63. esélyegyenlőségi napló

Adjunk esélyt gyermekeinknek!

Paul Tough oktatási témákban publikáló újságíró Adjunk esélyt a gyerekeinknek! című könyvében azt vizsgálja, hogy melyek azok a család- és gyermeksegítő módszerek, illetve oktatási, támogatási formák, amelyekkel valóban segíteni lehet ezeket a gyerekeket a lépéshátrány leküzdésében a csecsemőkortól az egyetemig. A HVG Kiadó gondozásában megjelent magyar kiadáshoz L. Ritók Nóra írt utószót.¹ Az esélyegyenlőségi napló következő részeként ezt adjuk közre.

***

A társadalmi egyenlőtlenségek kezelése korunk egyre jellemzőbb problémája. Mindenhol keresik a megoldást, hogyan lehetne olyan segítséget nyújtani, olyan szolgáltatásokat szervezni, amelyek képesek csökkenteni a tartósan a társadalom perifériáján élő emberek számát, hogyan lehet olyan szociális támogatási rendszert működtetni, amely kellően motivál is a változásra, olyan oktatási rendszert fejleszteni, amely az esélykiegyenlítés felé mutat.

A módszertani kísérletek, kutatások száma óriási. A fejlettebb országok nemzetközi szinten is próbálnak segíteni, hiszen a különbségek az országok között is hatalmasak, és a probléma egyre inkább mindenkire hat. Igen jelentőssé vált a világon a megoldáson dolgozó civil programok száma, ehhez társultak a cégek CSR (társadalmi felelősségvállalás) támogatásai is. A civilek pedig nem csak azon dolgoznak, hogyan lehetne megoldást, módszertant kidolgozni a különbségek csökkentéséhez, hanem azon is, hogyan lehetne az állami rendszereket befolyásolni, beépíteni, a rendszer részévé tenni a sikeres gyakorlatokat.

Bonyolult hatásrendszerben működnek azonban ők is. Miközben kicsiben sikeresnek tűnő fejlesztéseik vannak, ezek nagyon nehezen illeszthetők a nagy, állami rendszerekhez. Ami ráadásul minden választásnál „újratervez”, ragaszkodva az általa jónak tartott szerkezetekhez, protokollokhoz.

Magyarországon ez különösen élesen látszik. Az esélyteremtésben meghatározó területeken, sem a szociális ágazatban, sem az oktatásban nincsenek kormányokon átívelő stratégiák, az új kormányok nem folytatják az előzőek folyamatait, sőt gyakran azokkal pont ellentétes irányokat határoznak meg, amelyeket kizárólagosan jónak, üdvözítőnek tartanak. Az újító, másképp gondolkodó, a rendszer hibáit jelző próbálkozásokat gyakran ellenségesnek értelmezik, átpolitizálják, ellehetetlenítik.

A folyamatot tovább bonyolítja a társadalom, ahol az erősebb érdekérvényesítéssel és megfelelő anyagi háttérrel rendelkezők megtalálják a módját annak, hogyan tudják távol tartani magukat a leszakadóktól, mind lakhatásban, mind munkában, egészségügyi ellátásban, oktatásban. Számtalan olyan folyamat indul el, ami „önjáró”, állami segédlet nélkül, csupán a rendszer adta lehetőségekkel élve növeli tovább a szakadékot.

A megoldás alapja az, hogy felismerjük-e, elemezhetővé tesszük-e a problémát. Ma nálunk leginkább az jellemző, hogy a problémákat jelző adatok sem hitelesek, vagy nem hozzáférhetőek. Összefüggéseiben pedig különösen nem értelmezett semmi, ágazatok közötti adatbázis-átjárhatóságról nem beszélhetünk, pedig erről a problémáról csak így kaphatnánk teljes képet.

