Kinek a kudarca?

Tamás története¹

Tartalom

Egy fiúnak egészen másnak kell lennie
Beszélgetés Tamás szüleivel
Beszélgetés Tamással (8 éves)
Tamás 6 év múlva (14 évesen)

—

Egy fiúnak egészen másnak kellene lennie²

Tamás, amikor megismerjük, második osztályba jár. Szőke, kékszemű kisfiú, aki nemrégen súlyos szívműtéten esett át. Viselkedésével problémák vannak az iskolában, gyengén tanul, nem érdekli semmi, fekete pontokat hoz (olykor nem is tudja, miért kapta), gyakran füllent, s ráadásul, bármit mondanak neki, mosolyog.

A nyolcéves gyerek átéli, hogy édesapja nem fogadja el, másnak szeretné őt látni, mint amilyen. Ugyanakkor nem foglalkozik vele, igyekszik távol tartani magát a napi gondoktól. Csak akkor avatkozik be, amikor valami probléma adódik. Ilyenkor keményen, veréssel, térdepeltetéssel, a beszédkapcsolat megszakításával büntet. Nemcsak Tamással, hanem az iskolával is elégedetlen. Az iskolaotthonos pihenés a padon, az elaprózott felelősi rendszer, a gyerekek egymást fegyelmező pontozása feldühíti. Az a benyomása, hogy a tanítónő gyakran ok nélkül „piszkálja” Tamást. Mindez azonban nem arra készteti, hogy fia védelmére keljen, hanem hogy támadja az iskolát. Ezt az attitűdöt akkor is nehéz elfogadni, ha részletkérdésekben igaza lehet. (A háttérből felmerül egy tanáraival szembeforduló, nehezen kezelhető fiú alakja, amilyen az apa annak idején lehetett. Ezen a differenciálatlan hőbörgésen azonban felnőttként, sőt apaként már túl kellett volna lépnie.)

Az anya elsősorban az iskolának kíván megfelelni, de ugyanilyen fontos számára, hogy az apa által kimondatlanul ráosztott egyszemélyes „Tamás felelős” szerepet ellássa. Olyannyira „szófogadó anyuka”, hogy mint egy második és rendkívül szigorú tanító néni, a gyerek egyéni érdekeit, szükségleteit, szeretetigényét, fejlődési tempóját figyelmen kívül hagyva feltétel nélkül teljesíteni próbálja az iskola minden kimondott és kimondatlan elvárását. Az apa kritikusságának nála nyoma sincs, az iskolai követelmények között nem szelektál, anyai érzelmeinek nem ad teret, mindent alárendel saját megfelelési kényszerének. Férje ebben nem együttműködő partner, csupán a büntetés, a fenyegetés, az ijesztgetés eszköze.

A szülők egymást hibáztatják, „mókuskerékben” érzik magukat. Végső soron mindketten „jót akarnak”, mindketten megteszik a magukét, az eredmény mégis siralmas. Az apa szerint az anya a bűnös, mert amikor a kistestvér, Anita megszületett, az anya nem törődött már annyit Tamással. Az anya viszont úgy látja, hogy az apa a hibás, mert elhanyagolja a fiát, ridegen bánik vele, és Tamás fél is tőle.

A szülők nem azonos nevelési elvek szerint közelítenek a fiukhoz, s megkockáztatható a gyanú, hogy a házastársak összhangja különben is hagy kívánnivalót maga után. Az anya feltétel nélküli konformitása nehezen hozható közös nevezőre az apa öntörvényű és férfiközpontú (a nőket lebecsülő), az iskolát érthetetlen és felesleges elvárásokat támasztó intézményként látó apa elképzeléseivel. S bár a feleség a „felsőbbség” (az iskola és a férj) iránti feltétel nélküli lojalitásával akár bele is férhetne férje világképébe, érzékelhetően őrlődik a három (a fiáért aggódó anyai, a férjének alárendelődő feleségi és a kötelességteljesítésre koncentráló rideg tanítói) szerep között. Dolgát bonyolítja, hogy az apa a gyereket és az iskolát is egészen másnak látja, mint ő.

Tamásra (mint ez a második részletben egyértelműen beigazolódik) apja gyakorol erősebb hatást. Büntetések áldozataként is rossz néven veszi anyja engedékenységét, szeretné, ha ő „bátrabb” lenne, és apja távollétében is végrehajtaná annak megfellebbezhetetlen ítéletét (megverné a fekete pontért, hiszen az „jogos”). Úgy tesz, mintha nem érdekelné a szülők róla alkotott véleménye, mintha nem lenne szomorú, mintha a 3– 4 hetes kórházi kezelést fel sem venné. (Egy igazi fiú nem fél, nem sír, nem mutatja ki az érzelmeit.) Csakhogy barátjával a kutyatemetőbe megy, átéli az állatokért érzett gyászt, s álmában szörnyekkel viaskodik.

A felnőtt agressziójára olykor daccal, viszontagresszióval válaszol: mikor apja bántja őt, kimondatlanul azt kívánja, élje át ő is mindazt, amit vele, a kiszolgáltatott gyerekkel cselekszik. Megrendítő, hogy ennek a kisfiúnak meglehetősen örömtelen életében mindössze két igazi élménye van: a kutyatemető és a szívműtét, amikor végre központi szerepet kaphatott, és szülei is igazán figyeltek rá.

Az anya tudja, hogy Tamásnak vannak jó tulajdonságai is (szívesen segít otthon, tud kedves lenni stb.). Érzi, hogy a problémák összefüggnek a kistestvér születésével. Egyszer megfogalmazza azt is, hogy Tamástól talán többet várnak, mint amire képes, mint amit egy ekkora gyerek teljesíteni tudna. Bár maga is kínlódik benne, szenved tőle, képtelen kilépni a vállalt rideg szerepből.

