Gerstenbrein Judit írása

Anyatigrisek és hazárdjátékosok

„Görbe tükör” az osztályfőnökökről az osztályozó értekezlet kapcsán

Én nem tudom, hogy máshol (más iskolában) hogy van ez, de én, tizenkét és fél éves pedagógus-pályafutásom során (ebből 11 év osztályfőnökként) évente kétszer, vagyis eddig összesen 25-ször győződhettem meg arról, hogy az első és második félév végén (januárban és júniusban) bekövetkező osztályozó értekezleteken a pedagógusok – elsősorban a felsős osztályfőnökök – valamiféle „módosult tudatállapotba” kerülnek. Az elmúlt években – „megfigyelőként” szemlélve kollégáimat és önmagamat – számos olyan tapasztalatot szereztem, amelyek teljes mértékben alátámasztják az alábbi mondás – iskolára, mint munkahelyre vonatkozó – igazságtartalmát: „Ahhoz, hogy valaki itt dolgozzék, nem kell bolondnak lennie. De az mindenesetre segít.”

1990 szeptemberében, pályakezdőként kerültem jelenlegi munkahelyemre, Budapest X. kerületének egyik önkormányzati általános iskolájába. Ebből adódik, hogy megfigyeléseim meglehetősen „belterjesek”. Ugyanakkor talán bizonyos mértékig általánosíthatók és tanulságosak is.
Én nem tudom, hogy máshol (más iskolában) hogy van ez, de nálunk az osztályozó értekezlet bűvös dátumához közeledve, az addig többé-kevésbé normálisnak tűnő osztályfőnökök sajátos személyiségváltozáson, mondhatni torzuláson mennek át. Ez fokozottan igaz a középiskolai felvételi küszöbén álló nyolcadik osztályok „főnökeire”. Náluk ugyanis – miután ép elmével túlélték a felvételi adatlapok és jelentkezési lapok kitöltésével, egyeztetésével, másolásával, vagyis az egész beiskolázási adminisztrációs „cécóval” töltött időszakot (s az azt megelőző, irreális továbbtanulási tervekkel, az azokról való permanens lebeszéléssel, valamint a „Tanuljatok, mert így nem vesznek fel sehova benneteket!” és „Ugye, nem akarsz osztályfőnöki intővel menni a szóbeli felvételire?” – típusú mondatok imamalom jellegű kántálásával terhelt, idegőrlő első félévet) – betegessé fajuló „akut amnézia” is súlyosbítja a helyzetet. Mégpedig annak igen súlyos, fertőző változata, mert a nyolcadik osztályokban tanító kollégáik jelentős része is rögvest produkálja az emlékezetkiesés klasszikus tüneteit.

A kór lappangási ideje meglehetősen rövid (az osztályozó értekezletet megelőző napok, órák), lefolyása rendkívül gyors (az osztályozó értekezlet mintegy kétórás időtartama). E – periodikusan visszatérő, könnyen diagnosztizálható – betegség jellegzetes tünetei a következők:

– Az osztályozó értekezlet előtti napokban az elvetemültebb osztályfőnököket arról lehet halálbiztosan felismerni, hogy gondosan megvonalazott, névsorral, fejléccel ellátott, lepedőnyi papírral loholnak az osztályukban tanító szaktanárok után, s addig nem eresztik, amíg a szerencsétlen flótás ott és azonnal ki nem tölti a rubrikákat az általa javasolt – esetenként ötletszerű – magatartás és szorgalom jegyekkel. Amit persze úgyis tételesen, minden egyes tanulóra lebontva megbeszélnek majd a küszöbönálló osztályozó értekezleten. A „lepedőn” sorakozó érdemjegyeken kívül egyébként mindössze az alábbi „írott források” állnak még az osztályfőnökök rendelkezésére a tanulók magatartásának és szorgalmának félév végi értékeléséhez: ellenőrzőkönyv, magatartásfüzet (helyi specialitás) és osztálynapló. A legszebb az, hogy a kollégák többségének a másnapi, harmadnapi – súlyos mértékű feledékenység esetén akár a „lepedőkitöltést” néhány órával követő – osztályozóértekezleten már halvány fogalma sincs arról, mit javasolt írásban X vagy Y tanulónak, s teljes lelki nyugalommal erősíti az „ellentábort” az esetleges szavazáskor.

– A minden kétséget kizáróan jószándékú és tiszteletreméltóan elszánt nyolcadikos osztályfőnök – feledve a távoli és közeli múlt számtalan kínos pillanatát (pl.: falfirkálás a fiú WC-ben, rendszeres leckehiány, többórányi kollektív késés, szolid ivászat az osztálykiránduláson, tanerő tiszteletlen megszólítása, nyugdíjas járókelő megdobálása a harmadik emeleti ablakpárkányon talált hógolyóval stb.) – bőszült anyatigrisként harcol a gondjaira bízott gyermekek minél jobb magatartás és szorgalom osztályzatáért. Hivatkozási alapként, végső esetben ultimátumként a közelgő felvételivel „revolverezi” az osztályában tanító kollégáit.

– Megfigyelésem szerint csak idő, kitartás és személyes varázs kérdése, hogy a tantestület vonakodó részét mikor sikerül bevonni a „játékba”, azaz az osztályfőnöki akaratnak ellenszegülni merészelő tanárokat meggyőzni arról, hogy 18 beírással is lehet valaki „jó” magatartású, vagy attól még igazán szorgalmas az adott nebuló, hogy szeptembertől januárig összesen három oldalt írt az irodalom füzetébe.

