Nem fognak kicsöngetni

Ez a tanév most már lassan akkor is elmúlik magától, ha egyáltalán nem teszünk semmit. De ha nem vigyázunk, nem csak megkönnyebbülést fog maga után hagyni. Az űrt, ami a kényszerű karantén alatt, a megszokott rutinok és a szeretett-gyűlölt-idegesítő-inspiráló kapcsolatok elmaradásával keletkezett, egy még nagyobb űr válthatja fel. Az üresség érzése, hogy valami úgy múlt el csendesen, hogy nem lett vége. Jó lenne, ha nem hagynánk ezt, nehogy utóbb jöjjünk rá, hogy érzelmi lezárás nélkül nem tudunk szabadulni.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a filmek végén nagyon kell a Vége-főcím. Szükségem van időre, amíg átzsilipelek a filmbeli valóságból az igaziba. És bár vannak, akik inkább keresztültaposnak a hozzám hasonlón, a többség velem együtt nehezen mozdul ilyenkor. Ezt a fajta Vége-főcímet volna jó megteremteni a tanévzárás során. Nem önmagával a tanévzáróval, sokkal inkább a tanévzárás folyamatával. Mert az azért nem lehet kérdés, hogy a tanév – kinek-kinek a saját „tanéve” – barátokkal és szerelmekkel, sikerekkel, nehézségekkel, konfliktusokkal és kibékülésekkel van olyan hatóerő, olyan beavatkozás, mint egy mozifilm… Vagyis ha a tanév végi ünneplős-szavalós-bizonyítványosztós rendezvényt (teljes joggal) kiüresedettnek és kínosnak látjuk, nem magával az alkalommal van baj, hanem azzal, hogy félreértjük és rosszul csináljuk. Annyira rosszul, hogy egyáltalán nem bánjuk az elmaradását, sőt… Pedig az évzáró elsődlegesen nem az alkalom ünneplése és nem az értékelés ünnepélyes kerete kellene legyen, hanem búcsúaktus.

Most előállt az a helyzet, amiben nem ússzuk meg, hogy minderről egy kicsit tudatosabban is elgondolkozzunk. Mert ha nem tesszük, az idei tanév tényleg simán csendben ki fog múlni… Az ünnepélyes keretezésre nincsen mód, s mivel ezt tekintjük a dolog lényegének, félő hogy nem lesz semmiféle búcsúzás. Kihirdetjük a jegyeket, aztán majd nem küldünk újabb feladatot, és kész, ennyi volt… Hogy ez miért baj? Mert a dolognak ez a fajta elmúlása nem hozza magával az érzelmi lezárást, de sokak számára nem hozza el a sima megkönnyebbülést sem.

Nem fognak megkönnyebbülni azok, akiknek fontos a siker és a sikeresség megélése – a referenciacsoport híján messze nem lesz kielégítő számukra a bármilyen szuper (vagy számukra szuper) bizonyítvány feletti magányos öröm.

Nem fognak megkönnyebbülni (sokkal inkább kétségbeesnek) azok, akiknek az iskola elsősorban társas teret jelent – ők azok, akiknek máskor is azonnal hiányozni kezd a tanítás iskola, de máskor az évzárás pillanatában tele vannak az év során szerzett, s még jó sokáig kitartó társas élményekkel.

Nem fognak megkönnyebbülni azok, akik érzik, tudják, hogy a digitális tanulásban nem tudtak megfelelőképp haladni, és szorongnak az iskolai folytatástól.

Nem fognak megkönnyebbülni azok, akiknek, a társas helyzetek nehezebb megélése okán, éppen a távolság biztosított megfelelő védettséget. Ők most szorongva gondolnak arra, hogy majd vissza kell menni a nyüzsgő iskolába. S bár ez mindenképp így lesz és számukra valóban nem lesz könnyű, a lezáratlan helyzetben mindez egy kezelhetetlen, formátlan rosszkedv képében jelentkezik – nincs egy érzelmi határpont, ami segít az új kihívással szembenézni.

Nem fognak megkönnyebbülni azok, akik kényszerű okból nem tudtak megfelelőképp kapcsolódni a digitális tanuláshoz, mert számukra a lezárás hiányával végképp a ködbe vész a kontaktus, állandósítva az elmúlt hónapok bizonytalanságát. (Elgondolni is rossz, hogy ők olyan helyzetbe kerülnek ezzel és maradnak a nyár végéig, aminek jószerivel nem volt eleje, közepe és vége sem.)

Talán csak azok (a kevesek) élhetik meg megkönnyebbüléssel a tanév ilyen módon történő kimúlását, akik eddig is hosszan tartó vakációnak igyekeztek felfogni a helyzetet. Ők azok, akiket, hiába találkoztunk nap mint nap, elveszítettünk már korábban is. Az ő szabadulásuk lesz a legpozitívabb élmény, amit a csendesen kimúló tanév képes maga után hagyni.