Hat év múlva a kamasz Tamás sok mindent megvalósított apja elvárásaiból. Számára az apa egyre inkább a férfiideál megtestesítője, akinek mindenképpen meg szeretne felelni. A nők általa képviselt megvetését kendőzetlenül kiterjeszti a húgára is. Az anya erőlködése viszont, hogy Tamásból kötelességtudó diákot neveljen, teljességgel csődöt mond, a fiú többször osztályt ismételt, iskolát változtatott, és jelenleg ismét több tárgyból bukásra áll.

Az anya viselkedése hat év alatt szinte semmit sem változott, ugyanaz a hasztalan, ugyanakkor eredménytelen erőlködés jellemzi, mint korábban. Tamásról egyértelműen leperegnek az anyja (és az iskola) által képviselt követelmények, legfeljebb a büntetésektől retteg. Itt a térdepeltetés helyett az ételmegvonás járja, s az anya tehetetlenségében (az apa „parancsára”) immár kíméletlenül végrehajtja az ítéletet. A fiú – legalábbis szavakban – ezt a büntetési formát is elfogadja, sőt látszólag még helyesli is. Valószínű azonban, hogy a kamaszos dac, a legyőzöttség elkerülése mondatja ezt vele.

Feltételezhetően a szorongás és a már említett szerepzavar ösztönzi az anyát arra, hogy a helyszínen, az iskolában, ráadásul az osztálytársai előtt ellenőrizze: Tamás igazat mondott-e. Egyáltalán nem gondol azonban arra, milyen helyzetbe hozza ezzel serdülő fiát. Minden iskola iránti lojalitása ellenére elbeszéléséből az tűnik ki, hogy nem sikerült fia pedagógusaival megfelelő kapcsolatot kialakítania.

Tamás nem érzi saját felelősségét iskolai sikertelenségéért, s talán ez a legnagyobb probléma. „Rám voltak szállva a tanárok” – mondja, mintha apjának az iskoláról alkotott véleményét visszhangozná. Reménytelennek, örömtelennek látja az életét, feltételezhető, hogy önmagával való elégedettsége csak látszólagos.

Tamás kamaszként némi öniróniával és beletörődéssel, látszólag közömbösen szemléli sorsát. Vajon milyen apa válik belőle? Mi történik vele felnőtt korában, hogyan neveli majd saját gyermekeit? Egyáltalán van-e remény arra, hogy ez a kamasz rádöbbenjen: ő maga is felelős saját sorsáért, iskolai pályafutásának kudarcait részben önmagának köszönheti. Igaz: a szülők (és az iskola) nevelésének a hiányossága, hogy nem sikerült a kíméletlen büntetésekkel, megszégyenítéssel felerősített külső kontrollt leváltani, és elmaradt a gyerek felelősségérzetének felkeltése, tudatosítása. Tamásnak nincs módja megélni, hogy az iskolai teljesítmény az ő erőfeszítésének, a kudarc az ő mulasztásának is következménye. Az anya eredendően jó szándékkal vállalja az iskolai követelmények kérlelhetetlen megtestesítőjének hálatlan szerepét, s evvel maga is gátjává válik a belső motiváció kialakulásának. Ilyen szempontból az apa hitelesebb, eredményesebb, ő ugyanis eléri, hogy fia követendő példának tekintse. A kérdésre, hogy ez mire lesz jó, és mire nem, a választ legfeljebb sejteni lehet.

Az iskoláról nincsenek közvetlen információink, csupán a szülők és Tamás szemüvegén keresztül érzékelünk valamit a pedagógusok reakcióiból, azonban valószínűsíteni lehet az ő konkrét felelősségüket is a fiú iskolai pályafutásának kudarcaiért.

Beszélgetés Tamással és szüleivel³

– Tamás, őszintén mikor beszélgettek utoljára Zsuzsával arról, hogy magának gondja van a nyolcéves kis Tamással?

Apa: Nem tudom megmondani. Az igazság az, hogy gyakorlatilag akkor kerül inkább szóba, amikor valami gond van az iskolában. Tehát onnan üzennek, vagy hoz két egyest matematikából egy nap. Addig inkább Zsuzsa foglalkozik vele. Igyekszem magam kihúzni a dolgokból munkára való hivatkozással.

– Zsuzsa, maga tudja, hogy a férjének milyen problémái vannak a gyerekkel?

Anya: Nem, így azért nem beszéltünk arról, hogy neki külön milyen gondja van. Csak ez az iskola, meg a magatartás! Ő haragszik, hogy magatartásból mindig fekete pontot hoz, naponta egyet-kettőt. Ez állandóan napirenden van.

– Ő most másodikos?

Anya: Igen. De elsőben is ugyanez volt a helyzet.

Apa: Szóval az, ami elképeszt, hogy megkérdezem tőle, hogy miért kaptál egyest, vagy miért kaptál fekete pontot, és gondolkodnia kell rajta, hogy miért is kapta.

Anya: Most már ott tartunk, hogy nem mindent mer megmondani. Például most. Egyes volt a matek nagydolgozata, egyes volt a magyar nagydolgozata. Mondom neki: szeretném látni a füzetet. Először azt mondta, hogy a tanár néni beszedte. Másnap hazajön, kérdezem: hazahoztad? Azt mondja, nem. A tanár nénitől elkérted? Azt mondja nem, a padomban van, nem a tanár néninél. Tamás, miért mondod akkor ezt? Mert nem mertem hazahozni, mert féltem, hogy megver az apu érte.

Apa: Pedig én nagyon ritkán bántom.

Anya: Engem például nagyon idegesít az, hogy Tamás, akármit mondok neki, nevet a szemembe. Akkor szájon vágom időnként.

– Nem zavarában nevet, nem félelmében nevet? Nem ugyanezért, amiért nem hozza haza a dolgozatfüzetet?