Jómagam pár évig dolgoztam az EMMI Antiszegregációs Kerekasztalában. Jól emlékszem, hányszor kértünk adatokat a szegregálódási folyamatokról, létszámról, hátrányos helyzetű gyerekekről, a szakos nevelőkkel való ellátottságról, amelyeket nem kaptunk meg. Még az oktatáson belüli adatokat sem, nemhogy ezt összevethettük volna más mutatókkal. Mélyen égett az emlékezetembe az is, amikor 2013-ban a kormány újradefiniálta a hátrányos ás halmozottan hátrányos helyzet fogalmát, aminek eredményeképpen szignifikánsan csökkent az e kategóriákba tartozók aránya, miközben az élethelyzetükben nem következett be változás. Viszont rögtön eltűnt egy adat, ami például az oktatási szegregáció mélységét megfelelően tükrözte volna. Tipikus története ez a jogszabályi háttér sikerkritériumokhoz való igazításának.

A könyv, melyhez most utószó gyanánt írom ezeket a sorokat, amerikai kutatások sorát mutatja be. Olyan összefüggésekre mutat rá, amelyeket mi, terepi szakemberek pontosan látunk, de a magyar viszonyok között ezekre nem épít a rendszer.

A legfontosabb, hogy az oktatásban tapasztalt motivációhiány, a magatartási problémák pontosan levezethetők a gyerekek otthoni közegéből, amely teljesen más üzenetet hordoz, mint amit az iskola közvetíteni szeretne. Jelen vannak ebben a szegénységből adódó fizikai feltételek meghatározó szerepe mellett a reakciók, interakciók hatása, a „mérgező stressz” vagy az „üss és fuss reakció”, amelyek mindazok számára ismerős szituációkat teremtenek, akik ilyen gyerekek fejlesztésével foglalkoznak.

A könyvben bemutatott kutatások világosan körvonalazzák a probléma bonyolultságát, a meghatározó összefüggéseket, melyet ma Magyarországon csak a terepen dolgozók látnak. A rendszer ezzel nem foglalkozik, nem kutatja, nem von le következtetéseke, jellemzően mindent a személyes felelősségek körébe rendelve hibáztat, így az intézményeket egyre inkább hatósági szerepbe hozza, a többségi társadalomban pedig elutasítást, gyűlöletet erősít.

Mi, akik dolgozunk ezekkel a családokkal, világosan látjuk, hogy változás csak akkor lehet, ha ismerjük és értjük is az otthoni és az iskolai mentális teret, ha az otthonira próbálunk olyan befolyással lenni, hogy az ne amortizálja le az iskolai hatást. Ehhez preventív módon, a születés pillanatától próbáljuk befolyásolni a berögzült viszonyulásokat, az iskolait pedig próbáljuk úgy rendezni, hogy a gyerek érezze, fontos nekünk, hogy elfogadja tőlünk, amit szeretnénk, és pozitív légkörben, motiváltan élhesse meg az osztályban saját identitását. A magyarországi rendszer azonban általánosságban nem ilyen. A család és az iskola ebben a társadalmi csoportban eltávolodott egymástól, nincsenek valós kapcsolódási pontok, amelyeken keresztül a folyamatok kezelhetők lennének, amik vannak, azok pedig kényszerítő jellegűek, negatív tartalommal töltöttek. Az iskola üzen, „felhívat”, felelősségre von, büntetést helyez kilátásba, bevon más hatóságokat is, elkönyveli a szülőt „nem együttműködőnek”, folyamatos negatív viszonyulást mutat és tart fenn magában is, a tantestület egymást ebben támogatja, hogy ezekkel a gyerekekkel nem lehet mit kezdeni, és mindenki várja, hogy elteljen az a pár év, és megszabaduljanak tőlük. Kikerülnek az általános iskolából, sokszor alapkészséghiányosan, amihez nem tud kapcsolódni a következő iskolai fokozat, és a folyamat vége a 16. életévét betöltött, munkaerőpiaci szempontból nem értékelhető fiatal, aki becsatornázódik a szociális megélhetés zsákutcájába, rosszabb esetben a kriminalizációba. Aztán a kör kezdődik elölről, újratermelve önmagát a következő generációban.

