OFOE Filmklub – Kilenc hónap háború

Az OFOE Filmklub következő vetítésén a Kilenc hónap háború című, 2019-ben készült magyar dokumentumfilmet nézzük meg.

A vetítés időpontja: február 4. (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítést követő beszélgetésnél vendégünk a film rendezője: Csuja László. Moderátor: Jakab György, történelem-és médiatanár.

Részletek a filmről készült írásokból

A KILENC HÓNAP HÁBORÚ egy kárpátaljai magyar fiú történetét meséli el az ukrán-orosz fegyveres konfliktus árnyékában. A 24 éves Jani társaival ellentétben nem menekül el a katonai behívó elől, hanem bevonul, és az életét is kockára teszi, hogy megtapasztalja a függetlenséget. Hamarosan a háború első vonalában találja magát, miközben anyja számolja a napokat hazatérésééig.

Csuja László rendező első dokumentumfilmjében érzékenyen és sokrétűen ragadja meg egy fiatal férfi belső küzdelmét, melyben az intim családi pillanatok és a mobiltelefonos selfie-kultúra hatására testközelbe kerül a háború.

A Kilenc hónap háború világpremierjét a Szarajevói Filmfesztiválon tartották, ahol a dokumentumfilmes versenyprogramban elnyerte a zsűri különdíját (Toldi Mozi)

Csuja László dokumentumfilmje a hitelesség olyan magas fokára lép fel, amit a legtöbb háborús mű, már csak a fikciós volta miatt is, képtelen elérni. Pedig igazából semmi újat nem mond el: van a Jani, aki kalandvágyból, vagy talán az otthontól való függetlenedés szándékából, de elmegy háborúzni. Rögtön látszik rajta, hogy nem fogta fel, mire vállalkozik. A fronton fokozatosan fagy le az arcáról a mosoly, fokozatosan foszlik le róla a vagányság álcája, és veszi át a helyét a frusztráció, az apátia.

Rengeteg ilyen történetet láttunk már, de az alkotók a formai invencióival eléri, hogy érdekeljen minket ez a kárpátaljai srác. Az is fontos persze, hogy Csuja remek érzékkel választott főhőst, Jani mellett nagyon gyorsan azt lehet érezni, hogy egy haverunk mesél arról, hogyan kenték össze borotvahabbal a részegen hortyogó katonatársát, vagy hogy milyen monoton és lélekölő tud lenni a frontszolgálat. Vagy hogy milyen érzés, ha melletted hal meg valaki. Sokszor még beszélnie sem kell, az arca elárulja, hogy milyen érzések kavarognak benne.

A Kárpátalján felvett jeleneteket jó minőségben rögzítették, a kelet-ukrajnai frontról szóló beszámolók viszont rázkódó mobilvideók. A képminőség és a képarány állandó váltakozása még szemléletesebbé és átélhetőbbé teszi azt a nagy földrajzi és érzelmi távolságot, ami a fiú és az anyja között tátongott (Varga Dénes: A háború akkor üt igazán, ha mobillal közvetítik – film.hu).

A Kilenc hónap háború attól izgalmas, hogy megmutatja, milyen lett volna a világháború az okostelefonok korában. Ha nemcsak utólag, fekete-fehér archív anyagokat használó dokumentumfilmekből, múzeumokból és tudományos publikációkból tudnánk, milyen egy lövészárok, egy páncélozott ajtajú, föld alatti bunker, mit csinálnak a katonák, amikor épp senki nem lő, és mit, amikor igen. És Csuja – a főszereplővel együtt – ehhez tökéletesen megtalálta a legjobb eszközt, Jani videótudósításait, amelyeket a családjának küld, és amelyekben bemutatja az egymást unalmukban borotvahabbal szívató katonákat, a valószínűleg semmilyen emberi jogi egyezménynek meg nem felelő tábori börtönkamrát, a rosszkor rossz helyen lévő civilek vegzálását, meg egyszerűen azt a hétköznapi életet, amiben nincs az ég adta világon semmi hétköznapi.

