OFOE Filmklub – Lady Macbeth

Az OFOE és a Budapest Film Zrt által szervezett filmklub következő vetítésén egy 2017-ben készült angol filmet nézünk meg. A Shakespeare tragédia sztoriját a főhősnő szempontjából feldolgozó orosz kisregény a Kisvárosi Lady Macbeth szolgált a forgatókönyv alapjául, de az angol rendező, William Oldroyd angol viktoriánus környezetbe helyezte a történetet.

Időpont: április 23. 16.00 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.

Jegyár: 800 Ft

Részletek a filmről írt kritikákból

Nemrég még Marion Cotillard-t láthattuk a Macbeth cselszövő asszonyaként, és most azt gondolhatnánk, hogy újabb Shakespeare feldolgozás érkezett a mozikba, de erről szó sincsen. A Lady Macbeth egy orosz novella, a Kisvárosi Lady Macbeth legújabb feldolgozása. Nyikolaj Leszkov 1865-ös írása ugyanis igencsak népszerű, magában számos értelmezési lehetőséget rejtő darab: Sosztakovics operát írt belőle Katyerina Izmajlova címmel, Vittorio de Sica, Valery Todorovsky és Andrzej Wajda is megfilmesítette, most pedig Alice Birch drámaíró készített forgatókönyvet, amelyet aztán az angol William Oldroyd vitt vászonra. (…)

Kevés dolog történik itt hirtelen, a kimértség azonban most nem modorosság, hanem a történet szerves része, a sorsszerűség beteljesedésének záloga. Persze más kérdés, hogy kit milyen büntetés talál meg, kit hogyan ér utol a végzete, mert a Lady Macbeth, amely szexuális túlfűtöttsége miatt sokszor inkább a Lady Chatterley-re és a környezet miatt egy kicsit az Üvöltő szelekre emlékeztet, Shakespeare dráma helyett görög tragédiaként működik. És egy görög tragédia legvégén mindenkire méltó büntetés vár, még akkor is, ha világosan látszik, hogyan tett valakit pont az a környezet bűnössé, amely ellen fordult. És a bűn, az elnyomás és az árulás itt több szinten is működik, férfi és nő, gazda és szolga, fehér és fekete között és néha oda és vissza is, néha már nehezen elviselhető módon. (Vízer Balázs: Ne bosszantsuk fel a kisasszonyt – Lady Macbeth, port.hu).

A korábban színházi rendezőként ismert William Oldroyd első nagyjátékfilmje egyszerre jellemtanulmány, viktoriánus noir, főhajtás William Shakespeare ismert királydrámája, valamint Andrea Arnold Üvöltő szelek című filmje előtt, miközben takarékos megoldásokra törekvő, feszes kamaradarab, amely az első számú inspirációt egy 1865-ös orosz novellától, Nyikolaj Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth című művétől nyerte. Ez így együtt, belátom, elég ijesztő stíluskavalkádnak tűnhet, pedig Oldroyd mozija az első kockától az utolsóig egyben van: a rendező képes minden ihletforrását úgy közös nevezőre hozni, hogy eközben az eredetiség benyomását keltse (Hungler Tímea: Lady Macbeth, Vox Mozimagazin).

Női antihősökkel is ritkán lehet találkozni a mozivásznon – tévében egy fokkal gyakrabban –, amorális hősnőket pedig, akiket nem nemes célok vezérelnek, és eszük ágában sincs szégyellni tetteiket, egyenesen nagyítóval kell keresni. Pláne, ha a filmjük arra ösztönöz, hogy másszunk be a fejükbe, értsük meg őket, netán azonosuljunk velük. (…)De mi van akkor, ha a horrorisztikus női főszereplő egy kosztümös BBC-drámába téved? Mi van, ha már rég elkezdtünk szimpatizálni a főhőssel, amikor rémtettekre vetemedik? A Lady Macbeth már a címével, a rosszra csábító Shakespeare-szereplőre tett utalással is előrevetíti, hogy itt bizony nem adhatjuk át magunkat önfeledten a romantikus intrikáknak. Keményebb élmény vár ránk, riasztóbb és ridegebb, akár a kies brit mezőket korbácsoló szélvész (Huszár András: Ez a zöldfülű csaj a legnagyobb sztárokat is lepipálja, Origo).

