Az iszlám és a mai Európa hagyományai

1.

A világi jelleg előharcosa jelenleg Európában – Franciaország. Miniszterelnöke, Jean-Pierre Raffarin, éppen a napokban jelentette ki, hogy „Jövőnk egy olyan európai társadalom, ahol a laicitás az egyik alapérték”. Michel Barnier külügyminiszter még nyomatékosabb volt: „Európai civilizációnk világi jellegű, amely tiszteletben tartja minden nép hagyományait és vallásait. Ez az unió nem zsidó-keresztény klub” (vö. Népszabadság, 2004. május 28.).

Ugyanezen a napon jelentették a hírügynökségek, hogy Szudánban kölcsönös engedmények alapján megegyezett egymással a fundamentalista iszlámot (is) képviselő arab kormány és a déli tartományok keresztény és természeti hitvilágú törzseit vezető dr. John Garang, a fuláni származású fekete hadúr. Huszonkét évi polgárháború után tették ki a pontot – gondosan megfelezve Dél olajmezőinek hasznát. Csak az a kétmillió ember hiányzik az ünnepségekről, aki belehalt a végeérhetetlen népirtásba. Az ország nyugati határtartományában, Darfurban viszont mohamedánok friss keletű belháborúja folyik. Földet művelő fekete muzulmánokat irtanak arab milicisták – a nomádok földfoglalása érdekében. Vezetőik a faji alapon hitharcos vallási ideológia hívei, akiket Szudánban integralistáknak neveznek. Eddig egymillió ember menekült át Csádba.

Akkor hát ki tudnak egyezni egymással a világvallások, vagy sem? Egyáltalán, a hitkérdések fegyveres vitája folyik, vagy egészen másról van szó: muzulmán kulturális-jogi kizárólagosságról vegyes vallási környezetben, az olajkincsről és a termőföld tulajdoni viszonyainak átformálásáról? Hogy van az, hogy a fehér faji gőg és fölény ellen gyűlöletet felszikráztató iszlám áramlatok hívei tömeggyilkosságokkal nyomatékosítják fölénytudatukat fekete polgártársaikkal szemben? Legyenek azok Krisztus, Mohamed, Mózes vagy Kiszra szudáni kultúrhérosz (hajdan élt fekete uralkodó) tanainak követői? Antihumánus hagyományok elevenednek meg, vagy a legmaibb törekvések, becsvágyóan becstelen diktátorok és -jelöltek bújnak történelmi köntösbe? Mi a nyerő európai gondolkodás: a polgárosult, jogelvű európai iszlám képzete, vagy az önmagát földrészünk „belső ellenségévé” felnövelő agresszív fanatikusok tömegmozgalmának víziója? Bízzunk vagy féljünk?

2.

Ha egy diák fordulna hozzám iszlám-ügyben, legelső szempontként azt ajánlanám figyelmébe, hogy az iszlám nélkül más lenne a keresztény Európa, mint amivé lett. E hatás egy része közvetett: olyan kihívás, amely többirányúan cselekvésre mozgósította a kereszténység vezetőit. A hatás másik része közvetlen: olyan vívmányok átadása, melyek az európai szellemi életet és társadalmat gazdagították.

2.1.

Az iszlám legnagyobb értéke önmagában az, hogy kialakult. Egy vallás világvallássá nemesedése mindig a benne rejlő életfilozófia erkölcsi, szellemi fölényének köszönhető. Még ha az idővel el is halványul, netán el is enyészik. Az iszlám a Mózes-hit és a kereszténység után – az előbbi kettőt elődjének valló – harmadik egyistenhit. Isten, a feltétlenül egyetlen, teljhatalmú, igazságos, anyagtalan: csak a léleknek látható, a Világ és az ember alkotója. Az emberiség történelme az isteni akarat által meghatározott terv szerint folyik, az egyén sorsa eleve elrendeltetett.

