OFOE Filmklub – Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂

A SuliMozival és a Magyartanárok Egyesületével közösen szervezett Filmklub következő vetítésén ismét egy olyan magyar filmet nézünk meg, amely már azelőtt komoly nemzetközi sikereket aratott, hogy a magyar mozikba került volna. Rendezőjének, Schwechtje Mihálynak ez az első nagy játékfilmje, de rendezőként közreműködött az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában, és több sikeres kisjátékfilmet is készített.

A film főszereplője Eszter, aki a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története (port.hu).

A vetítés időpontja: február 19, (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítés utáni beszélgetésen vendégünk lesz a film rendezője, Schwechtje Mihály, és főszereplője, Herr Szilvia. Moderátor: Veszprémi Attila

Részlet egy Schwechtje Mihállyal készült interjúból

Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 megírása előtt interjúztál kamaszokkal a problémáikról, az életmódjukról. Mi volt az, ami meglepett ezekben a beszélgetésekben?

Két történet ütött meg nagyon. Az egyik csak egy mondat volt; egy szinte modellalkatú lány mondta, akin látszott, hogy folyamatosan a kinézetével foglalkozik. A beszélgetésünk során valahogy kiderült, hogy soha nem iszik alkoholt. Megkérdeztem, miért nem, mire azt mondta:

„Azért, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan kép kerüljön ki rólam az Instagramra, ami nem felel meg annak a képnek, amit sugározni szeretnék magamról.”

Üdvözlendő, hogy tizenhat évesen nem iszik alkoholt, de azért az döbbenetes, hogy fontosabb neki, milyen képet sugároz magáról a virtuális valóságban, mint hogy mit csinál az igaziban. Ez a terep sokkal valóságosabb számukra, mint a mi számunkra.

Az én gyerekkoromban még nem volt mobiltelefonja az iskolásoknak, talán itt a generációs választóvonal: már az SMS is egy olyan kommunikációs forma, amely révén nem kell a másik szemébe nézni. Így egy csomó gát felszabadul, és olyasmit is kimondasz, amit amúgy nem. Az írott kommunikáció mindig többféleképpen olvasható; ha például valaki tőmondatokban kommunikál, az sokak számára agresszívnek tűnik, a félreolvasásokból pedig lavinák indulhatnak ki. Én megtanultam, hogy ha egy konfliktusnak akár csak a csírája is megjelenik, azonnal fel kell hívni a másikat, vagy még jobb, ha személyesen is végig tudjuk beszélni a dolgot.

Mi volt a másik sztori?

(…) Egy gimnazista lány azt mesélte, hogy két ismerőse – tartsuk magunkat akkor ehhez, hogy az ismerőseiről volt szó – fiatalkorúakként szexkamerás szolgáltatást nyújtanak, magánpraxisban (a hivatalos oldalakon nyilván ellenőrzik az életkort). Vezetnek az Amazonon egy kívánságlistát arról, hogy mit szeretnének megkapni ajiba, és te annak fejében kapsz ezt-azt-amazt, hogy mit veszel meg nekik. Ez nagyon súlyos. Komolyan beszélgetni kéne arról, mihez vezet az, ha – legyek gonosz? – az Index címlapján azt látom, hogy lecsuktak egy tanárnőt Amerikában, mert viszonyt folytatott egy diákjával, ezzel mintegy kijelölve az olvasó számára a helyes morális szabályokat. De ha lejjebb görgetek kettővel, ugyanitt, a Velvet.hu-n azt látom, nézzem meg Kiszel Tünde vagy Cindy Crawford tizenhárom éves lányát bikiniben, mint a vágy tárgyát. És ezt megérti a tini lány is, és azt látja, hogy ezzel lehet élni. És ha a társadalom is értékként mutatja fel mindezt, akkor még rosszul sem érzi magát tőle, és azt sem érzi, hogy az ilyen megjelenéssel az Instagramon veszélynek teszi ki magát.

Részletek a filmről írt kritikákból

A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 egy nagyon is ismerős, mégis, talán az idősebb generáció számára egy kissé mégis ismeretlen, idegen közegben játszódik. Fiatalok vannak benne, akik megízlelik a szerelmet, belekóstolnak a vágyakba és testi gyönyörökbe, érett felnőttet játszanak, miközben lelki egyensúlyuk és világhoz való viszonyulásuk még kifejletlen, képlékeny, és mindenek felett: instabil. Eddig rendben van, mindig így volt és nagy valószínűség szerint mindig így is lesz, ám a film mindezt a modern technológia, a közösségi hálózatok prizmáján keresztül láttatja. Természetesen kizárólagosan ettől egy film nem lesz jó, legfeljebb a témája válik fontossá, de esetünkben szerencsére a jobbik helyzet áll fenn.