A könyv kutatásaiból is világosan látszik, mennyire fontos, hogy a gyerekek problémáit ne önmagában értelmezzük, ám nálunk nem ez történik. Esetmenedzserek viszik az ügyeket, a védelembe vételt, ameddig az „eset” lezárásra nem kerül, az akta becsukódik, de megoldás nem lesz, mert a családok helyzete, tudása, attitűdje nem változik, hamarosan újra „eseteket” termel, egészen addig, amíg a gyerekek el nem érik azt a kort, amikor már nincsenek a gyermekvédelem látókörében. Akkor családot alapítanak, és maguk is újabb „eseteket” termelnek a rendszernek.

Ez a rendszer alkalmatlan a hosszú távú követésre, a változások támogatására, a valós segítségre, a prevencióra. Szakembereik eszköztelenül dolgoznak, egyre inkább a hatósági eszközök preferálását támogatja a rendszer is, kényszeríteni, büntetni kell, és ebben kiégnek azok is, akik pályájukat még motiváltan kezdték el. A túlzott adminisztrációs terhek folyamatosan veszik el az időt a terepi munkától, nem alakulhat ki bizalom a szakemberek iránt. A nagymértékű fluktuáció, ami szintén a rendszer sajátossága lett, tovább nehezíti a helyzetet. Nincs tudás a családok valós életéről, értékeiről, a közösségi hatásokról. Hiányos ismeretekkel pedig nem lehet összehangolt fejlesztéseket végezni.

Az intézmények szigorúan tartják a határokat. „Az már nem az én dolgom!” – hangzik el gyakran, és így a szociális háló már nem tölti be funkcióját. A probléma megértésére nincs idő, szándék, annak iskolai lecsapódására pedig e nélkül nem lehet megoldást találni.

Mivel az intézmények nem ismerik, nem értik a helyzetet, maradnak a régi, megszokott módszerek. Hiába szembesülnek azzal, hogy mindegy a halmozottan hátrányos helyzetű gyereknek, ötöst kap-e vagy egyest, dicséretet vagy megrovást. Nem érdekli, mert nem ebben él. Nem ezzel motiválható.

Sosem felejtem azt az általános iskolai naplót, amiben egy gyerek oldalán több mint 40 osztályfőnöki és szaktanári figyelmeztetés volt dátummal bejegyezve. Az erre a célra fenntartott rubrikába már nem fért, ezért a pedagógusok körben a táblázaton kívüli szegélyekre írták, a táblázatnak mind a négy oldalán. Annyira abszurd volt még látványnak is! Nem vették észre az első tíz után, hogy az eljárás hatástalan? Miért nem gondolkodtak más megoldásban? Miért folytatták ezt a komolytalanná vált büntetést ilyen makacsul? Talán azt érezték, így bizonyítják, hogy ők megpróbálták, de a gyerekről minden lepattant? Egyáltalán miért, kinek kell ezt bizonyítani? Miféle központi elvárás lehet e mögött? Valamiféle felelősségre vonástól való félelem? Ezzel szerette volna igazolni a pedagógus a szakmaiságát? Hiszen pont az ellenkezőjét sikerült bizonyítania.

Persze, mondják most bizonyára sokan, mit tehetett volna? Próbálnám csak ki, én mit tudnék kezdeni egy ilyen szituációban. Nos, egyetlen ilyen helyzetben valószínűleg én is kudarcot vallanék. Mert a folyamatában fejlődő problémák nem oldhatók meg egyetlen beavatkozással. Ahhoz bizony hátra és előre is kell nézni. Látni, milyen tényezők vezetnek ide, és hosszú távon gyakorolni valami mást. Egy másféle hatásrendszert. Ami ebben a mai iskolarendszerben, ezekkel a fókuszokkal nagyon nehezen működtethető.