Anya: Ez az, amit nem tudok, hogy miért nevet, hogy mi lehet ennek az oka. A tanár néni előtt is, és a tanár néni is majd szétmegy a méregtől. Mondja nekem, hogy a Tamásnak mondok valamit, és nevet a szemembe. Mondom, hogy otthon is ezt csinálja, és higgye el, hogy nem tudok vele mit csinálni.

– Mióta csinálja ezt otthon?

Apa: Ezt mindig csinálta szerintem.

Anya: Nem tudom. Mióta utolsó idős óvodás volt, vagy elsős?

– Mikor kezdődtek a problémák?

Anya: Szerintem az óvodában nem volt vele semmi baj. Ott a legjobb véleménnyel voltak róla, és mindenki nagyon szerette.

– Az iskolábam, mikor kezdett? Elsőben?

Apa: Mikor Anita megszületett, utána már nem volt olyan türelmed.

– Hány éves volt Tamás, mikor Anita megszületett?

Anya: Négy. Akkor nem lett annyit foglalkozva a Tamással.

Apa: Szerintem ott kezdődött neki az idegeskedése és a türelmetlensége. Úgy csináltuk, hogy nem is ment vissza dolgozni se addig, hogy a Tamás az első osztályt úgy járja ki, hogy ő otthon legyen vele minél többet. Biztos voltam benne, hogy sok gond lesz vele.

– Előre féltek? Még nem is volt Tamás iskolás, és már féltek, hogy valami gond lesz vele?
Apa. Igen.

Anya: Én azért féltem, mert a Tamást igazából semmi sem érdekelte, mint ahogy most sem köti le igazán semmi. A Tamás nem tudott játszani, nem szeretett olvasgatni, nem szeretett meséket nézni, csak a tévét nézte, mint az apukája. Ez egy olyan fura gyerek.

– Mi az első olyan jelzés, amire emlékszik, ami igazolta, hogy a félelmeik jogosak?

Apa: Az aggodalmak ott kezdődtek, amikor már rendszeressé vált, hogy mindennap egy-két vagy öt fekete pontot hozott haza. Ezt előbb-utóbb én is megunom!

– És akkor bementek az iskolába megkérdezni? Hiszen maga éppen azért maradt otthon és nem ment vissza dolgozni, hogy segítse Tamást.

Anya: De iskolaotthonos volt, tehát nem nyertem vele, mert ugyanúgy egész nap bent volt az iskolában.

Apa: Ott lettünk bizonytalanok a végén, hogy furcsa dolgok voltak az iskolában, amiket egyszerűen képtelen voltam felfogni. Már eleve is bosszantottak dolgok. Olyanok, hogy egy hatéves gyereket lehajtott fejjel a padon fektetni egy órán keresztül, ez szerintem egyszerűen röhej. Egy felnőttnek is kényelmetlen szerintem, de egy gyereknek, aki föl se éri a padot, így feküdni egy órán keresztül, ez egy baromság, már elnézést. A tanárnő piszkálta állandóan a gyereket. Azt mondta, hogy ha nem is mondta, de feltételezte, hogy ő csinálta azt, amit csinált, mondjuk egy papírelszakítást. Addig piszkálta a gyereket, amíg a gyerek azt nem mondta neki, hogy igen, én csináltam a papírelszakítást. Szerintem lehet, hogy a piszkálódásban a gyerek rájött előbb-utóbb arra, hogy ha letagad egyszerűen mindent, akkor békén fogják hagyni.

– Vagy ha mindent bevall?

Apa: Igen, ami éppen hasznosabb neki, azt csinálja.

– Olyan nem volt, hogy hazamegy a Tamás, és panaszkodik, védelmet keresne maguknál? Tehát, ha hazamegy, és azt mondja, hogy képzeld el, a tanító néni megint nem hitte el, hogy nem én rúgtam bele a másikba? Ugyanúgy közeledik magukhoz, mint a tanárhoz?

Apa: Szerintem igen. Szerintem a gyerek feltételezi azt, hogy mi ugyanúgy fogunk vele viselkedni, mint a tanár. Ezzel az ügyeletes dologgal is az agyamra mennek. Hetvenféle ügyelet van. Ceruzafelelős, WC-felelős, ablakfelelős, partvisfelelős, padfelelős, füzetfelelős, radírfelelős, ceruzafelelős! Van, aki sportot csinál abból, hogyha ő felelős, akkor aki neki nem szimpatikus, vagy akivel éppen hülyeségből ki akar szúrni, annak fölrak egy fekete pontot a táblára.

– Gondolja, hogy a Tamásból bűnbakot csináltak a gyerekek?

Apa: Biztosan.

– A tanár ezt elfogadja?

Apa: Igen, elfogadja. A Tamás meg élvezi. Úgy veszem rajta észre, mintha ezt ő egy jó shownak tartaná.

– De ezért megbüntetik otthon is!

Apa: Én is csináltam ilyeneket az iskolában, mert én is jó shownak tartottam.

– Mi ebben az élvezet?

Apa: Nem tudom. Talán az, hogy mindenki engem figyel akkor az osztályban.

– Tehát magának ilyen konkrét emlékei vannak, hogy figyelemfelkeltés céljából miket csinált gyerekkorában?

Apa: Jó, de én túl mulyának tartom a Tamást ahhoz, hogy ilyeneket csináljon.

– Jó, de azon gondolkozzunk el, hogy otthon miért van így, hiszen a mama otthon van, és eleve más dolga sincs, minthogy hazajöjjön, és megbeszélje, átbeszélje azt, hogy mi történt a gyerekkel. Azt, hogy a gyereknek valamilyen örömöt vagy biztonságot adjon.

Anya: Azt is csináljuk.

– De hát azt mondja, hogy a gyerek éppúgy nem mond el magának semmit, és éppúgy nem bízik abban, hogy megértik, hanem azt hiszi, hogy hazamegy az iskolából, és otthon akkor egy másik tanító néni fogadja, akit úgy hívnak, hogy az anyukám.

