2018. május 13. vasárnap, 19:11
Együtt egymásért
Egy ny. iskolapszichológus jegyzeteiből
15 éven át működtem iskolapszichológusként egy 12 évfolyamos iskolában. Ez idő alatt – általában az osztályfőnökök kérésére, és mindvégig velük együttműködve – egy pár hónapos csapatfejlesztő program, az ún. Mérei projekt keretében foglalkoztam az egyes osztályokkal.1
Mindenekelőtt arra törekedtünk, hogy a tanulócsoportban nyitott, elfogadó légkör alakuljon ki, amiben hatékonyan fejleszthetők az osztályban kialakuló problémák megértéséhez és megoldásához szükséges képességek.
Olyan tapasztalatokat szeretnék közreadni, melyek megmutatják, mi mindent tehetnek egy-egy osztály tagjai egymásért és önmagukért. Mire van szükség ahhoz, hogy jól érezzék magukat együtt, hogy barátokra, társaságra leljenek és senkinek ne kelljen megaláztatástól, bántástól, kiközösítéstől tartania? Hogyan érhető el, hogy olyan színes diákéletben legyen részük, amelyben az egyes tanulóknak lehetőségük van személyes képességeik kibontakoztatására is?
A diákcsoportokkal beszélgetve nem ritkán kisebb-nagyobb csodáknak lehettem tanúja. Ilyen, a változásokat, a kimozdulást, az előrelépést tettenérő pillanatokat szeretnék bemutatni, s ezzel kedvet csinálni a fiatalokkal foglalkozó kollégáknak, hogy éljenek azokkal a pedagógiai lehetőségekkel, amelyeket a csoportok kreatív problémamegoldó potenciáljainak kibontása nyújthat.
Szinte minden osztályközösségre érvényes, hogy tagjai szívük mélyén szeretnének egy őket befogadó, igazán jó csapatba tartozni. Olyan csapat tagjai lenni, ahol érdekes dolgok történnek, és ahol ők is megmutathatják magukat. Nem kevés fájdalom és olykor furcsa kompenzációs viselkedés jelenik meg akkor, ha ez a vágy valamilyen okból nem teljesül.
Azt tapasztaltam, hogy a fiatalok általában jó néven veszik, ha nyíltan beszélgethetnek rájuk őszintén odafigyelő felnőttekkel a csoportjuk erősségeiről és gondjairól, saját csoportbeli helyzetükről, személyes örömeikről és fájdalmaikról, aktuális feszültségeikről, ütközéseikről, haragról és békülésről.
Valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy nyíltan beszélni a kapcsolatokat kísérő érzelmekről, szembenézni a társakban rólunk kialakult képpel nem egyszerű vállalás. A nyilvánosan – akár csak szűkebb baráti körben – folyó önismereti munka komoly kockázatokat is rejt.
A Mérei projekt tapasztalatai alapján e veszélyek megelőzhetők, illetve minimalizálhatók. A prevenció egyik lényeges feltétele, hogy a csoportok önként vállalják a problémák közös feltárását, és ezt minden esetben a fennálló helyzet jobbítása, a gondok együttes kezelése érdekében teszik. A résztvevőknek előzetesen meg kell állapodniuk abban, hogy jóindulattal közelednek egymáshoz, hétköznapi játszmáikat, aktuális sérelmeiket és düheiket a beszélgetés idejére felfüggesztik, és bízva a változásban, úgy fogalmaznak meg kritikát, hogy közben készek megértéssel fogadni a társuk kifogásolt magatartása mögötti indokokat, a méltányolható igényeket.2
Az alábbiakban három történetet adok közre, melyek bepillantást engednek a serdülő tanulócsoportokban végzett izgalmas műhelymunkába.
Eleget röhögtetek rajtam (Dani)
Egy 9. osztály 10 tanulójával ülünk az önismereti kiscsoportban.
Arról beszélgetünk a jelenlévőkkel, ki mennyire elégedett a saját társas pozíciójával. Mekkora a befolyása, illetve a presztízse annak alapján, ahová e rangsorokban őt az osztály közvéleménye helyezte? Pár nappal a szűk körű beszélgetés előtt, névre szóló zárt borítékban minden tanuló kézhez kapja a személyes helyzetére vonatkozó felmérési adatokat.3
Dani magas, laza izomzatú, kifejezetten kövér fiú negyedikként – láthatóan nehezen – készülődik a megszólaláshoz, krákog, gombóc van a torkában. A fiúkhoz fordulva kérdezi: „Miért lettem én nevettető?” „Hát olyan mulatságos a mozgásod, fogjuk a hasunkat a tornaórán, ha csak megmoccansz.” „Szeretném, ha tudnátok, nekem ez nagyon rossz, négy éve röhögtök rajtam állandóan, elég volt!”