Mohamed zsenialitása, hogy vallást és államot alapított. Világtörténelmi szerepre készítette föl az addig lenézett arab törzseket. Képes volt egy válságba süllyedt, szegényedő mozaiktársadalmat képzelőerővel és józansággal összefogni egy új, eszmei közösségbe, az ummába. Tanításában a beduin és a megtelepedett arab, az írástudatlan, babonás szegény ember és a képzett hittudós egyaránt megtalálta, ami szellemét föllelkesíthette. Az egyik az emelkedettséget találta meg, a másik egyszerű szavakba foglalva a számára is érthető világrendet, amelynek meggyőző magyarázatát az ősi sémi kultuszokban nem találta meg.

A Korán a Bibliával egyenrangú alkotás. Tanítása az élet teljességére ad útmutatást. Egyszerű kötelességeket ír elő: az imát, az alamizsnát, a zarándoklatot, a böjtöt és a szent háborút. Elismeri az emberi természet gyengéit, de erejét is hangsúlyozza. Ideálja, olyan közösség volt, amelyet kölcsönös szolidaritás és felelősségtudat érzése tart össze. Mohamed nem volt társadalmi forradalmár. A meglévőnek erkölcsét akarta javítani. Világa patriarchális: családközpontú, és nagy súlyt helyez a harcos erényekre. Erősen hangsúlyozza az igazságosság követelményét, mert – ahogy rendeleteiből kitűnik – a nők helyzetével, a rabszolgaság intézményével és a gazdasági élet szabályozásával kapcsolatban enyhíteni törekedett a visszaéléseket. Tanításából még kihangzott az egyenlőség normája – amit az utókor a rokonsági-főnöki társadalomszervezet múlóban lévő „katonai demokráciájá”-ból vezet le. Már az első rendelkezésekben helyet kapott a formálódó egyenlőtlenségek áthidalásának nagy ívű megoldási elgondolása is. A társadalom és az állam legyen egyetlen vallás közössége, amelyet az egységes szabályrendszer, a nagybetűs Törvény kormányoz. Mohamed életébe még éppen belefért, hogy kijelölje a nem iszlám népesség helyét is. „A Könyv népei”-nek terheit, különösen, ha békén behódoltak, kisebbre szabta, mint a többi nem moszlim alattvalóét.

Mohamednek törvényhozó, szervező és katonai teljesítményére összesen huszonkét év jutott. 632-ben, amikor meghalt, az első arab kalandozók már átlépték Bizánc határát. Tíz-tízenkét évvel később e seregek túljutottak a Szentföldön, Szírián, Mezopotámián, Egyiptomon s Küréneikán. Kedveztek hozzá a külső körülmények. Bizánc és Irán kivérzett és elszegényedett az egymással vívott hosszú háborúkban, a lakosságot mindkét államban súlyos adók terhelték. Bizánc népeinek elégedetlenségét a megosztó és türelmetlen egyházpolitika csak tovább fokozta. A hódítók szabad vallásgyakorlatot biztosítottak, a korábbi törvényeket, szokásokat érintetlenül hagyták, az adókat viszont csökkentették. Arab szemmel a zsákmány és a zsold mesés volt, a hitbuzgalom és a lelkesedés az iszlámot Európában az Alpokig, Ázsiában Turánig, Tibetig és az Indus völgyéig lendítette. Bizánc csak mélyreható társadalmi változtatások árán maradt talpon. A nyugati keresztény egyház az iszlám kihívásra adott válaszsorozatként fogott bele hosszú reformmenetelésébe. A Földközi-tenger feletti uralom, valamint a szárazföldi távolsági kereskedelem moszlim kézbe került. A keresztény Európából szárazföldi civilizáció vált. Egyházi és világi vezetői lassanként ennek megfelelő politikai stílust és társadalomszervezést alakítottak ki: a valódi – nem csupán igényekben élő – keresztény univerzalizmus alapján. Az sem túlzás, hogy a kereszténységet e megújulásra bizonyos mértékben az iszlám kihívás sarkallta.