Mert az iskola a büntetés–jutalmazás rendszerét alkalmazza ott, ahol az összetartozás–elköteleződés rendszere hatna.

A leszakadó társadalmi csoportokhoz való viszonyulásban mindenhol a világon vannak azonos elemek, ám mindenhol más a társadalmi beágyazódása a problémának. Nincsenek olyan módszerek, amelyek mindenhol sikeresek. Más az amerikai közeg, és más a magyar. Más erők mozgatnak, még ha vannak is egyetemes azonosságok. Nálunk a leszakadásban leginkább a cigányok érintettek. Igazi megoldás velük kapcsolatban sosem körvonalazódott, és ez napjainkra egyre inkább kihangosodó és befolyásoló problémahalmazzá nőtte ki magát. A problémának pedig van erős nemzeti vetülete is. Hiszen a helyzet itt, ebben az országban, ezekben a történelmi folyamatokban, politikai döntésekben alakult azzá, ami ma érzékelhető.

Itt muszáj egy ponton összevetni a két helyzetet. Paul Tough könyvében nem igazán esik szó külön a szegregációról. Amerika ezt a helyzetet a kezdetektől hordozza, a feketék szegregációja végigvonult a történelmükön, a legerősebb elkülönítéstől eljutottak a fekete elnökig. Az elkülönítés ma is jelen van, hiszen vannak iskolák, ahová csak ők járnak. Ott ez egy társadalmilag beágyazódott történet, ami ellen ma is küzdenek, de ahonnan indultak, onnan nézve az eredmény igen meggyőző. Magyarországon a cigányok oktatási szegregációja leginkább települési szegregáció vonzata volt, korábban sokkal kisebb mértékben, mint napjainkban, amikor lassan térségek jellemzőjévé válik. Tehát míg Amerikában a teljes elkülönítésből indultak az integráció felé, addig nálunk a folyamat szinte fordított: az integrációt nyomják vissza, állami segédlettel, a leszakadó társadalmi csoportok szegregált oktatását támogatva. Sok helyen egyházi iskolafenntartók erősítik fel ezt a szegregáló hatást, ami még abszurdabbá teszi ezt az egészet. Innen pedig nagyon nehéz lesz visszafordítani a folyamatot. Igazi politikai szándékról, tudatosan felvállalt, hangoztatott és valós lépésekkel támogatott integrációról sosem beszélhettünk. Ahogy pedig a helyzet most áll, úgy tűnik, egyre távolabb kerülünk ettől.

Az pedig, hogy – a kötetben is bemutatott módon – a gyerekeket a szociokulturális környezetükkel együtt értelmezzük, csupán szakirodalmi tételmondat marad. A valóságban a leszakadó társadalmi csoportokkal a rendszer ugyanolyan elvárásrendszerrel dolgozik, mint azokkal, ahol a gyerek fejlődéséhez minden adott. Az eredmények lesújtóak.

Mindezek ellenére léteznek megoldáskeresések és sikeres próbálkozások Magyarországon – hogy csak néhány, általam ismert civil szervezetet említsek. Vannak évek óta szakmailag meghatározó tanodákat működtetők, akik felzárkóztató programjaikban épp azokat az elveket követik, mint amelyeket e kötetben olvashatunk. A Motiváció Egyesület által összefogott TanodaPlatform égisze alatt számos működőképes fejlesztés történt: sok más színvonalas tanoda, mint például az Élménylelő mellett e platform tagjai vagyunk mi is az Igazgyöngy Alapítvánnyal. A Toldi Tanoda készségfejlesztő szemlélete, a gyerekekhez igazodó, őket ismerő fejlesztései mérhető eredményekkel bizonyítják, hogy kötelező jelleg nélkül, csak azért, mert jó ezekben a tevékenységekben részt venni, motiválhatók a legnehezebb körülmények között élők is a tanulásra. Sokszor érzem, mennyire jó lenne, ha ezzel a tanodaszemlélettel foglalkozna velük az iskola. Mert itt érzik, hogy fontos részei a közösségnek, és részt akarnak venni annak működésében. Ezért sem tudjuk elfogadni, hogy a tanodákat normatív alapon finanszírozva tervezik beállítani a legtöbb esetben szegregált iskola mellé. Ezzel csak tovább intézményesül a szegregáció, miközben az iskola továbbra sem tölti be esélykiegyenlítő funkcióját. Mennyivel jobb lenne ehhez a sikeres tanodamódszertanhoz igazítani az iskolákat!

