A la recherche… Eltűnt idő, eltűnt öröm az iskolában

R. Forray Katalin, Kozma Tamás és Molnár Ernő szerkesztésében megjelent a Mezőváros új szerepben című tanulmánykötet, melyben több írás is foglalkozik az oktatás kérdéseivel.¹ A Debreceni Akadémiai Bizottság székházában ez év április 4-én műhelymunkát szerveztek a könyv tartalmához kapcsolódóan. Honlapunkon Achs Károly ott elhangzott előadásának rövidített változatát közöljük.

A la recherche… Próbálunk utánaeredni az eltűnt időnek. Lassan négy évtizede annak, amikor még azt hittem, az ember Mezőtúron is gyönyörű életpályát futhat be, csak azért is megmutathatja, hogy a kisvárosban is érhet annyit, mint szerencsésebb helyen.

Annak pedig majd’ egy évszázada, hogy Móricz Zsigmond éppen Mezőtúron gyűjtött anyagot új regényéhez, amelynek főhőse, a környezetéből kiemelkedni akaró Szakhmáry Zoltán nem elég erős ahhoz, hogy a helyi közszellemmel szembeszállva megvalósítsa céljait, így törvényszerűen elbukik.

Az Úri muri természetesen nem Mezőtúrról szól, hanem Magyarországról, Mezőtúr csak a megfelelő terepnek látszódott ahhoz, hogy Móricz az ország gondjait sűrítetten megmutathassa.

A kötet szerkesztői ugyanerre éreztek rá, és éppen Mezőtúr történeteivel szeretnének megmutatni országos problémákat.

Engem arra kértek, hogy iskolám helyzetéről írjak az átélő szemszögéből.

Mezőtúr azért alkalmas hely az iskolaügy vizsgálatára, mert a rendszerváltásnak nevezett folyamat fokozottan katasztrófasújtotta városának számít. Itt sokkal sarkosabban, élesebben jelentkeznek a másutt is meglevő, de talán nem ennyire nyilvánvaló visszásságok. (…)

Mezőtúr lakossága az 1980-as 22 ezer főről mára lecsökkent 16 ezerre. Ha a korosztályi összetételt nézzük, még tragikusabb a helyzet: pont a gyermekszülésre, gyermeknevelésre alkalmas korosztály fogyatkozott meg. Néha megállok valamely tabló előtt: lám, ebből az osztályból is jó, ha ketten laknak Mezőtúron… Ehhez képest az iskolai, óvodai kínálat mértéktelenül megnőtt. Az 1990-ben kiegyensúlyozottnak mondható iskolahálózat drasztikusan megváltozott. Azóta újraindult a református gimnázium, a katolikus általános iskola, alakult egy református óvoda.

Más városok is kínlódnak iskoláikkal. Azokban a hasonló méretű városokban is jelentkeznek a problémák, ahol egy gimnázium van. Ott is meg kell küzdeni a megyeszékhely elszívó erejével, azzal a szülői tévhittel, hogy egy nagyvárosi iskola eleve jobb. Mezőtúr kiélezettebb helyzete önmagán hordozza az iskolaügy negatív jelenségeit, ezért is szerencsés, hogy Katalin és Tamás választása Mezőtúrra esett.

Most nem foglalkozom a mindennapokat megmérgező pitiáner ügyekkel, feltételezem, a nagyváros is tele van hasonlóan kisszerű esetekkel. De azt hadd állítsam, hogy az ország iskolapolitikájának csődjére következtethetünk már annyiból is, hogy egy tizenhatezres kisváros egymástól száz méterre lévő két gimnáziuma, a gimnáziumok tantestülete között semmiféle formalizált kapcsolat nincs! Egy-két tanár ki-kisegíti a másik iskolát óraadással, ezen felül semmi!

A legnagyobb baj ezzel az, hogy az iskola a felnőttek ügyévé vált, a felnőttek érdekekei mellett szerveződik, a gyerek a felnőttek dicsőségének díszletévé, kellékévé fokozódik le.

A nevelés, az iskolai munka hosszú távú munka és intim, örömteli folyamat. Hosszú távú. Legszívesebben az efféle mondatokat őrizgetem: „Most jöttem rá, hogy tanár úr mit akart velünk csinálni annak idején.” Vagy: „Negyvenéves koromban esett le, hogy azt miért mondtad.” A napi csatározás, a létért való küzdelem, a beiskolázási verseny viszont háttérbe szorítja ezeket a mondatokat, ott azonnali zengzetes eredmények kellenek. Az intimitást is kikezdi az, ha a legkisebb „sikert” is kitesszük az ablakba. Az öröm pedig idegen, sokadrangú elem a mai magyar iskolában.

A kötetbeli írásom ezzel a helyzettel foglalkozik, természetesen az én iskolám szemszögéből. A szöveg leírása óta nem sok dolog változott: mi újabb fenntartóhoz kerültünk, Lázár János pedig éppen Mezőtúron fejtette ki álláspontját arról, hogy a kormányzatnak az egyházi iskolák a kedvencei. Erről most többet nem beszélnék, az lenne elegáns, ha a másik oldal is elmondaná véleményét, a könyvben ez meg is történik.

A kötetbeli szövegem második felében kitérek iskolánk egyik hozzám közel álló újítására.