2.2

Eközben az iszlám elvesztette arab kizárólagosságát. Mint hit, egyetemes maradt. Mint kultúra, befogadta a hellenisztikus-római, az iráni, az észak-indiai és a berber hatásokat. Minthogy törzsek szövetségéből világhatalommá tudott válni, tanulékonyságát bizonyítja: egy időre gazdasága, tudománya, irodalma és művészete felvirágzott. Közvetített javakat és értékeket időben és térben, de eredeti innovációkat is továbbadott Európának. Hárún úr-Rásíd Bagdadjával a kortárs Nagy Károly Aachenje nem állta ki az összehasonlítást, El Andalúsz civilizációs központjait: legkivált Abd al-Rahmán Cordováját annak a néhány magyar hadifogolynak a szemével kellene látnunk, akiket a kalifa 943-ban besorozott testőrségébe. A viszonylagos szellemi és vallási türelem minőségét, amelyet moszlim, keresztény és zsidó élvezett az Ibér-félszigeten és időről időre másutt is, Európában csak a reneszánsz korában szárnyalták túl. Bár volt egy kivételes negyedszázad, Hohenstauf II. Frigyes Szicíliájában és Dél-Itáliájában, ahol keresztény uralkodó virágoztatta föl országát a három kultúra együttes felhasználásával. Az iszlám-barát császár Árpád-házi IV. Béla kortársa volt.

2.3.

Magyar szempontból az iszlám-hatás második és harmadik típusa játszott kiemelkedő szerepet: előbb az átvétel, utóbb a hódítás és berendezkedés A jelenség maga európai jelentőségű volt. Balkánon az oszmán-törökök, Kelet-Európa déli és középső területein a mongolok-tatárok alakították át e térségek történetét. Az eredményt a tudomány általában a pusztításban és hanyatlásban szokta megjelölni. A legszigorúbban az a történeti iskola ítél így, amely szerint az európai fejlődési modell törzsterülete Nyugaton található. Ehhez az „elkésettség” és „felszínesség”, a „nem szerves fejlődés” jegyében viszonylagos eredményességgel Közép- és Észak-Európa „félperifériája” csatlakozott. Az önkényuraságra (autokráciára) berendezkedett keleti-délkeleti államok, az ortodox kereszténység földjei már vitás, mikor csatlakoztak Európához, s mennyire tartoznak oda. Földrészünk tartós iszlám uralom alá eső övezeteiben pedig szinte mindenütt Európán kívüli világ honosodott meg. A „szinte” azokra a közép-európai kulturális peremvidékekre vonatkozik, a Kárpát-medencére például, ahol a török hatalom az ott lakó népeket legföljebb elkanyarította a fősodortól, de nem iszlamizálta. A fejlettség lépcsőzetességi elmélete – e tárgykörben nem az utolsó szó. Ez a múlófélben lévő európai fölény ideológiájának tana. Nagyjából még ez tölti meg a magyar történelem tankönyveket is. Pedig méltányosabb lenne az iszlám és tárgyszerűbb a „centrumországok”-on kívül eső kultúrák teljesítményével kapcsolatban, ha a belső fejlődést tekintenénk zsinórmértéknek.

A magyarság a keresztény állam megszervezéséig az iszlám világgazdaság peremterülete volt. A középkori magyar királyságban a moszlimok megbecsült harcosok, kereskedők és pénzemberek. Hasznára válván az országnak, védettséget élveztek, betölthettek igazgatási és katonai tisztségeket is. Szokásaikat fenntarthatták, szabadon gyakorolhatták hitüket, eleven kapcsolatban állhattak az iszlám központokkal. A 12-13. században már a lakosság néhány százalékát tették ki.