Vannak olyan civil kezdeményezések is, amelyek a tanoda mellé sikerrel illesztenek más fejlesztő tevékenységeket, vannak közöttük régebbiek, mint a Bagázs, és fiatalabbak, mint az IndaHouse. Ígéretes, innovatív megoldások, melyekben közös a pozitív és megerősítő szemlélet. Folytathatnám hosszasan a sort a középiskolai képzést folytató Ámbédkarral vagy a munkahelyteremtéssel is foglalkozó, ernyőszervezeti munkát is végző Autonómia Alapítvánnyal. Sok civil szervezet, szociálisan érzékeny személy van jelen a leszakadó térségekben, vagy jár a legszegényebbekhez, és próbál tenni valamit értük. Abban biztos vagyok, hogy mindannyian, akik a terepen dolgozunk, vissza tudjuk igazolni saját munkaterületünkön a kötetben levő kutatásokat, tapasztalatokat.

Mi az Igazgyöngyben egy közösségfejlesztési alapú modellt működtetünk, egy komplex, 20 évre tervezett stratégiát valósítunk meg, melyben a mostani generációval dolgozunk a következő érdekében. Azt hiszem, ez fejezi ki leginkább a munkánk lényegét. A gyerekekért dolgozunk, de közben folyamatosan fejlesztjük a szüleik generációját is, hogy másféle háttér lehessen mögöttük. A teljes problématérképet átfogjuk, a gyerekek oktatásától a felnőtt közösségig, a kríziskezeléstől a munkahelyteremtésig. A megoldásokat, a közösségi szabályokat együtt keressük és fejlesztjük, és ebben a munkában a mi tudásunk és az övék egyenrangúként jelenik meg. Mert ők értik, érzik, mi az, cigányként élni ma, túlélni a napokat szegénységben, mi pedig azt tudjuk, hogy a többségi társadalom befogadása mitől lehet erősebb. A kettőből lehet csak eredményes út, a munkánk eredményei pedig reménykeltők.

A civil kezdeményezések azonban, bármennyire is biztatók, nem elegendőek az átfogó megoldáshoz. De nem szabad feladni. Talán egyszer majd nálunk is mások lesznek a fókuszok. Talán majd egyszer nem fordul félre az állam, hanem felismeri a létező, de elfecsérelt erőforrásokat. Talán majd egyszer visszatérnek hozzánk is a kutatások, mérések, jó gyakorlatok, és nem kívülről és felülről határozzák meg az oktatást olyan emberek, akik csak a célokat ismerik, de a terepet nem. Akik nem saját gyerekkori tapasztalataikat viszik bele ebbe az egészbe, hanem képesek értelmezni a kor változásait is. Talán egyszer lesz egy olyan iskolarendszerünk, ami mindenkinek jó.

Addig pedig olvassuk, nézzük, milyen megoldásokkal és hogyan próbálkoznak mások, találjuk meg magunkban az egyetértéseket, erősítsenek minket abban, hogy mi értjük még, mit jelent és miért fontos az önrendelkezés ás az önszabályozás képessége. Mert amíg mi, a leszakadókkal foglalkozó szakemberek és a szociálisan érzékeny olvasók értjük ezt, addig nincs veszve minden. Addig még nem vesztettük el teljesen a reményt.

¹A kötetet ezen a linken lehet megrendelni