Tusa Cecília

A multikulturális nevelés létjogosultsága és szükségessége az Európai Unióban

V. Képzési programok a multikulturális oktatás jegyében

V. 1. A sokszínűség és az egységesítés dilemmája

Az oktatás és képzés szerepe felértékelődött az Európai Unióban. A tagállamok nemrégiben elfogadták az európai oktatási és képzési rendszerek közös jövőbeli céljait meghatározó dokumentumot, mely hazánk számára több feladatot is megjelöl. Az Unió célja, hogy megalapozza és fejlessze a minőségi oktatást és szakképzést. A programok pályázati rendszerben, nagy összegekkel támogatják a tagállamok közötti intézményközi együttműködést, a személyi és szakmai kapcsolatok kiépítését. A szerződés megőrzésre méltó értékként minősíti, és támogatandónak tartja az európai oktatási rendszerek sokszínűségét (EU-csatlakozás 2004). Ez a tartalmi idézet a csatlakozási szerződés tömörített, összefoglalt változatából való, amely arra kíván hivatkozni, hogy az oktatási rendszerek sokszínűsége az Unión belül megtartható. Hat évvel ezelőtt még ellenkező véleményt olvashattunk Bognár Anikó (1997/10) értekezésében a European Cooperation Program-ra hivatkozva, mely az együttműködés három fő formáját veti fel: a tananyagok közös kifejlesztését, a tanítási anyagok közös elkészítését és a modulok közös kialakítását.

Ez a program csupán a nyelvtanárok képzésére vonatkozik, de ezen a területen belül is ellentmondásokat tartalmaz. Az EU – szerződés értelmében megtartandó az oktatási rendszerek sokszínűsége, s ez nem csak igény, hanem a gyakorlatban is így működik. Ám hiába kínálunk diákjainknak különféle lehetőségeket külföldön eltöltött szemeszterekre, ha hazatérve kinti tanulmányaikat nem fogadják el.

Ha az Európai Unión belüli országok között nincs legalább olyan szinten egységesítve az oktatás, hogy egymás egyetemein eltöltött ösztöndíjas (!) tanulmányi időszakot elismerjék, és teljesítettként elfogadják, akkor – bár a tapasztalat és az élmény a diáké marad örökre – ez számára legalább eggyel megnöveli az egyetemen eltöltött szemeszterek számát.

E két példával arra kívántam rávilágítani, hogy amíg az elfogadási rendszerek nincsenek legalább egy minimális szinten egységesítve, azaz a tanulmányok nem kompatibilisek, addig hiába nyílik meg a lehetőség az átjárhatóságra. Bognár Anikó (1997/10) már több mint öt éve megfogalmazta ezt a problémát „Mit várunk az Európai Uniótól?” címmel.

Tanulmányában elvárja, hogy az Unió keresse meg annak módját, hogyan lehetne megteremteni az alapot az idegen nyelvi oktatási programok és a vizsgarendszerek, bizonyítványok összehasonlíthatóságára, az egyetemi diplomák, részleges tanulmányi időszakok és a képzettségek kölcsönös elismerésére. Ugyanis az Európai Unióban egyetlen diploma van, amit feltétel és honosítás nélkül elfogadnak, ez az orvosok diplomája, szakterülettől függetlenül.

Természetesen az oktatási rendszerek sokszínűsége megtartandó, amennyire az adott ország nyelve, kultúrája és követelményrendszere megkívánja, de nem lehet elkülöníteni őket egymástól teljesen, megfosztva ezzel a diákságot az egyetemek közötti átjárhatóságtól.

V.2. Uniós támogatási programok az oktatatásban

Az Európai Unió többféle, eltérő anyagi támogatottságú és eltérő célcsoportú programot kínál az európai tapasztalatszerzés, kulturális tanulás és mobilitás elősegítésére. A magyar oktatási intézmények az elmúlt egy-másfél évtized alatt számos európai oktatási programba kapcsolódtak be, jó néhány modern nemzetközi oktatási programot honosítottak meg. Ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar iskolákban megindult a demokrácia gyakorlásához szükséges készségek, az aktív környezettudatos magatartás fejlesztése, vagy a konfliktuskezeléshez szükséges készségek kialakítása. Az európai tanár- és diákcsere programok révén egyre több tanár és diák ismerkedett meg az európai iskolák mindennapjaival, vált számukra kézzelfogható valósággá ez európai dimenzió. Ezek közül a legjelentősebbeket kívánom kiemelni.