A fiúk a meglepetéstől alig tudtak megszólalni. „Nem tudtuk, hogy ez neked olyan rossz, eszünk ágában sem volt bántani téged, mindig velünk együtt nevettél.” „Mit tehettem volna kínomban mást? Mostantól hagyjátok abba!” – mondta már megnyugodva. „Tudjátok mindannyian, hogy a felmérés előtti héten helyezett lettem egy földrajz versenyen, miért nem arra szavaztatok, hogy kivételes tudásom van valamiben?”
Döbbent csend támadt.
E bátor, kis túlzással katartikusnak is mondható pozíciókorrekciós kísérlet után mind Dani közérzete, mind társai róla alkotott véleménye és a vele kapcsolatos viselkedése gyökeresen megváltozott.
Példa a csoportszerepekre
A kritika hangneme (Erzsi)
Egy 7. osztályban ülünk az Én, a barátaim és az osztály című önismereti csoporton, amelynek résztvevői egyrészt az ún. kapcsolatorientált, a társkapcsolati hálóban központi helyzetű lánycsoport, valamint a széli helyzetű, ún. erőorientált fiúcsapat. Sorra veszünk mindenkit.
Erzsi az elsők között kér szót, nagyon kikívánkozik belőle valami. Kezében tartja a szociometriai profilját és izgatottan, hangjában némi szemrehányással kérdezi a többiektől: „Hogy lehet az, hogy nekem nincs olyan szerepem, hogy kiállok és megvédem azokat, akiket a többiek méltatlanul bántanak? Pedig mindenki tudhatja, hogy én kiállok!”
A pszichológus kérdésére, így van-e, a többiek hevesen, egyetértőn bólogattak. Erzsi oszlopos tagja a lány baráti társaságnak, kifejezetten szoros kapocs fűzte két lányhoz és felszínesebb kapcsolatok más baráti körök tagjaihoz. Figyelemre méltó szerepei mutatták, hogy elkötelezetten fontos számára a közösség. Elvben elégedett is lehetett volna, hisz társai számon tartották, hogy „jó fej”, aki sokat tesz az összetartásért, megértő, vonzó külsejű, más osztályok diákjaival is tart kapcsolatot, kellemes beszélgetőpartner, buliba hívják”.
Kértem, hogy mondjon egy példát arra, miként lép fel, amikor megvéd valakit. Elmondta, hogy nem tűrheti a bántást, így nekimegy az illetőnek, és alaposan beolvas neki. Rákérdezésre kiderült, hogy olyan szerepe is van, mely szerint „nyíltan megmondja a véleményét”. „Lehet, hogy az történik ilyenkor, hogy te, miközben az egyik társad védelmére kelsz, másokkal szemben magad is durván, bántóan lépsz fel? Így a többiek nem a szándékaidat, hanem a kifejletet, a hangos jelenetet érzékelik, ez marad meg az emlékezetükben.”
A jelenlévőkhöz fordultam, mondjanak példát arra, amikor Erzsi megbántotta őket. Erzsi döbbenten hallgatta a történeteket. Majd némi hallgatás után azt mondta: „De jó, hogy ezt elmondtátok, eddig sohasem gondoltam arra, hogy nem csak az számít, amit mondok, hanem az is, hogyan mondom. Köszönöm”.
Új érintkezési norma születik (Sanyi)
Ha lehetőség adódott rá, egy-egy csapatfejlesztő tréninget követő egy-másfél évben újra találkoztam a csapattal, elővettem a korábbi szociogramot és megkértem a diákokat, avassanak be, mi történt a találkozásunk óta, mennyire sikerült előrelépniük az akkor felmerült problémák megoldásában.
Egy ilyen alkalommal egy 9. osztályban, az ábra bal oldalán újra látva egy izolált lánypárost, a többi lány szinte kórusban zendített rá, az ő különállásuk miatt nem tud az osztály jó csapattá válni. Egymás szavába vágva kiabálták, „semmit nem lehet értük tenni”, „számtalanszor hívtuk őket, nem jönnek”, „tessék megérteni, nem olyanok, mint a normális mai fiatalok, ideje lenne végre nekik szocializálódni”.