A filmnek kifejezetten jót tett az alacsony költségvetés (a hírek szerint alig 500 ezer fontból készült) – az Üvöltő szelek-et idéző táj, a kivételesen jó zörej- és hanghatások például sokkal jobban szolgálják a feszült, fojtogató hangulat megteremtését, mint a grandiózus kameramunka vagy a látványos díszletek. A történet szerint a fiatal Katherine-t eladják egy tehetős középkorú férfinak – bevett szokás volt ez a 19. században, és látszólag minden úgy történik, ahogy azt olvasmány- és filmélményeinkből megszokhattuk: kényelmetlen ruhák, kötelező, közösen eltöltött csöndes vacsorák, és tökéletes elnyomás a fiatal ara sorsa.

Valami viszont megváltozik Katherine-ben: fellázad férje és annak családja ellen, és elkezdi a saját útját járni. A szemünk előtt vedlik át ártatlan, naiv kislányból akaratos, számító nővé, aki, mikor nem kapja meg a szexuális kielégülést, vagy épp az intimitást, amire vágyik, elveszi ő maga: viszonyt kezd egy birtokon dolgozó fiúval, aminek egyre súlyosabb és súlyosabb következményei lesznek (Szabó Ádám: Nem kell sok pénz egy jó kosztümös drámához, Fidelio).

A Lady Macbeth több szempontból is zseniális film. Egyrészt fantasztikusan játszik benne a Katherine-t alakító Florence Pugh, olyan gyönyörűen alakítja a lány csodás útját lefelé a lejtőn, hogy az már néha ijesztő, de tulajdonképpen minden egyes színész a maximumot nyújtja a filmben.(…)

Ez a dráma tökéletesen mutatja be, hogyan képes az ember kivetkőzni önmagából, ha a helyzet adódik, hogy micsoda emberi szörnyetegek rejlenek nagyon mélyen, amelyek egy adott pillanatban elemi erővel törhetnek elő, és hogy mire képes az ember, ha ki kell törnie az elnyomásából, de utána meg kell védenie a saját kis kialakított világát, ha kell, bármi áron. Ügyes eszközökkel, gyönyörű képekkel, repetitíven mutatja be a lány életét, aki szépen lassan kiszáll a mókuskerékből, és onnantól kinyílik a pokol kapuja mindenkinek, aki körülveszi őt (Hauschel Tamás: Gyönyörű nő még nem volt ennyire gonosz, player.hu).

A Lady Macbeth olyan film, amelynek első nézésre lehetetlen értékelni komplexitását, noha egyértelmű, hogy lenne mit. A történet (mely ugyan klasszikus macbeth-i elemeket is tartalmaz, nem kiszámítható, illetve sosem unalmas – noha a főszereplő unatkozását fájóan pontosan ábrázolja), a szereplők játéka (akik közül ki kell emelni a hősnőt játszó, tizenkilenc éves Florence Pugh egyszerre emberien átérezhető és vérfagyasztóan ijesztő alakítását), valamint a kosztümök, a díszletek és a fényképezés átgondolt, hibátlan egységet képző volta egy olyan filmet eredményeznek, amelyet nem bírunk nem nézni, jóllehet minden szépsége ellenére egyértelműen téves és elítélendő utakat mutat be, de minden szörnyűsége ellenére gyönyörűen van filmezve, s a benne ábrázolt sorsok tragédiája elemi erővel vonzza a tekintetünket. Ritka mesterművel állunk szemben, habár, hogy Shakespeare szavaival éljek, „folyt vér hajdan is, mikor emberi / jog még nem volt tisztult állam őre; / volt azóta is gyilkosság elég, / amely borzalom a fülnek”. A Lady Macbeth egyszerre elborzasztó és elragadó (Székely Bíborka: Szép a rút és rút a szép, Filmtett).