Az erősödő oszmán-török állam ellen egyre nehezebben lehetett védekezni. A szomszédságnak eme első szakaszában az iszlám egysíkúan, mint félve gyűlölt ellenség volt jelen a magyarság tudatában. A hódoltság időszaka (1526/41-1718), amely jórészt már a török birodalom pangásának, majd hanyatlásának kora volt, bizonyította be a magyarok előtt, hogy az óriási – gazdasági és népmozgalmi – károk árnyékában értékek cseréje is folyt. A reformáció például közvetve sokat köszönhet az iszlám védelmének. Az oszmánok támogatták a Habsburg-ellenes rendi mozgalmainkat, és – semlegességüket fenntartva – Kossuthékat is. Ez a támogatás és az általa ébresztett rokonszenv a magyar vezetőrétegben és közvéleményben a 19. századból átnyúlt a múlt századba is. Az iszlám két lépésben (1895 és 1916) bevett vallássá lett a magyar államterületen. Megindult a kutatás (Vámbéry Ármín, később mások mellett Germanus Gyula révén). A turkológiát, az arabisztikát és az iszlamológiát művelték és tanították a magyar egyetemeken. 1916-ban megnyílt az isztanbuli Magyar Intézet. Bosznia korszerűsítésében nagy szerepet játszott a polgári kor egyetlen sikeres iszlám-barát magyar államférfija, Kállay Béni, aki Balkán-szakértő lévén 1882 és 1902 között közös pénzügyminiszterként Bosznia-Hercegovina kormányzója is volt.

3.

A magyar függetlenség visszaszerzése (1918) után folytatódott az iszlám kutatása, és elmélyült az iszlám országokkal való kapcsolat. 1939 és 1988 között nem lehet önálló magyar iszlám-politikáról beszélni. Rövid időre a német-arab, évtizedekre pedig a szovjet-arab viszony változásai szabták meg a magyar hivatalosság magatartását. A moszlim hit szervezett gyakorlását, egyházának törvényi elismerését 1988-tól számíthatjuk. 1989 előtt sem tiltották, hogy a moszlim hívek magánkörben kövessék az iszlám előírásait. Néhány száz mohamedán diák mindig is tanult Magyarországon. A bővülő gazdasági és politikai kapcsolatok diplomatákat, üzletembereket hoztak Magyarországra. Vegyes házasságokat is kötöttek. Kis számban színre léptek a magyar moszlimok is. Ezek a tények nem keltették föl a közvélemény érdeklődését, pedig a kilencvenes években napvilágra kerültek az arab mozgalmak támogatásának sötétebb vonásai is.

Az Antall-kormány idején főleg Germanus Gyula (elhunyt: 1979) régi tanítványainak politikai befolyása révén alakult meg az „iszlám lobbi”. Támogatásuk megkönnyítette az iszlám intézményesülését. Az országban ma két-háromezer mohamedán él. Két vallási szervezetbe tömörülnek. Az egyik a Magyar Iszlám Közösség, többnyire magyar tagokkal. A másik – vélhetőleg a népesebb – a Magyarországi Muszlimok Egyháza (MME). Ennek az egyháznak küldöttsége részt vett tavaly egy nemzetközi tanácskozáson, amelyet Budapesten a katolikus egyház rendezett. Az európai értékrend és az európai alkotmányozás volt a téma. A katolikus és az ortodox egyház, az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság és az Akadémia képviselői mellett képviseltette magát az Európai Bizottság is. A küldött az elnök, Romano Prodi iszlámügyi tanácsadója, Tariq Ramadan egyetemi tanár volt.

A konferencia álláspontját, hogy az uniós alkotmány térjen ki az európai hagyomány vallásos gyökereire, támogatta előadásában Tariq Ramadan is. Kifejtette, hogy az iszlám jelenlegi 24 millió hívével európai vallássá lépett elő. Az itt élő moszlimok többsége már uniós állampolgár. A demokratikus európai értékrendszer és a moszlim szervezetek törekvése, hogy az iszlám tartós jelenlétét Európában az emberek természetes állapotként fogadják el, a célokban és módszerekben találkozik. A jó kapcsolat párbeszéd útján kell, hogy kialakuljon, amelyhez a felek megfelelően tájékozottak egymásról, és kölcsönösen a megértésre törekednek. Ez a diplomácia nyelvén azt jelenti, hogy ma még a moszlim-keresztény viszonyt bizalmatlanság és előítéletek terhelik. A konferencián ismertették mindkét magyar iszlám egyháznak a terrorizmust elitélő nyilatkozatát. Az iszlám vezetők hitet tettek a békés és törvényes eszközök tisztelete, a magyar törvények betartása mellett.