Apa: Igen. Bejön a lakásba, akkor a Zsuzsa rögtön rácsap, mint egy vércse, és akkor már vonulnak el, és csinálják, hogy mi az ő dolga.

Anya: Mert bemegyek a szülőire, meg bemegyek a fogadóórára, és mást nem hallok az Erzsi nénitől, csak mindig mondja: meg tetszett szidni, anyuka, a Tamást? Mondom: meg, persze. Mert nem bírunk vele itt bent, mert állandóan fecseg, néha oda kell sózni neki, mindig mondani kell neki. A tanár nénitől mindig ezt hallom.

– És akkor maga, mint szófogadó mama…

Anya: Én meg mint szófogadó mama mondom neki, hogy, igen, mindig mindent tudok, amit Tamás csinál. Akkor már úgy lapul, ahogy jön haza. Akkor mondja attól függetlenül, hogy én esetleg kiabálok vele, vagy esetleg bántom is, mondja, hogy ne mondjuk meg az apunak, nehogy megverjen érte, ne szólj neki.

– Magától jobban fél, mint a Zsuzsától?

Apa: Igen.

– Miért kell neki otthon tanulni, amikor iskolaotthonos és reggeltől este ötig ott van?

Anya: Mert mindig föl van nekik adva valami.

– Mindennap kell vele még otthon is foglalkozni?

Anya: Olvasni mindennap kell. Matematikázni szintén minden nap kell. Azonkívül hazahoznak környezetet, vagy egy kis anyanyelvet. Ott vannak például a javítások. Amit bent önálló órai munkán csinálnak, azt otthon kell nekik kijavítani. Talán az idegesít, hogy percenként hív vagy szól, hogy anyu, gyere, nem értem. Mondom: kisfiam, te ülsz ott az iskolában, én még úgy se értem ezt, amíg a tanár néni el nem magyarázta ezt a bennfoglalást meg részekre osztást. Ott ülsz az iskolában, csináld meg! Akkor bejön az apja őrjöngve: Gyere ki a szobából, meg tudja egyedül is csinálni! Addig nem jössz ki, amíg nem vagy kész! Akkor jön félóra múlva, hogy megcsinálta.

– Nem sok ez öttől hétig?

Anya: Sok, én tisztában vagyok vele, hogy sok. Egyszer nem olvasott, másnap kettest hozott haza.

– Hét után mire van idő?

Anya: Egy kicsit matematikázik.

– Még?

Anya: Attól függ, hogy mennyire haladtunk abban.

– Tehát Tamás reggeltől este hétig, fél nyolcig a tanulással kapcsolatos dolgokkal van elfoglalva. Igaz? Mikor van olyan szabad élete, amikor azt csinál, amit akar?

Anya: Hétvégén játszik.

Apa: Én szerintem van, amit mi nem értünk meg igazából a gyereken, és azért is vannak ezek a gondok. Nem tudjuk rávenni arra, hogy az iskolában odafigyeljen. Tehát hogy iskolás legyen.

– Mi az, hogy iskolás legyen? Hát reggeltől estig iskolás, meg otthon is állandóan iskolás.

Apa: De hát szerintem – mert én biztos, hogy így voltam – , ha ott az iskolában azt a kis időt arra fordítaná, amire kell, szerintem biztos ki lehetne bírni, mert a többi idő ott is szabad idő. Mondjuk, ő nincs benn a többiekkel, mióta a műtétje volt, mert hazajön délben…

– Milyen műtétje volt?

Apa: Szív. Most műtötték nyáron a szívével, és azóta délután hazajön az iskolából, nehogy ellökjék vagy megüssék esetleg a mellkasát.

– Tamás ilyen nagyon beteg volt? Ezt most hallom először.

Apa: Már kétéves kora óta tudjuk.

Anya: Elvittük megfázás miatt az orvoshoz, és akkor mondta, hogy valami furcsa zajt hall, és nézessük meg a szívét. Akkor elvittük egy kardiológushoz, és ott mondták, hogy ez egy fejlődési rendellenesség, meg kell műteni.

– Súlyos műtét volt?

Apa: Igen.

Anya: Nekünk úgy adták elő, hogy rutinműtét.

Apa: Az volt a lényeg, hogyha a műtétet megcsinálják, és sikerül, akkor onnantól kezdve a gyerek teljesen egészséges. Most ott tartunk, hogy a gyerek teljesen egészséges. Hétfőn voltunk egy ellenőrzésen, és mondták, hogy a gyerek teljesen meggyógyult. Most kell korlátozni egy kicsit, hogy vigyázzon a mellkasára, mert 8 hónap, míg a csontok teljesen összeforrnak. Kettéfűrészelték a mellcsontot, és úgy csinálták a műtétet.

– Ha Tamást megkérdezném, hogy milyen gyerek, ő is azt mondaná, hogy rossz? Ő tudja, hogy maguknak milyen véleményük van róla?

Apa: Biztos. Eleget mondtuk neki.

Anya: Lehet, hogy igazából nem is rossz, csak többet várunk tőle, mint amennyit egy ekkora gyerektől lehetne. Mert tulajdonképpen megvan benne minden. Ha éppen olyan kedve van, akkor fogja magát, és mondja, hogy anya, összetakarítok neked. Akkor összesöpör, felmos, és szoktam engedni. Akkor megdicsérem, hogy milyen aranyos vagy, köszönöm szépen. Tulajdonképpen bármire megkérem, meg bármit mondok neki, ő nagyon aranyos. Mondják az iskolában is, hogy a Tamás végtelenül készséges és szorgalmas. Sok lány megirigyelhetné. De – amit nem is tudok igazából megmagyarázni – engem csak az bánt vagy bosszant, hogy mindig mosolyog, akármit mondok neki.

– Talán félelmében?

Apa: No, de mitől van az, hogy éntőlem fél, mikor nagyon ritkán bántom őt.

– Na, de ritkán is védi!

