magával, még mindig az öné, szeretheti ugyanúgy, mint eddig. De sajnos már nincs… Kedves Anyuka! Az el nem gyászolt halott gyermek az egészségesnek hitt, egészségesnek megszült és évekig csodálatosnak, tökéletesnek hitt gyermekem képe. A másik gyerek az, akit autistának, fogyatékosnak, elmaradottnak, hibásnak, handycap-esnek és végérvényesen gyógyíthatatlannak nyilvánítottak, egy kóddal ellátva, akárcsak egy állatkát.” (Forrás: internet)

Nagyon sok „védelmi taktikával” találkoztam.

Van, ki önkéntes szegregációba vonul teljes családjával.

Van, ki mindent megtesz gyermekéért, erőn felül is próbál segíteni gyermekének és a vele foglalkozóknak is. Tökéletes partnere a pedagógusnak.

Van, aki nem hajlandó elfogadni a történteket és nem fogadja el a szakemberek véleményét. Ő az, aki nem mutatja be a Szakértői Bizottság vizsgálati eredményeit, érettségit adó iskolába íratja be értelmi fogyatékos gyermekét, és nagyon meglepődik, mikor az már félévkor is szinte mindenből megbukik.

Kétségtelen: a sikeres integráció nem mehet végbe a szülők megnyerése, együttműködése nélkül. És értelmetlen a pedagógusok attitűdjének, szemléletének, gondolkodásának megváltoztatása és módszertani ismereteinek fejlesztése nélkül.

„Az általános iskola pedagógiai munkájában jellemzően érvényesül-e a differenciálás alapelve? Szégyenkezve mondhatjuk, hogy nem. A mai általános iskola nem „gyermekbarát.” Csak idő kérdése, hogy aki „kilóg” a sorból, az mikor válik problémássá, lemorzsolódóvá, lemaradóvá. És bizony kilóg a sorból nemcsak a sajátos nevelési igényű, hanem a tehetséges, a visszahúzódó, a harsány, és a könyvmoly is…”⁷

S bár minden pozitív integrációs törekvésnek alapja a szemléletváltás, azért léteznek módszerek, eljárások, amelyek megkönnyíthetik a többségi pedagógus feladatát. Erre teszek konkrét javaslatokat a következő részben (folytatjuk…).

Leiner Károly

¹Ahogy az első részből kiderült, kizárólag a „legproblémásabb” réteg, az enyhe értelmi sérültek, autisták, magatartás zavarral küzdő, hiperaktív gyerekek integrációjának kérdéseivel szeretnék foglalkozni ebben a sorozatban.

²http://vs.hu/kozelet/osszes/egy-autista-gyereknek-nincs-helye-egy-normal-iskolaban, 2017. január

³Oktatási adatok, 2015/2016, Statisztikai Tükör 2016. április 28.

⁴Gyógypedagógus alkotta fogalom az osztályban csak ülő (hideg integráció) SNI-tanulókra

⁵Leiner Károly – Integrálunk. Valóban?, Fejlesztő Pedagógia 2010/5.szám

⁶http://www.szlki.hu/pages/letoltes/htt_f18.pdf

⁷Vargáné Mező Lilla – Sajátos nevelési igényű tanulók együttneveléséről pedagógusoknak, intézményvezetőknek, Budapest, 2004, OFI