4.

A diákok számára jó érveket kínálhatunk, hogy akkor járnak el helyesen, ha az iszlám világvallást különválasztják a terrorizmustól, még ha az elkövetők sűrűn hivatkoznak is rá. Mohamed vallása ma is él, egykori államából számos mai iszlám állam bontakozott ki. Ma, úgy mondják, minden ötödik ember a világon – moszlim. Számuk gyarapszik, közelít az 1100 millióhoz. A hívők két földrész 53 országában alkotnak többséget. Sem vallásuk, sem világuk nem egységes. Még a vallási alapú megújulás kétarcú mozgalma, az iszlám fundamentalizmus sem az. Mérsékelt szárnya az erősebb. Az, amelyik a maga radikalizmusát a politika szabályainak betartásával törekszik érvényesíteni.

A legkevesebb, amit elvárhatunk magunktól, hogy ne ítéljünk egysíkúan. Az iszlám mint vallás megérdemli tiszteletünket. Egyházi, de különösen világi vonásai beletartoznak az általános műveltségbe. Az iszlám vallásosság helyzetét, helyét a világban ma mégis politikai összefüggéseiből kiindulva tudjuk helyesen megérteni. E vallás is belesodródott a moszlim társadalom modernizációs válságába. Ez a válság átfogja a gazdaságot, a politikát, a társadalmat és az identitás területét. A muzulmánok valamennyi megújulási törekvése az utóbbi kétszáz évben vagy meghiúsult, vagy befejezetlen maradt. A hagyományos iszlám civilizáció nem tudott túllépni alapjában véve ókori, kora középkori vonásain. Az agresszív és nagyon eredményes európai terjeszkedés megzavarta és eltorzította az iszlám országok modernizációját. Minden újító teljesítmény leírható úgy, mint a jelentős cél, a szerény eszközök és a kimagasló eredmény hármassága. Az iszlám országok célja – a felzárkózás és belső megújulás – világtörténelmi jelentőségű. Az óriási áldozatok azonban legjobb esetben is felemás eredményhez vezettek.

A válság ötvenes-hatvanas évekbeli szakasza a demokratikus megoldások kudarca mellé odaállította a jakobinus jellegű, világi (reform)diktatúrák kudarcát, pedig a szovjet támogatás és az olajjövedelmek egy részének birtoklása sikert ígért a hatalomra jutó nacionalista középrétegeknek. Erre a fiaskóra válaszként alakult ki az iszlám fundamentalizmus. Hármas igényt próbál(t) kielégíteni. Viszonylag eredményesen vették át szervezetei (köztük a terrorista jellegűek is) a szociális gondoskodást a korrupt és tehetségtelen állami vezetéstől. A fundamentalisták egyaránt szemben állnak a liberális, a jakobinus-diktatórikus, valamint a félig-meddig premodern monarchiák állami berendezkedésével. A fundamentalisták népi törekvéseket is felkaroló teokratikus modellje még nem bizonyította, hogy különb megoldási mintát tud adni, mint adott az előző három. A fundamentalizmus nem tölti be, csak kihasználja a meglévő ideológiai űrt. Helyzetét nehezíti, hogy nincs karizmatikus vezetője. Nasszer halála óta senki, legföljebb Khomeini ajatollah, pályázhatott ilyen minőségre.