Apa: Lehet, hogy én pont azt várom el tőle, hogy ne kelljen őt megvédeni, hanem védje meg saját magát.

– De mit gondol, hogy a gyerek mit vár el magától?

Apa: Hát ez az! Miért nem mondja el?

– Hogy gondolja, hogy mondja el? Miért fél magától?

Apa: Mert az anyja ijesztgeti velem, biztos. Én nem tudom, hogy miért feltételezi, hogy a gyereket én agyon akarom verni!

– De hát, ha a felesége is ezt gondolja, hogy bántani akarja a gyereket, akkor a gyerek még jobban félhet!

Apa: Ez biztos, de hát ezt nem értem, hogy miért van ez.

– Ezt nem mondja komolyan!?

Apa: De komolyan mondom. Én nagyon ritkán bántom a gyereket.

– De hát itt áll a maga két méterével, nem tudom hány kilójával, a teljes apai súlyával, a büntető szerepével, magával ijesztgeti is a Zsuzsa?!

Apa: De hát akkor a Zsuzsa a hibás az egészért.

Anya: Én?! Azért, hogy megver apád? Azt nem szoktam mondani, hogy megver, csak hogy ha meglátja apád, akkor megnézheted magad.

Apa: Ez az!

Anya: Nem. Én szerintem még az is lehet, hogy jobban igényelné, hogy te is foglalkozzál vele. Te nem szoktál vele foglalkozni, most ezt ne mondd! Mert a környezetet te is megnézted, és kitaláltad, hogy milyen barom volt az a tanárnő, aki ilyet föladott a gyereknek. Ezzel el volt intézve, és akkor azt mondtad, hogy menj, és csináld meg.

Apa: Világos!

– De hát az otthoni élet nem csak az iskola körül forog! Maguknál minden társalgás, a gyerekkel kapcsolatos teendő arról szól, hogy olvasás, matematika? Ilyen tanrendszerűen élnek otthon?

Apa: Gyakorlatilag majdnem. Így van. De hiába mondom neki, hogy álljon le, hagyja békén a gyereket egy kicsit. Bele van zavarodva, hogy mit szólnak az iskolában, hogyha nem lesz kész a házi feladata.

Anya: Ami föl van adva, azt meg kell csinálni!

Apa: Nekem nem is a tanulással van a gondom, hanem egyszerűen szerintem egy nyolcéves gyereknek sokkal komolyabbnak kéne lenni, mint amilyen a Tamás. Tehát ha mondok neki valamit, hogy gyere beszélgessünk egy kicsit, bemegyünk, leülünk, ölembe ül, és elkezdünk beszélgetni dolgokról. Én azt várom el tőle, hogy akkor azokat a dolgokat tudomásul vegye, és aszerint csinálja tovább nem az iskolát, hanem az életét. Azt várom el tőle, hogy ennek megfelelően, amikor gondja van neki, akkor szóljon.

Anya: Pont az a baj, hogy hozzád nem mer odamenni szólni, mert fél. Volt egy időben például olyan, hogy ne szólj hozzám, amíg nem hozol piros pontot, vagy nem javítod ki a kettest vagy az egyest. Akkor akármiért ment oda, nem szólt az apja hozzá.

Apa: Én komolyan gondolom ezt a szigorúságot, de mindig arra várok, hogy megbocsáthassak neki. Erre nagyon ritkán van alkalom. Ez az én legnagyobb bánatom.

– Maga tényleg szomorú emiatt?

Apa: Persze, nagyon. Volt a Budapest Sportcsarnokban egy versenyautó-kiállítás. Én magam is kimentem volna nagyon szívesen. Mondtam neki, hogy ha nem lesz semmi gond veled egy hétig (pedig az aztán nem egy nagy idő, nem azt mondtam, hogy életed végéig a legjobb legyél), akkor kimegyünk a versenyautó-kiállításra. Naponta hozott öt fekete pontot. Mondtam neki, hogy be van fejezve a versenyautó-kiállítás. Még én se mentem ki, pedig én is szerettem volna kimenni.

– Magát is megbüntette?

Apa: Így van. Szóval olyan dolgok vannak, amelyeket nem tudok felfogni ép ésszel, már csak azért nem, mert mégiscsak fiú. Kajálnak az étkezőben, és akkor a lányok elkezdik cukkolni őt. Odadobott a kislányhoz egy radírt. Először mondta neki, hogy fejezd be, de ő csak beszélt neki, csak beszélt. Erre Tamás fogta a radírt, és hozzávágta. A kislány meg elment a tanárnőhöz, és elkezdett neki panaszkodni. Erre beírtak neki egy osztályfőnöki figyelmeztetőt, hogy radírral dobálja a kislányt. Kérdeztem: Mondtad a tanárnőnek, hogy miért dobtad meg a kislányt? Nem!

– Nem tartja elég karakánnak a fiát?

Apa: Így van.

– Fiúsnak szeretné?

Apa: Így van. Nem tudom, hogy hogy kéne erre őt ránevelni, rávezetni vagy ezt megmagyarázni, hogy hát ne legyél már ennyire mulya! Egyszerűen nem úgy viselkedik, ahogy én szeretném, és nem tudom rá se venni arra, mert nem tudom, hogy milyen eszközökkel, milyen módszerrel vagy milyen ráhatással tudjam őt meggyőzni, egyáltalán megtanítani arra, hogy hogy kell élni. Mulya! Én ezt egyszerűen nem tudom elviselni. Szerintem egy fiúnak nem ilyennek kell lenni.

– Végül is milyen fiút szeretne magának?

Apa: Olyant, mint én vagyok. Azt akarom, hogy ő is olyan legyen, mint én. Szerintem lányos. Világos vagyok?

Beszélgetés Tamással (8 éves)

– Kíváncsi lennél arra, hogy mit beszéltem az apuékkal rólad?
Nem.

– Nem érdekel?
Nem.

