Virtuális iskola?

10.28 Lecsukom a laptop képernyőjét. A mindenségit! Ma is háromszor töltöttem – tönkre fog menni az aksi, és persze a telefon is, mert egész nap szinkronban megy mind a kettő. A számítógépen szerkesztem a feladatokat, tananyagokat, a telefonon megy a kapcsolattartás a gyerekekkel, szülőkkel, a kollégákkal. Mert a legtöbb kommunikáció még mindig a közösségi médiában zajlik, ezt tudja használni szülő, gyerek egyaránt.

10.30 Leveszem a szemüveget, megdörzsölöm kicsit a helyét, szokatlan, hogy egész nap a képernyőt bámulom. Jöhet a vacsora, mert megint elfelejtettem, de semmi baj, úgyis hízni kellene.

Reggel fél nyolckor kezdtem. Előtte kutyasétáltatás, kis egészségügyi séta, aztán – Hajrá, kölykök! – mehet a suli!

Ez így megy harmadik hete – hétvégén is. Nagyon nem lepett meg a digitális tanításra átállás, osztályaimban a választott felületet már nyolc éve használom, igaz, eddig csak szorgalmi feladatokra, projektmunkákra. Eddig csak kitűztem a gyerekeimnek feladatokat, teszteket, közös szerkesztésű projekteket, de ez most más. Kicsit örültem is a kényszerű változásnak, mert azt gondoltam, hogy itt a lehetőség valami másféle tanításra – igaz, mellőzve a személyes kontaktust, az összekacsintást, a közös nevetést. Hogy itt a lehetőség felzárkózni a haladó országokhoz, hogy végre elindulhat a szabad tanulás, ahol a pedagógus csak kísérője, segítője a tanulónak az önálló, tapasztalati tanulásban, felfedezésben, az aha-élmény megélésében. Hogy végre elkezdünk valamiféle hosszú távú „projektben”, „epochában” gondolkodni és dolgozni. Ehelyett a kollégák többsége 40 perces órákban, ennyi időre szabott és kiadott tananyagokban, feladatokban gondolkodik – de megértem őket is.

Tisztelet minden kollégának a hatalmas munkáért, amit megint hivatástudatból, önként végeznek, erejükön felül, megbecsülés nélkül (saját családjuk, kapcsolataik, szabadidejük kárára). Nekünk nem szól a taps, de Pici bácsinak nagyon köszönöm. „Embert gyógyítasz, gyermeket tanítsz…”

A felülről érkező nyomásnak nagyon nehéz ellenállni. Elvárja az OH, a fenntartó, az iskolavezetés, elvárja mindenki. Nem, nem elvárja, előírja! Ugyan, ki meri bevállalni, hogy elveszíti az állását, elveszíti mindazt, amiért eddig élt, dolgozott. Amíg ott „fenn” nem értik meg, hogy nem ez a járható út, addig mindenkinek erre kell(ene) mennie. Ez így volt eddig is, és úgy látszik, hogy ezután is, mert az oktatáspolitika nem változik.

Magam arra törekszem évtizedek óta, hogy óráimon, az „én iskolámban” szabadon tanuljanak a gyerekeim. Feladataimat, kihívásaimat, projektjeimet több napos, hetes határidőkkel tűzöm ki most is. Igyekszem igazi kihívásokat, élményeket adni. Igyekszem megtartani tanulóimat, akik többszörösen is nehezített körülmények között élnek. Mindannyian SNI gyerekek (F-70, autista stb.), a legtöbbjük hátrányos helyzetű, nagy részük csonka családban nevelkedik és bizony, szociális helyzetük is arra kényszeríti őket, hogy iskola mellett dolgozzanak, vagy otthon vigyék a háztartást, foglalkozzanak testvéreikkel stb. Ezeket a gyerekeket közvetlen kontaktussal is nagyon nehéz volt megtartani az iskolában, ebben a helyzetben meg mindennapos kihívást jelent. Attól tartok, hogy a már szakmával rendelkező tanulóink egy részét el fogjuk veszíteni – fontosabb lesz neki a pénzkereset, a saját gyermeke, a barátnője, az „ura”. Próbálok minden tanulót elérni „személyesen”: közösségi oldal üzeneteivel, hívásaival, élő kamerás kapcsolattal, telefonon, de ez rettenetesen nehéz. Hogyan lehet a mindennapos tananyag készítése, ellenőrzése, személyre szabott értékelése, visszajelzése mellett még ezt is felvállalni? Pedig ez a legfontosabb. Erre kell, hogy idő jusson – egye fene a lejárt határidőket, a feladatok lehető leghamarabb értékelését stb.

Másrészről nagyon nehéz számítógép nélkül egy mobillal „tanulni” a virtuális suliban (tanulóink majdnem mindegyikének van internetelérése). Éppen ezért már a kezdetekkor megteremtettem egy nem létező tanulót, hogy az ő szemével is lássam az iskola, a tanköröm működését. Lássam, hogy mobilon megoldható-e az általam kért feladat, hogy mit lát ő, amit én egyébként nem láthatok. Hogy egy-egy feladat érthető-e, technikailag megoldható-e. Hogy hogyan működik mobilon az élő videós óra, mennyit lát belőle a gyerek, miben különbözik a program számítógépes és mobiltelefonos felülete. Még a bejelentést követően, a virtuális suli indulásakor, azonnal készítettem egy-egy segítő videót a felület használatáról kollégának, tanulónak és ezek a kis videók azóta is készülnek, csak most már apróbb finomságokról szólnak.

Azt gondolom, hogy ebben a rendkívüli helyzetben, amit lehetett, azt megtettem, megtettük a kollégáimmal. Türelmet, megértést kérünk az oktatásban résztvevőktől, ahogy mi is megpróbálunk maximálisan toleránsak, türelmesek lenni gyerekkel, szülővel.

11.02 Ma korán végeztem, irány az ágy. Belezuhanok és nem álmodom. Már régóta nem.

Leiner Károly