A legújabb fejlemények Iránban, Irakban, Pakisztánban és Afganisztánban megmutatták, hogy még a fundamentalista papi vezetés sem egységes. Az iszlám papság a maga egészében még megosztottabb. Több tényező magyarázza az újabb, hirtelen radikalizálódást. A népességrobbanás, amely elviselhetetlenebbé tette a nyomort. Az iskolázott középrétegek növekedése, amelyeknek tagjai tapasztalhatták, hogy a magasabb képzettség sem menti meg őket a munkanélküliségtől. Türelmetlenségük annál is nagyobb, hogy látják: a politikai vezetőréteg költséges katonai kalandokkal növelte a nyomort. Ez a tény olyan társadalmakban, ahol a fiatal nemzedék, a 16-30 évesek, vannak többségben, az európai történelemből már ismert „direkt akciók” híveinek számát növeli. Azt láthatjuk, hogy a nemzetközi jellegű terrorista küzdelmet szponzorállamok és tekintélyes társadalmi szervezetek támogatásával jól felkészült, jól fölszerelt, termékeny ötletgazdák iránymutatását követő vakbuzgó kamasz fiúk és fiatal férfiak vívják laza formációkban, sejtekre, bandákra osztódva.

A kéznél lévő ideológia most éppen a vallási fundamentalizmus, de ez időleges. Ami tartós, az a személyiségvesztéssel párosuló nihilizmus. Ez biztosít szellemi átjárást a zsoldos jelleghez, az értelmet önmagában megtaláló (szervezett) bűnözéshez, a bürokratikus és katonai jegyeket egyaránt felmutató közönséges embertelenséghez. Tartósnak látszik az erőszak „privatizációjából” származó rugalmas és korszerű infrastruktúra meg az újszerű harcmodor: a civilek tömeges gyilkolása, a biológiai, vegyi és (esetleg) nukleáris hadviselés, amely az egész céltársadalom biztonságtudatát ingathatja meg. Ezt egészíti ki a cyber-hadviselés, amely a sebezhető államokat nem csupán költséges védekezésre szorítja, mint a többi új harci módszer, hanem elektronikus idegrendszerét esetleg meg is bénítja.

5.

Ennek a folyamatnak azt a címet is adhatná valaki, hogy „egyre messzebb az emberségtől, a vallásos értékektől”. Visszatérve Európára, benne a magyar diákokra, meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a kiüresedő kereszténység és a dekadenciára hajlamos világi liberalizmus, ha belső megújulásához fogódzókat keres, az iszlám egyházban bizonyos feltételek megteremtésével szövetségest talál. A terrorizmus pedig, még ha fájdalmas veszteségeket is okoz a nyugati világnak, összeomlással saját társadalmait fenyegeti. A terrorizmus általában akkor szorul vissza, kerül a társadalom peremére, ha kiváltó okait más eszközökkel eredménnyel enyhítik, elviselhető mértékre csökkentik. Ez feltételezhető az iszlám-terrorizmus estében is.

A magunk kis pedagógiai kuckóiban sikernek tekinthetjük, ha a diákok elhiszik tanáruknak, hogy az elvakult terrorboyokat nem a kereszténység gyűlölete vezeti, nem támad nyomukban a civilizációk általános harca, és nem lesz „moszlim Európa”. A biztonságot viszont Európában sem a rendőrállami szigor és az állampolgári hisztéria fogja biztosítani, hanem az állampolgárok ráhangolódása az összefogásra, a cselekvő szolidaritásra és a demokrácia hatékonyságába vetett bizalomra.

Irodalom

Molnár Andrea: Az iszlám tünetcsoport. Új Honvédségi Szemle, 2001. 9. sz.

Mihály Ildikó: Kendő, kereszt, kipa – avagy vallási jelképek az
Iskolában. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 2. sz.

Rostoványi Zsolt: Az iszlám, vagy nem az iszlám? Pásztor Zoltán
rádiós beszélgetése Rostoványi Zsolttal (2001.10.06.)

http://www.vilagvevo.radio.hu/

Iszlám vonatkozású anyagok:

http://www.iszlamegyhaz.net/hirek/

A könyvhéten a Corvina Kiadó három új iszlám témájú könyvet mutat be:

Bassam Tibi: Keresztes háború és Dzsihád,

Flesch István: Atatürk és kora,

Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a nyugat

Kronstein Gábor