– Mit gondolsz, Tamás, mit mondott az apu, hogy milyen gyerek vagy te?
Rossz. Mindig rosszalkodok, órán nem figyelek, mindig hozom a feketét.

– Arra kíváncsi lennél, hogy a tanító néni milyen gyereknek tart?

Rossznak.

– Biztos, hogy azt mondaná? Nem lehet, hogyha elmennék hozzá, azt mondaná, hogy Tamás ugyan felteszi a lábát gyakran a székre, de olyan aranyos és olyan segítőkész, mert mindig ő az első, amikor mondom, hogy szedjék föl a szemetet az osztályban, akkor ő a legszorgalmasabb, meg a papírgyűjtésben is ő a legjobb, meg ő szokott segíteni a lányoknak, meg olyan szép szőke haja van, és olyan szép kék szeme van. Nem lehet, hogy ezt mondaná?

Nem.

– Kíváncsi lennél arra, hogy mit mondana a tanító néni, ha elmennék megkérdezni? Arra kíváncsibb lennél, minthogy az apu mit mond?

Igen.

– Mondd, Tamáskám, hogyha az anyut kérdezném? Tudod, hogy az anyu mit mondott, hogy te milyen gyerek vagy?

Ugyanazt, hogy rossz vagyok.

– Tudod mit? Nem kérdezek senkit. Téged kérdezlek, hogy te szerinted milyen gyerek vagy te.

Rossz. Otthon is rossz vagyok. Verekszek.

– A húgoddal?

Igen.

– Hogyan büntetnek meg otthon?

Vagy megvernek, vagy pedig térdepelni kell.

– Hol kell térdepelni?

A fürdőszobában egy órát, fél órát.

– Az anyu miért nincs megelégedve szerinted?

Mindig az iskolába hallja a sok rosszat.

– Ha választhatnál, hogy hol tartsanak téged jó gyereknek, tehát hol legyenek veled megelégedve inkább az iskolában a tanító nénik, vagy otthon az apu vagy az anyu, mit választanál, hol szeretnél inkább jó gyerek lenni?

Inkább az iskolában.

– Ha az iskolában jó gyerek vagy, akkor már otthon is jó gyerek vagy?

Akkor igen.

– Mivel szoktál te örömet szerezni?

Nem hozok feketét.

– Ha nem hozol feketét, akkor mi a jutalom?

Volt olyan, hogy nem hoztam feketét egész héten és akkor leengedtek játszani. Két nap szabadnapom volt, és mindig lemehettem játszani. A barátommal elmentünk futni. A Gézával. Még a kutyáját is hozta. A Géza olyan helyre elvitt, ahol kutyatemető van, és akkor ott megnéztük a kutyákat, a nevüket elolvastuk, megnéztük, hogy hogy temetik el. Pont akkor volt egy temetés.

– Szomorú volt?

Igen.

– Te miért tudsz szomorú lenni? Mi az, ami igazán bánt téged?

Engem nem bánt semmi.

– Mivel szeretsz a legjobban játszani?

Az autókkal.

– Anyuékkal szoktál-e játszani?

Nem.

– Te milyen programokat szeretsz?

Amikor elengednek játszani.

– Egyedül?

Igen, csak hát fekete pontok miatt sohase mehetek le. Az iskolában sem mehetek ki az udvarra a szívműtét miatt. Mindig fociznak a gyerekek, és durván rúgják a labdát.

– Mikor voltál kórházban?

A nyáron. 3– 4 hétig.

– Az nagyon sok. Nagyon rossz volt?

Nem. Mindennap vettek tőlem vért.

– Nem féltél?

Nem, csak a legelső nap kicsit sírtam, utána megszoktam.

– Te nagyon bátor vagy, hogy azt mondod, 3– 4 hét kórház nem is volt olyan rossz.

Nem volt rossz, mert nagyon hamar túlestem a műtéten. Meg kellett fürdeni, be kellett öltözni egy olyan ruhába, amiben a műtőbe be lehet menni, és akkor másnap hozták a kocsit, felfeküdtem, bevittek a műtőbe. Ott gépeket raktak rám, ilyen lélegzőgépet.

– Apuék nagyon izgultak, nagyon féltek?

Nem féltek, csak izgultak. S akkor ott ahogy feküdtem, magam felett láttam, ahogy csinálták a műtétet, mert ott volt egy tükör. És mikor túlestem a műtéten, akkor felébredtem, akkor már ott voltam az ágyamban.

– És egyáltalán nem féltél?

Nem.

– Nem is szoktál te félni?

Nem.

– Soha, semmitől?

Semmitől.

– Akkor se félsz, amikor fekete pontot kapsz vagy intőt, hogy most hazamész, és otthon mit fognak szólni?

Nem.

– Álmodban se szoktál félni?

Nem.

– Este a sötétben?

Nem.

– Nem is szoktál gondolkodni este, amikor lefekszel?

Nem.

– Álmodni se szoktál?

De, mindig szörnyűségeket álmodok. Mindig azokról álmodok, hogy a szörny szétráncigál, meg megeszi a fejemet, meg kiszedi a szememet, meg ilyesmi, meg fölvagdosnak, mint egy szalámit, meg megesznek.

– Ez elég rémesen hangzik. Nem ébredsz arra föl, hogy ez borzasztó?

Nem. Olyat is álmodtam, amikor a szörnyet legyőztem, az összes fejét levágtam, odamentem a karddal, és kipiszkáltam a szemét, az meg úgy eldobott, hogy legalább egy kilométert repültem. Aztán elfelejtettem, és aludtam tovább.

– Jókat nem szoktál álmodni?

Nem.

– Ha most azon gondolkodhatnál vagy képzelődhetnél, hogy milyen legyen otthon, hogy jól érezzétek magatokat, hogy meg legyen veled elégedve az apu meg az anyu. Nincs-e kívánságod, hogy az apu meg az anyu hogyan viselkedjen veled, hogy neked jobb legyen?