És ez is ritkaság, egyedi és – szó szerint – borzasztóan érdekes, pláne hozzáadva azt a tényt, hogy mindez mennyire közel játszódik a nézőkhöz is, akik pedig nyilván (és teljesen természetes módon) elképzelni sem tudják, hogy valaha is hasonló helyzetbe kerülhetnének. A borzasztóan érdekesen túl viszont hatalmas teljesítmény lett volna, ha mindemellé még egy hús-vér ember poklába is be tudott volna vezetni a Kilenc hónap háború. (Kovács Bálint: Ilyen lett volna a második világháború az okostalefonok korában, Cinematrix).

„Éreztem, hogy ebben srácban van kraft” (Részlet a Csuja Lászlóval készült interjúból)

A helyszíni kutatás közben, 2015 nyarán vettem észre, hogy a valamivel korábban kirobbant háború már sokkal jobban foglalkoztatta az embereket, mint a szellemek. Ráadásul kiderült, hogy más nem nagyon foglalkozott ezzel a háborús témával mélységben, inkább csak tévés anyagok készültek. Ezért ettől kezdve célirányosan ebbe az irányba folytattuk a kutatómunkát.

Mennyi időtök volt erre?

Eléggé gyorsan, egy-másfél hónap alatt el kellett döntenünk, mi legyen, mert a háború már zajlott és nem akartam róla lemaradni. Ennyi időnk volt arra, hogy feltérképezzük azokat a családokat, amelyek közvetlenül is érintettek.

Ekkor a koncepció, hogy olyan családot és fiút keresel, aki magyarként vesz részt ebben a háborúban, már világosan megvolt?

Igen. Különösen érdekesnek tűnt az a perspektíva, hogy nem ukrán, nem is orosz, hanem magyar a főszereplő. Vagyis egy olyan, némileg kívülálló harmadik, aki akár el is kerülhette volna ezt az egészet. Így találtunk rá Janira és a családjára.

Több ember közül is választhattál, vagy ahogy találkoztál vele, eldőlt minden?

Nagyon gyorsan rákattantam. Egyrészt a nyitottságuk miatt, és mert éreztem, ha a srác ilyen gyorsan és naivan belemegy ebbe, akkor ebből nagy eséllyel dráma lesz. Éreztem, hogy ebben a srácban van kraft. Annyira gyorsan zajlott akkor a háború, hogy eleve egy picit lekéstünk az elejéről és úgy voltam vele, nem akarok többről lemaradni. Az volt az érzésem, ha akkor és ott nem fogunk meg egy történetet, akkor a legforróbb részéről lemaradunk. Ezért beleugrottunk.

Könnyen belement a család?

Főleg Jani, ő egyből benne volt, de az anyukája is nagyon hamar megszeretett minket. Akkor még nem sejtették, hogy egy ilyen fajta dokumentumfilm mivel jár. Szimpatikusak voltunk, és örültek, hogy jövünk. Jani akkoriban egy olyan srác volt, aki azt akarta, hogy történjenek vele a dolgok. Ez a háborúsdi is ilyen volt neki. Benne volt egy flow-ban, hogy most van az életének az a pillanata, amikor sok mindent történik, történhet vele. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, egy-két nap után már haverok voltunk, mindenféle sztorit elmesélt, közben azon volt, hogy minél jobban bemutassa nekünk Beregszászt.

Mennyi ideig követted az életüket?

A forgatás előtt minimális, egy-két hét volt csak, azóta pedig folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. A film vége után egy évvel el is mentek dolgozni külföldre, de az már egy másik történet, úgy éreztem, az már nem tartozik ide.

Eleve ilyen, megfigyelő jellegű filmet terveztél, vagy a történések fényében mindig újraterveztél?

A megfigyelő forma határozottan megvolt, viszont az, hogy mobiltelefonos felvételeket is használjunk, menet közben alakult ki.

Mi volt az eredeti terv? Ki akartál menni a frontra is forgatni?

Nagyon gyorsan rájöttem, hogy ez nem fog menni, előzetesen is voltak erről sejtéseim, ezért eleinte az volt a tervem, hogy az adja majd a történet drámaiságát, hogy mi csak a szabadságot mutatjuk, azt pedig nem, hogy mi történik a fronton. De nagyon örülök neki, hogy bejött a mobilos vonal. Nagy Zágon operatőr javasolta, hogy kérjük meg Janit, hogy mondja el, mi volt aznap a legjobb és legrosszabb élménye, mert tudtuk, hogy forgat anyagokat a telójával, csak úgy szórakozásból. Úgy emlékszem, hogy előtte kértem tőle pár felvételt a frontról, hogy el tudjam képzelni, milyen és az érdekes volt. Láttuk, hogy ügyes, tud és akar is beszélni magáról és így alakult ki a végső forma.