Már ha nem teszünk semmit. Mert megfelelő búcsúfolyamattal a fent felsorolt gyerekeknek, s nem utolsósorban saját magunknak is segíthetünk. Mert a formátlan hiány velünk is ott marad, ha nem búcsúzunk el. És nemcsak a végzőseinktől.

Hogyan búcsúzzunk?

Személyesen, a közösség saját igényei szerint. Amihez teljesen hiteltelen lenne konkrét forgatókönyvet javasolni. Az azonban segíthet, ha megnézzük, hogy milyen tényezőkből tevődik össze egy búcsúaktus.

Készülődés

Hogy egy hosszú és fontos történetet elengedjünk és egy új történetnek helyet adjunk, nem egy pillanat kérdése, ezért a búcsúra való készülődés is része a folyamatnak. Ha a tanév zárására búcsúaktusként gondolunk (és a kamaszok ekként gondolnak rá, hiszen a legfontosabb történet számukra épp az osztályban zajló társas történet), akkor végeredményben a búcsúra való készülődés folyamatát kell elképzelnünk. Az itt következő összetevők megalkotása, létrehozása mind ahhoz a belső úthoz tartozik, amit az elengedésre készülőknek a búcsú pillanatáig meg kell tenniük.

Visszaemlékezés – történet és szereplők

Hogy a búcsú „megtörténjen velünk”, érzelmileg telített módon kell jelen lennünk a helyzetben; hogy megéljük azt, aminek itt és most, ezzel az aktussal vége van, amitől tehát búcsúzunk. Ezt szolgálja a felidézés, a visszaemlékezés (gyakori fordulat a fiatalabb diákok ballagási beszédeiben a búcsúzó társakhoz fűződő történetek felidézése, de a gyászban is ez mondatja újra és újra az elveszített szerettünkkel kapcsolatos történeteket). A digitális technológia fotók és videók tömkelegével segíti általában is a hasonló visszaemlékezéseket, s a digitális oktatás során is vélhetőleg nagy mennyiségben születtek ilyen anyagok. Speciális esetünkben, a karantén miatt, az együttesség élményének megteremtése jelenthet ezekkel az anyagokkal kapcsolatosan kihívást. Lehet, hogy a búcsúzásra való felkészülés éppen ennek a visszaemlékező anyagnak a közös elkészítése lesz?

Köszönet, elismerés

Amikor egy közösség búcsúfolyamatáról beszélünk, a köszönet és az elismerés is a közösség részéről fogalmazódik meg. Vagyis messze másról és többről van szó, mint pusztán az intézményi külső normák és elvárások szerinti teljesítmények elismerése; mindannak jelentősége van ilyenkor, amiért a közösség az egyes tagjainak köszönettel tartozik. Vagyis e tekintetben egy sorba kerül, hogy „büszkék vagyunk X-re az OKTV helyezéséért” és „köszönjük Z-nek a digitális platformokon nyújtott segítségét”, „K-nak a vicces videókat”, „S-nek az online korrepetálásokat”, L-nek a filmajánlókat, stb. S nem (vagy nemcsak) én köszönöm tanárként, hanem a közösség mond köszönetet. Emiatt nem is feltétlen lehet és kell egyedül, tanárként ezeket az elismeréseket megalkotni. (Talán lesz, ahol épp ezeknek a köszöneteknek az összegyűjtése alapozza meg a búcsúra készülés folyamatát?)

Ünneplés

A búcsú ünnepi aktusa segít megélni, majd egy katarzissal lezárni az érzelmileg telített pillanatot. Az ünnepi aktus, ami mindezt képes megteremteni, biztosítja a részvétel lehetőségét (a hosszú tornapadokon ücsörgő, verseket hallgató iskolások kevéssé részesei a saját évzárójuknak, míg a színes lufikat égnek eresztő kisiskolások nagyon is). Hogy adott csoport számára milyen tevékenység hozza el (főképp a mostani körülmények közt) a részvételt és a katarzist, azt a csoportnál és az ő vezetőjénél senki nem tudhatja jobban… A körülmények és a lehetőségek tisztázása most hozzátartozik a búcsúfolyamat megtervezéséhez. És ez adott pillanatban éppen így hiteles – ezzel is segít újraélni, feldolgozni, lezárni az elmúlt időszak nehézségeit. Ezért – éppen a körülmények keltette megpróbáltatások újraélése és lezárása okán – megkerülhetetlen ebben a furcsa tanévben a búcsúzás, még ha épp ezek a körülmények nehézzé is teszik.

Ezt a folyamatot most magunknak kell menedzselni. Megtervezni az osztályunknak, az osztályunkkal, hogy milyen feldolgozáson és búcsúfolyamaton megyünk végig. Mert már egy jó ideje senki nem csenget be nekünk, és nem fognak kicsöngetni sem. Hacsak magunknak nem tesszük…

Földes Petra