Van egy kifejezés az angolban, mely úgy hangzik "cyberbullying", mely nagyjából annyit tesz magyarra fordítva, hogy "internetes zaklatás". Ez így, önmagában nem hangzik túl rémisztőnek, vagy épp aggasztónak, de amiként erre a film is felhívja a figyelmünket, egy nagyon is valós, nagyon is jelenlévő problémának számít, mely mellesleg nem csupán a fiatalok körében nevezhető aktív mumusnak, de felnőtt embereknél is gyakorta előfordul, hogy találkoznak vele (Kónya Sándor kritikája, Puliwood).

Valójában nem a cyberbullyingról szól, (hogy hogyan szekálják egymást a kamaszok mindenféle online felületen), hanem arról, hogy hogyan közelednek egymáshoz az emberek ebben a sok lelki és praktikus nehézséggel terhelt életkorban, hogyan számíthatnak vagy nem számíthatnak a problémáikkal a szüleikre vagy a barátaikra, hogyan élik meg először a szerelmet, a testi vágyat és az elutasítást. És főleg arról, hogy mennyire sokféleképp lehet ugyanazokat a helyzeteket megélni. Hogyan hiheti tulajdonképpen teljes joggal az osztály menő csávója, hogy jópofán hülyéskedik egy haverjával, miközben a haver nem csipkelődésnek, hanem megalázó és megsemmisítő zaklatásnak érzi ugyanezt? És hogy mennyire érthető a lány szemszögéből, hogy fel sem tűnik a bénácskán udvarolni próbáló srácnak nemhogy az idézőjelben értett „közeledése”, de még a jelenléte se, és mennyire érthető az is, hogy a srác ettől teljesen kikészül. Vagy mennyire érthető, hogy az egyedülálló anyuka próbálja egyengetni a szakmai és magánéletét, és mennyire magától értetődő mégis az, hogy ez szinte teljes elhanyagoltságként csapódik le a gyerekében.(…) A rendező rengeteget beszélgetett kamaszokkal a saját problémáikról a munka kezdete előtt, és úgy tűnik, elég jól meg is értette őket, ami mellé viszont még láthatóan forgatókönyvírónak is tehetséges (Kovács Bálint: Megdöbbentően jó a semmiből jött film a lila hajú lányról, Index-Cinematrix).

Túl azon, hogy tényleg jó a sztori, és lehet rajta izgulni rendesen, kimondottan üdítő, hogy a magyar filmek oly gyakori betegségének, az erőltetett, életszerűtlen párbeszédek nyoma sincs benne. A tinik pont úgy beszélnek, ahogy a mai tinik, ugyanúgy káromkodnak, és ugyanúgy esetlenkednek, ahogy azt bárki megfigyelheti mondjuk péntek esténként a Széll Kálmán téren vagy bármelyik szombat éjjel a négyeshatoson. Az is sokat dob a filmen, hogy kimondottan jól sikerült a casting, a felnőtt szereplőket tekintve szinte sztárparádéról beszélhetünk, de a tiniszereplők is mind kimondottan jók. Közülük is kiemelkedik a mélységesen szorongó Petit alakító Vajda Kristóf, de csodás jelenet az is, amikor a gimi menő bunkója, Beni (Rácz Dávid), és apja (Mácsai Pál) becsönget Eszterhez (Herr Szilvia) és anyjához (Rezes Judit), hogy a fiú kérjen bocsánatot a lánytól, mert az iskola folyosóján mindenki előtt megalázta (Boros Juli: Mi kell ahhoz, hogy egy tinédzser ne akarjon élni?, 444.hu)

Részlet egy Herr Szilviával készül interjúból

Mennyiben volt beleszólásotok a filmbe – a forgatás előtt leültetek a rendezővel megbeszélni, hogy neki és nektek milyen elképzeléseitek vannak?

– Persze. Például a szövegeket a mi szájunkra, stílusunkra igazítottuk a legtöbb helyen, ebben szabad kezet kaptunk. A forgatókönyvön nem változtattunk, csak a szövegen.

– Mert úgy éreztétek, nem eléggé fiatalos a nyelvezet?

– Misi nem ismeri annyira a mi korosztályunkat. Voltak olyan szlengek, amiket már nem igazán használunk, azokat átírtuk. Nekünk is könnyebb olyan stílusban beszélni a filmben, amit nem érzünk mesterkéltnek.

– A tanárok, diákok hogyan viszonyultak hozzád a film után, odajöttek gratulálni?

– Féltem, hogy féltékenyek lesznek az osztálytársaim, mert ők is részt vettek a meghallgatásokon, végül mégsem ők, hanem én lettem kiválasztva. De egyáltalán nem tapasztaltam féltékenységet a részükről. A premier után elképesztően sok ismerősöm ment el a moziba megnézni a filmet, a volt osztálytársaim és tanáraim is folyamatosan írogatnak, hogy mennyire tetszik nekik.

– Szerinted mi a film fő üzenete?

– Hogy figyeljünk oda egymásra. Nem fajultak volna el a dolgok a filmben, hogyha egymásra több időt szánunk, és valóban odafigyelünk egymásra (Fekete Ágnes interjúja, Szemlélek blog).