Leforrázva hallgattam. Az ember ritkán válik közvetlenül tanújává ilyen egymást hergelő, szenvedélyes bűnbakképző folyamatnak, s mindez annak a dogmának a jegyében, hogy az osztály jó, összetartó közösség legyen.
Egyszer csak szólásra emelkedett az utolsó padsorban egy magas, igen jóképű fiú, Sanyi, aki nem mellesleg az osztály legnépszerűbb tagja, igazi elismert jó-fej, a lányok bálványa. Felállt, kivárta a csendet, majd egy társadalomtudóst is meghazudtoló felkészültséggel és bölcsességgel kifejtette, nem ért egyet az előtte szólókkal. „Gondoljatok bele, – mondta – mi vagyunk a többség, ők ketten egy kisebbség, s minden társadalomban a többség alkotja a feltételeket a kisebbségek beilleszkedéséhez. Nálunk úgy látszik, nem elég az el- és befogadás normáit pusztán megkövetelni. Mindig vannak új lehetőségek, más módszerek, ideje lenne megkérdezni a lányoktól, ők mit szeretnének, mit várnak tőlünk ahhoz, hogy jobban érezzék magukat közöttünk.” Nagy csend támadt, mindenekelőtt az imént még hangoskodó rajongók körében.
Ez az egyértelmű bizalom, s a tekintélyes hangadótól érkező konkrét befogadó meghívás feltehetően megtette a magáét. Az osztályban akkor feltételezhetően egy új érintkezési norma született.
Az osztályfőnök később azt mesélte, hogy a lányok közötti civakodás a történtek után szinte észrevétlenül teljesen megszűnt.
***
Azzal a reménnyel adom közre ezeket a történeteket, hogy elinduljon egy párbeszéd osztályfőnökök, szaktanárok, iskolapszichológusok között arról, hogyan tudunk közreműködni az osztályok légkörének javításában, hogyan tudjuk alkalmazni a problémák csoportos nyílt megbeszélésében rejlő lehetőségeket.
Várom az észrevételeiteket és a módszerrel kapcsolatos kérdéseiteket!
Járó Katalin
1A csoportfejlesztő foglalkozások a Mérei projektben kettős vezetésűek, az osztályfőnök és az iskolapszichológus együttműködésével valósulnak meg. Közösen beszélik meg a célokat, a kereteket, a kockázatokat és azok megelőzésének módját előbb ők egymással, majd utána a diákokkal. Mivel a várható pozitív hatás – ahogy a történetekben is látható – az őszinte, nyílt és nyilvános érzés- és véleménycsere eredője, így e feltételeket a csoport tagjainak ismerniük kell, még mielőtt beleegyeznek a részvételbe. Előre kell tudniuk, mi vár rájuk a program során, mit vállalnak és mit kapnak. A szociometriai ábra névvel készül és az osztály tagjai láthatják, a diszkréció a csoport határain túl érvényesül. "A csoport tagjai a közös munka előtt egy un. jóindulat szerződést kötnek, s ennek keretében…, és állapodnak meg az érzelmi védettség garantálására hivatott érintkezési szabályokban. A programot a többség egyetértése esetén célszerű elindítani. Ha valamelyik csoport nem állt készen erre a felnőtt elköteleződést és felelősségvállalást igénylő munkára, nem erőltetettük, mást csináltunk helyette.
2Tapasztalataimat korábban az Osztálytükör címen megjelent esetelemző módszertani kismonográfiában foglaltam össze, melyben egy modellosztály történetét dolgoztam fel.
3A pozíciókat, kinek-kinek a részvételét, szerepét, kapcsolatait tisztázó önismereti beszélgetés az egymáshoz viszonylag közelálló társak szűkebb körében folyik. Általában társulva egy másik baráti körrel, úgy 8-12 tanuló részvételével. Bő dupla óra, megközelítőleg 80-100 perc alatt tudunk minden résztvevővel 8-10 percet foglalkozni. A programon belül az Én, a barátaim és az osztály nevet viseli, s tulajdonképpen a fejlesztő projekt második lépése. Azután kerül rá sor, amikor előtte az Osztálytükör foglalkozáson az egész osztállyal már megbeszéltük a szociometriai felmérés nyomán feltárt összképet, a fennálló helyzetet: hogy melyek a csoportban érvényes értékek, milyen baráti körök alakultak ki, és aktuálisan melyek a csapat légkörének megoldást kívánó feszültségei.