Instruáltad őt?

Nem, nem is akartam. Inkább úgy volt, hogy rendszeresen beszélgettünk arról, mi történik körülötte, és mindig mondtam, ha valamit érdekesnek talál, azt vegye fel. Ahogy a kapcsolatunk hajnalán megmutatta nekünk Beregszászt, hogy melyik a kedvenc étterme, hol van a diszkó, ugyanúgy mutatta be az elején az egész katonai közeget is.

Az elején…

Igen, mert idővel nagyon megváltozott minden. Megcsapta őt a front, hogy azért ez nem egy cserkésztábor. Az első szabadságának a második felében változott nagyot. Akkor elég hevesek voltak a harcok, folyamatosan életveszélyben voltak. Érthető módon ekkor kevesebbet filmezett, de az arcán ott volt minden.

Akár előzetesen, akár utólag jóvá kellett hagyatnotok valakivel ezeket a mobilos felvételeket? Hadsereggel, nagykövetségekkel?

Igen, a producerek, Horváth Szabó Ági és Muhi András Pires sokat dolgoztak ezen. Első körben, még a nagykövetség előtt megkérdeztünk néhány szakértőt, nemzetközi jogászt. Megtudtuk, hogy Ukrajnában van egy törvény, ami alapján 3 hónaptól akár 15 évig tartó szabadságvesztéssel is sújtható az, aki háborús folyamatokat akadályoz. Hogy ez mit jelent, azt ők találják ki, kábé bármire rá lehet húzni. De van a Freedom of Speech, ami már nemzetközi jogkörbe esik, az pedig erősebb ennél. Eszerint, ha olyasmit veszel fel, ami közérdeklődésre tarthat számot, akkor ez Strasbourgban megvédhető. Csak minket ugye nem vigasztalt volna, ha Janit négy év börtön után egy nemzetközi perben felmentik.

Neki is voltak aggályai ezzel kapcsolatosan, vagy ez elsősorban a te filmkészítői felelősséged?

Elsősorban az enyém, illetve a producereké. De persze Jani is végiggondolta ezt az egészet és tudta, hogy nem teljesen szabályos, amit csinál. Közben viszont mindenki más is mobilozott, nem csak ő, és elég sokan fel is töltötték a felvételeiket a Youtube-ra. Ezért úgy volt vele, ha nekik nem lett bajuk belőle, neki sem lesz.

Hogy nézett ki az általa és általatok felvett anyagok aránya, és összesen mekkora nyersanyagból dolgoztál?

Amit ő vett fel, az nem sokkal több, mint ami a filmben is látható. Szerintem kb. 30 percnyi anyag van benne, és nagyjából háromszor ennyi lehetett összesen. Az általunk rögzített anyag pedig nagyjából 30 órányi volt.

Ehhez képest viszonylag rövid, mindössze 73 perces a film.

Egy ilyen típusú dokumentumfilmhez képest nem vettünk fel olyan sok anyagot. Jani eleve nem volt sokat otthon. Vannak olyan megfigyelő dokumentumfilmek, ahol, ha lemaradsz valamiről, akkor az megtörténik még egyszer. Úgy vettem észre, az emberek életében bizonyos események ciklikusan ismétlődnek, hacsak nem valami kiemelt eseményhez kötődik, mint ez a katonaság. Ha van el újra és újra. Technikailag és rendezés szempontjából az volt iszonyatosan stresszes ebben az egészben, hogy itt egyszer jön haza a főszereplőd. Akkor és ott neked fel kell venned, amire szükséged van. Ott kell lenned, amikor hazaér, amikor elmegy, amikor veszekednek, mindennél. Közben tehát azért nem tudtunk többet forgatni, mert nem volt otthon Jani, a végén pedig már vége volt a katonai szolgálatnak, ekkor már csak a kulcspillanatokat kellett megtalálnunk, amelyek megmutathatják, milyen állapotba került. (Klacsán Csaba interjúja, Filmkultúra)