Hát velem jól viselkednek, csak hát amikor megbüntetnek, akkor egy kicsit leszidom…

– Leszidod?

Mindig mondom neki, hogy te is akkor térdelj le, vagy verd meg saját magadat.

– Ilyeneket szoktál mondani?

Hát gondolni.

– És hogyha egy dologban változhatna az apu, akkor az apu miben változzon? Mit szeretnél?

Hogy ne legyen ilyen szigorú.

– És az anyutól mit szeretnél?

Hogy ő meg legyen bátrabb.

– Kivel?

Velem.

– Ő nem elég bátor? Ezt hogy érted?

Úgy, hogy sose akar megverni. Múltkor is, amikor az apu megvert, mondta, hogy ne nyúljál hozzá a Tamáshoz, mert ő nem akarta.

– És te azt kívánod, hogy legyen bátrabb, és ő is verjen meg téged, vagy engedje, hogy megverjenek? Hogy határozottabban büntessen meg?

Igen.

– Úgy gondolod, hogy az neked jobb lenne, hogyha meg akar verni, akkor megverne?

Igen. Jogos. Hogyha feketét hozunk, akkor meg kell büntetni.

– Az apu büntessen kevesebbet, ezt értem. Az anyu meg büntessen többet?

Igen. A feketéért. Mert van, amikor nem jön haza apu, és akkor meg anyu nem büntet meg.

– Úgy lenne igazságos, úgy gondolod, hogyha az anyu megbüntetne rögtön?

Igen.

– És milyen büntetésre gondolsz?

Hát a térdelés.

Tamás 6 év múlva (14 évesen)

Hát most már sokkal több jó van, mint rossz. Olyan ötödikig erős közepes voltam, de a hatodik, hetedik az nem megy.

– Miért? A tanulás nem megy? Új iskolába kerültél?

Igen, már a harmadik iskolám.

– Miért?

Rám voltak szállva a tanárok. Ha már valami történt az osztályban, engem szedtek elő.

– Rossz voltál? Verekedtél vagy mit csináltál? Te voltál az osztály réme?

Igen.

– Mit nem tűrnek a tanárok?

Főleg hogyha belebeszélünk az órába.

– És most hogy állsz?

Hát, elég rossz lesz a bizonyítvány, már háromból úgy néz ki, hogy megbukok.

– Az azt jelenti, hogy megint esetleg ismételni fogod a hetediket? Ugye a hetediket jártad már egyszer?

Igen. Reménykedem, hogy nem fogok megbukni megint most év végén.

– Ha nem lenne iskola, akkor te meg lennél elégedve magaddal?

Meg.

– Te így is meg vagy elégedve magaddal?

Hát így most nem. Hát úgy jobban meglennék, ha nem lenne iskola.

– Akkor milyen vagy, ha nincs iskola? Kiegyensúlyozott, jókedvű, semmi baj?

Az attól függ, hogy otthon van-e a tesóm, vagy nem.

– Mert ha otthon van a tesód?

Akkor nem. Olyan kis nyuszi, kis nyápic, kis hülye, na.

– Az anyu meg van elégedve a húgoddal?

Nem hiszem.

– És veled?

Velem igen.

– Az apu meg van elégedve a húgoddal?

Mikor milyen kedve van, mármint az apunak.

– És veled meg van-e elégedve apád?

Igen, kivéve az iskolai dolgokkal.

– Tehát te úgy érzed, hogy itt a családban végül is te vagy a stabil pont, veled meg van elégedve mindkét szülőd, inkább, mint a húgoddal, csak az iskolában vannak gubancok. Pedig a húgod az iskolában nagyon jól tanul.

Hát igen.

– Úgy érzed Tamás, hogy azért téged jobban szeretnek?

Igen.

– És te meg vagy elégedve a szüleiddel? Anyáddal?

Meg, persze.

– És apáddal?

Azzal is.

– Most mivel büntet apád?

Hát az evéssel.

– Hogy-hogy?

Nem ad enni, hogyha nem hozok az iskolából valamilyen jó jegyet.

– Nem ad reggelit, nem ad vacsorát, elhúzza előled a tányért?

Nem ad egész nap semmit, egy falatot se.

– Volt már ilyen, hogy egész nap otthon voltál, és nem kaptál egy falatot se?

Volt. Múlt héten valamikor.

– Leül a család – mondjuk – egy vasárnapi ebédhez, és akkor a Tamás nem ülhet az asztalhoz?

Anya: Ő nem ült most az asztalnál, mivel már nincs olyan, amivel őt lehet fogni. Az egy hét volt.

– És egész héten nem kaptál enni?

Tamás: Hát hogyha hozok haza jó osztályzatot, akkor kapok enni mindig. Múltkor hoztam haza egy ötöst meg egy hármast, és akkor kaptam egy egész szelet kenyeret meg egy bögre kakaót.

– Hát hogy van ez? Hazamész és anyád nem ad neked enni?

Tamás: Nem, nem adhat.

– Neked nem szakad meg az anyai szíved?

Anya: Hát megszakad, no de hát most mit csináljak?

– Te helyesled ezt? Ez jó?

Anya: Nem helyeslem, persze, hogy nem helyeslem. No de hát most mit csináljak?

– Tamás, te jó módszernek tartod ezt? Te helyesled ezt?

Tamás: Igen.

– Miért?

Tamás: Lefogyok.

– Amit apu csinál, az jó neked?

Tamás: Nekem igen. Már amikor.

– Mi az, ami nem jó? Mikor sírtál utoljára? Mikor borultál ki?

Tamás: Amikor vége volt a fogadóórának, és hazajöttek anyuék.

– Hát ez múlt héten volt.

Tamás: Mert szólt anyu, hogy itt most nagy verés lesz, aztán féltem előre.

– És lett nagy verés?

Tamás: Nem lett semmi.