A kilencvenes évek első felében jutott eszünkbe, hogy meg kellene újítani az általános gimnáziumot. Az ötlet egy zűrzavarosra sikerült dolgozat javítása közben pattant ki: vajon miért nem látnak ezek a gyerekek, miért nincs rend a fejükben, miért nem tudják kifejezni magukat? Akkor végeztem el a drámatanári szakot, adódott is a megoldás: a drámát illesszük bele ebbe a tágabb kontextusba. Meglátni, megérteni, kifejezni: ezzel a három szóval lehetne jellemezni a célokat. Ehhez meg kell tanulni kérdéseket feltenni, elmélyedni, együttműködni. Olyan elképzelésünk volt, amely egyszerre fejleszti az intellektust, az érzelmi intelligenciát. Olyan, amelyben a tanárnak nem az a feladata, hogy kész válaszokat adjon, a gyereknek pedig nem az, hogy a kész válaszokat visszamondja, majd azonnal elfelejtse. Mindezt 1995-ben kezdtük el, egy-két évtizeddel megelőzve a napjainkban szinte mindennaposnak számító elemzéseket, amelyek a jövő kompetenciáit fejtegetik.

Munkánk részletei megtalálhatóak a könyvbeli írásban. Hogy az ötlet és a kísérlet valóban jó volt, a szövegben idézett diákvélemények is alátámasztják.

Bő két évtized után a program kifáradni látszik. Saját felelősségünket nem kisebbítve, belefáradásunkat nem mentegetve hadd soroljak fel néhány magyarázatot.

Az egyik ok a túlzott hivatalosság, minden dolgunknak valami merev kategóriákba történő besorolása. Máig úgy szabad hirdetni az elképzelést, hogy „emelt szintű oktatás drámából”. Ami azt sugallja, hogy aki elvégzi, valamiféle drámaszakember lesz. Nem ismétlem az előzőeket, de nyilván nem ez a célunk.

Az iskolapolitika, a közvélekedés, a szülői elképzelések sem kedveznek az ilyen típusú munkának. Egy régimódi iskolakép áll nyerésre: a gyerek agyába betölteni mindazt, amit vizsgán kérdezhetnek. Talán nem véletlen, hogy a decemberben az OFI-nál megjelent átfogó kötetünkben (Dráma – pedagógia – színház – nevelés) többen kétségbeesetten fejezzük be írásunkat: Gabnai Kati egyszerűen így: „Segítség!”, Kaposi Laci pedig így: „Túléljük. A tevékenység biztosan. Azt átvisszük a túlsó partra.”

Ami tragikus: a gyerekek nagy része átvette ezt az iskolaüzemi gondolkodást. Számukra az iskola meghaladott, fölösleges intézmény, az agyukat kihelyezik tenyerükbe, azt hiszik, elég, ha a markukban tartott gépecske tud mindent. Nem a fejüket nyitják ki, hanem követelik, hogy kézbe kapják a tanár által kidolgozott tételeket, kinyilatkozzák, hogy „Magának az a dolga, hogy megmondja a matematikafeladat megoldását”, amit aztán szépen be is magolnak, majd felháborodnak következő feladatnál: „A múlt órán nem is ez jött ki!”.

Vigasztaló, hogy azért még mindig van néhány gyerek, aki elindítható utakon, az is elgondolkodtató, hányan vágynak a szeretetre…

A könyv Mezőtúrról szól, így hadd vonjak le egy kisvárosi tanulságot is. Úgy látom, megfordult a természetes irány. Az lenne természetes, ha egy iskola értékét az határozná meg, hogy milyen tanárok tanítanak benne. Abnormális viszont a fordított irány: a tanár értékét az adja meg, melyik iskolában, melyik városban tanít…

A könyv elolvasása során feltűnhet, hogy szövegem szubjektívebb, mint a legtöbb másik írás. Mit kereshet a tudományos igénnyel megírt, adatokkal alátámasztott szövegek között egy ilyen?

Egy város nemcsak fontos adatok, tendenciák összessége, hanem emberi sorsoké is. A kötetben szereplő Dörgő Dánielé, Sielberer Miska bácsié, a szomszédomé, kollégámé, szüleimé, övé, enyém. És bizony néha fel lehet tenni a kérdést: hogyan is viszonyulunk egymáshoz, a város és én? A város és a családom? Hogyan viszonyulnak egymáshoz kollégáim és a város? Ad-e az egyik valamit a másiknak?

Így talán elnézhető, hogy elég erősen megpendítettem a személyes szálat is. Mert keresem az eltűnt időt. Az eltűnt örömöt.

És egyre inkább izgat: mennyire kell megismételnem felmenőim életét. Nagyapám idején még csak egy-egy tájegységben jelentkeztek a kihalás jelei, ő pont az Ormánságból küldte megrázó írásait az egykéről. Mára az egész ország Ormánsággá vált, ugyanúgy végig kell néznem Mezőtúr rohamos leépülését, mint neki az Ormánságét. Édesapámat a püspök helyezte a mezőtúri gyülekezetbe. (…) Kemény évtizedek után jobbnak látta elköltözni utolsó éveire.

El kell költözni a városból? Jó ideig úgy gondoltam, nem. Nem Mezőtúr miatt, inkább a kérdőjelek miatt: miért, másutt jobb? Most már nem tudok érvelni a távozni akaróknak.

Kissé keserűre sikeredett ez a negyedóra. De sehol sem látok kiutat. Se a személyes létben, se iskolám, se városom, se a magyar iskolaügy, sőt, az egész ország tekintetében. Tökéletesen át tudjuk élni a kisebbségi sorba került határon túli társaink érzéseit: naponta azzal ébredünk mi is, hogy másként is lehetett volna, hogy lehetnénk boldogok is, lehetnénk helyünkön. De már csak az emlékeinkben tudjuk megtalálni az eltűnt idő, az eltűnt öröm foszlányait.

¹Achs Károly könyvben szereplő írása megjelent az Új Pedagógiai Szemlében. Te komolyan gondolod, hogy Mezőtúron? címen (UPSZ 2015. 1-2. sz).