– Néhány, e stratégiai terepen még járatlan kolléga drámainak szánt, de összességében erőtlen verbális próbálkozásai (igen jellemzőek nálunk például a „csak a testemen keresztül”, a „visszaadom a diplomámat, ha…”, valamint a „ha az X négyes, akkor az Y legalább kilences” típusú szófordulatok) mindössze színesítik és a „megfigyelő” számára érdekesebbé teszik az osztályozó értekezlet eseményeinek, illetve a tanulók magatartás és szorgalom jegyének alakulását.

– Harcedzettebb kollégák konkretizálják az érveiket. „Hogy a fenébe lehet példás szorgalmú az, aki a múltkor is azt írta a dolgozatában, hogy a magyar nyilaskeresztes mozgalom vezetője Nyilasi Tibor volt, a Ford T-modell tervezőmérnökének pedig Garami Józsefet, az FTC jelenlegi edzőjét titulálta Galamb József helyett?” – dobja be a köztudatba költői kérdését, s néz körbe támogatást remélve a történelemtanár. Minden hiába: az elsőrendű Fradi-műveltséggel rendelkező gyermek osztályfőnöke szemrehányóan néz a „renitensre” és továbbra is kitart a példás szorgalom mellett. Kezek a magasban pro és kontra, többségi alapon működő szavazást tartunk (hiszen demokratikus „iskolaállamban” élünk vagy mi a szösz), az eredmény a vitás esetek többségében előre borítékolható. Az osztályfőnök eredeti álláspontja diadalmaskodik: a diák megkapja a jobbik magatartás vagy szorgalom osztályzatot, pláne ha nyolcadikos az istenadta. Hát ki venné a lelkére, ha tényleg ezen a nyüves jegyen múlna a felvételije? (Bár szerény véleményem szerint: minimum Apáczai Csere János óta nem volt példa erre a magyar iskolatörténetben…)

– Van, aki vérprofi módon csinálja: ő a hazárdjátékos típusú osztályfőnök. E típus „elterjedése” szinte minden évfolyamon megfigyelhető. A típushoz tartozó „egyed” nagyon taktikus: „magasról” indít, hogy legyen miből „engedni”, ha minden kötél szakad. Módszere többnyire célravezető: mire az elsőként megajánlott osztályzat „irreális pimaszságától” elképedt kollégák észbe kapnak, már meg is szavazták a négyes (jó) magatartást vagy szorgalmat annak a csemetének, aki igazából közepest (változót) érdemelne. A felek ilyenkor alapjában véve elégedettek: az osztályfőnök azért, mert sikerült kiharcolnia azt a jegyet, amit eleve akart, a többiek meg azért, mert végül is egyet csak lefaragtak a „példásból”.

Én nem tudom, hogy máshol (más iskolában) hogy van ez, de nálunk az osztályozó értekezleteken mindig ugyanaz a két kérdés képezi – általában meddő – vita tárgyát. Mindkét dilemma – „Mit jelent egyáltalán a példás, a jó, a változó és a rossz magatartás/szorgalom?”, illetve „Mihez, kihez viszonyítsuk az adott diák szorgalmát és magatartását?” – az értékelés kritériumrendszerével kapcsolatos. Félévente szembesülünk azzal, hogy a Házirendbe és egyéb iskolai dokumentumokba foglalt, „egyetemesnek vélt” elveink nem működnek a gyakorlatban. Hiszen minden pedagógusnak (mint minden embernek) más és más az értékrendje, ergo más és más elképzelései vannak például a „példás” vagy a „példátlan” magatartásról és szorgalomról, s ez gyakran vezet olyan – esetenként élénk vitába torkolló – nézetkülönbséghez az osztályozó értekezleten, amikor mindenki a magáét fújja, ráadásul mindenkinek igaza van.

Bonyolítja a helyzetet, hogy alapvetően abban sem értünk egyet, hogy mihez képest példás, jó, változó vagy éppen rossz egy tanuló magatartása és szorgalma. Önmagához képest? Tavalyi önmagához képest? Osztálytársaihoz képest? Más osztály tagjaihoz képest? Saját lehetőségeihez/képességeihez képest? A tavalyi 8. B-hez képest? Az egyes tanárok tűrőképességéhez képest? (A variációk száma végtelen. Az átlagnál éretlenebb, s ebből adódóan komolytalanabb és türelmetlenebb pedagógus kollégák hajlamosak arra az álláspontra helyezkedni, hogy végső esetben viszonyítási alapként szóba jöhet még a dollár pillanatnyi árfolyama, a napi átlagos középhőmérséklet vagy az aktuális BUX-index…) Arról nem is beszélve, hogy zongorázni lehet a különbséget két, „példás” magatartásúnak vagy két, „jó” szorgalmúnak vélt diák között. Nagyon sok mindent (a gyermek érdeke, a várható szülői fogadtatás, a kollégák véleménye, az osztályon belüli erőviszonyok, a továbbtanulás stb.) kell mérlegelnie a tantestületnek és az osztályfőnöknek ahhoz, hogy a lehető legoptimálisabb – valamelyest reális, értékálló és jóindulatú – magatartás és szorgalom érdemjegy legyen a „végeredmény”. Ha létezik ilyen egyáltalán…

Fenti gondolatokat „körön kívüliként”, ha úgy tetszik, „kibicként” vetettem papírra. Jelenleg ugyanis nem vagyok osztályfőnök, egyéves „pihenőmet” töltöm, regenerálódom. Fejben már készülök a következő tanévre, hogy az osztályfőnökök sorát gyarapítva – egyben növelve az eljövendő osztályozó értekezletek potenciális „tudathasadásos” szereplőinek számát – megnyugvással töltsön el az alábbi graffiti rezignált megállapítása: „Nem vagyok komplett őrült. Még néhány darab hiányzik.”