– El tudtad képzelni, hogy megver apád?

Tamás: Hát el.

– Ez a legfontosabb nálatok ma is, hogy milyen az osztályzat?

Tamás: Igen. Az iskolai dolgok. Csak a jegyekről szoktunk beszélgetni, hogy mit hoztál az iskolából, meg hogy milyen lecke van.

– És most hetedikben is pont úgy ellenőriz a mamád, mint elsőben? Tehát kikérdezi, megnézi?

Tamás: Most is.

– És hétvégén, amikor nincs iskola?

Tamás: Akkor is. Mennyi leckéd van, kész-e a leckéd, mikor csinálod meg a leckéd?

– Magadtól nem lennél képes megcsinálni ezeket a dolgokat? Magadtól nem menne?

Tamás: De.

Anya: Egész álló nap nem jut eszébe a tanulás. Most van egy könyv, amit el kell nekik olvasni. Kötelező olvasmány. Most egy hétig semmit nem olvasott belőle.

– Miért? Hazajön az iskolából fél öt körül, mert addig korrepetálás volt, akkor te hogy fogadod?

Anya: Mi újság?

– Mire Tamás?

Tamás: Semmi különös.

– Mire te?

Anya: Mit hoztál? Mi volt a suliban? Rád szólt a tanár néni, kiküldött a tanár néni, vagy mit tudom én?

– És mi van, ha azt mondja, hogy nem küldött ki?

Anya: Teljesen mindegy. Azt mondja, hogy nem küldte ki, és akkor váratlanul bemegyek az iskolába másnap, és mondja a tanár, hogy ma is ki kellett küldenem őt, állandóan zavarja az órát. Forgolódik, nevetgél. Odahívtam Tamást és mondom, hogy a tanár néni azt mondja, hogy megint gond volt veled. Hogy volt ez? Én? Semmit nem csináltam – mondja a tanár néni előtt.

– Nem rossz neked, Tamás, hogy ott az iskolában az osztály előtt esetleg és a tanár előtt a mamád újra felelősségre von?

Tamás: Bánt egy kicsit.

– Akkor olyankor mit mondasz?

Tamás: Hogy nincs igaza a tanárnak.

– Ezt a tanár előtt mondod?

Tamás: Igen.

– És akkor anyu neked hisz?

Tamás: Hát nem tudom, kinek hisz!

Anya: Ott állok megkérdőjelezve. Pontosan ezek azok a helyzetek! Mert mondom: Akkor magyarázd meg, hogy miért küldtek ki! Akkor azt mondja a gyerek, hogy hogy tudnám csinálni, mikor a legesleghátsó padba ülök egyedül. Nem is tudok forgolódni, mert nincs kihez forgolódjak. Akkor azt mondja a tanár, hogy tessék itt van, a pofámba hazudik, és elmegy. Erre mit lehet mondani?

– Te ilyenkor hogy érzed magad? Mit csinálsz? Kinek hiszel? Tamásnak vagy a tanárnak? Hiszen Tamás a tanár előtt mondja, hogy hova forgolódnék hátra, nincs is hátul senki!

Anya: Miért ne hinném el neki? Gyakorlatilag, ha ő az utolsó padban ül, akkor hova forgolódik? Nem tudom elképzelni én se, hogy forgolódik.

– Akkor meg minek mész be a tanárhoz, és miért teszed ki a Tamást egy olyan helyzetnek, hogy te számon kérsz valamit?

Anya: Én csak arra vagyok mindig kíváncsi, hogy változik-e a magatartása. Mert ő beleszól az órába. Nyilván ezért zavarja a tanítást, ezért nem lehet tőle esetleg órát tartani, nyilván ezért küldi ki jogosan a tanár. Nem?

– Ha te bemész az iskolába, és újra megkérdezed a tanár előtt a gyerektől, amit ő már tegnap elmondott neked, akkor ebben az van, hogy te nem hiszel Tamásnak.

Anya: Én a tanárnak akarom bebizonyítani, hogy nehogy azt higgye, hogy ővele nem törődik senki, és nincs vele foglalkozva.

– Engem most az a kérdés foglalkoztat, hogy tebenned megváltozott-e valami Tamás elsős kora óta az intézményekkel kapcsolatban. Mert emlékszem, hogy te otthon akkor is egy tanító néni voltál, és mintha otthon is a tanárokat képviselted volna. Amit most elmondasz, ez is azt mutatja, hogy semmi nem változott.

Anya: Ez nagyon kínos dolog, mert Tamás nagyon sokszor nem mond igazat, és mindig utólag jövök rá a dolgokra. Hol jövök rá a dolgokra? Csak az iskolában. Hogy ő miért nem meri azt vállalni, amikor nem magatartásbeli egyest hoz, hanem egy rossz osztályzatot. Akkor miért nem áll oda elém, és mondja meg, hogy igenis, ő egyest hozott? Miért? Nagyon régen kapott ki, tehát nem az van, hogy most neki rettegnie kéne azért, hogy ha most egyest hoz, akkor nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy ő a büntetésektől fél. No de hát az sokkal rosszabb, hogy hazudik. Előbb-utóbb – tudja ő is – úgyis rájövünk.

– Tamás, mitől félsz?

Tamás: Nem tudom.

– Mi a rossz?

Tamás: Nem tudom.

– És azt tudod-e, hogy mi a jó, milyen örömre vágysz?

Tamás: Hát semmire.

– Milyen vágyaid vannak?

Tamás: Hogy lenne akváriumom halakkal, hörcsög, tengerimalac.

– Most milyen állataid vannak?

Tamás: Semmilyenek.

– És kértél már?

Tamás: Hát egy párszor.

Anya: Ilyet még nem kértél! Halat! Csak kutyát vagy macskát vagy nem tudom én, milyen szőrös állatot, hörcsögöt vagy egeret, amitől én irtózom.

—

Jegyzetek