A Socrates és a Leonardo da Vinci programokban való részvétel mind jogi, mind politikai értelemben a tagságból fakadó kötelezettség. Magyarország 1997 óta vesz részt mindkét programban. E tekintetben az Unióhoz való csatlakozás nem hoz változást, a programok azonos feltételekkel folytatódnak. A Socrates program kiterjed az óvodától az egész életen át tartó tanulásig. Fő célja a felsőoktatásban tanulók mobilitásának ösztönzése, a nyelvoktatás fejlesztése, az esélyegyenlőség megteremtése és a hátrányos helyzetűek támogatása. Arra törekszik, hogy a tanulókat megismertesse tantárgyuk európai dimenziójával, és minél több ember számára lehetővé tegye a személyes tapasztalatszerzést Európa országaiban. Törekszik továbbá arra, hogy erősítse az európai azonosságtudatot, de nem kényszerít a hazai leépítésére, és nem sugallja a nemzeti öntudat gyengítését.

A Socrates program szerint az oktatás minden szintjén ki kell fejleszteni az európai dimenziót abból a célból, hogy erősödjék az európai állampolgárság eszméje. E tevékenység során pedig támaszkodni kell a tagországok kulturális örökségére.

A Leonardo az Unió szakképzési programja, amelynek célja a szakképzés szintjének a piaci igényekhez való igazítása, minőségének fejlesztése. Támogatja a szakmai gyakorlatok idegen országban való teljesítését, elősegítve ezzel a szakmai tapasztalatok átadását és a hozott technikák meghonosítását az anyaországban. A támogatási törekvéseknek óriási előrelépése ez a program, mert a csak elméleti oktatásra építő Erasmus/Socrates programot kiegészítve lehetőséget ad a szakmai gyakorlati tudás kibővítésére is.

E két területhez kiegészítésként járul hozzá az Erasmus egyik alprogramja, mely a művészetek terén tevékenykedőket segíti külföldi tapasztalatok szerzésében.

A pályázók köre azonban még mindig igen csekély. Bár két nagy kihívás van a pályázó számára a kezdeti szakaszban: a pályázati pénzt ki kell egészítenie, mivel az a támogatási programok alapszabálya szerint nem fedezheti a részvétel teljes költségét, tehát saját hozzájárulás is kell. Korábban ezt egészítette ki a PHARE támogatás, amit azonban két évvel ezelőtt megvontak hazánktól. A másik kihívás a nyelvi kompetencia elérése, azaz az idegen ország nyelvén, vagy az adott egyetemen oktatott nyelven teljes körű bizonyítékát kell adni az igen magas szintű nyelvtudásnak. Ez manapság az Erasmus programok keretében idegen nyelven történő elbeszélgetést jelent, ám a Németország által Európa és Ázsia országainak felkínált DAAD ösztöndíjhoz a megfelelő lektorátuson írásbeli és szóbeli vizsga letétele szükséges. Kivételt képez ez alól a német szakos bölcsész- és tanárképzés, ahol az oktató egyetemnek jogában áll a nyelvtudás igazolása.

A részvétel alacsony száma, illetve a pályázók szűk köre magyarázható azzal a ténnyel is, hogy sokan tartanak a külföldtől, félnek az idegen országtól, s attól, hogy nem tudnak majd beilleszkedni. Ehhez társul a szülők féltése, akik a közbiztonság hiányára és az új körülményeknek való teljes kiszolgáltatottságra hivatkoznak. Továbbá szerepel még egy tényező, mely szintén hátráltatja a diákokat a pályázatok benyújtásában: ez az önbizalom hiánya, a kishitűség. A ‘nekem úgyse sikerül’ elvet le kell győzni, túl kell rajta lépni. Ahhoz azonban, hogy az egyetemi hallgatónak bátorsága legyen pályázni, el kell hitetni vele, hogy tud és képes rá, hogy ösztöndíjat nyerjen egy idegen országba. A biztatást joggal várják az egyetemtől, hiszen ott történik tudásuk lemérése. Az egyetemnek, oktatóinknak kötelességük a hallgatókat biztatni, ösztönözni, nekik segíteni, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek Európa különböző országaiban.

A másik tendencia, hogy nem a legjobb hallgatók pályáznak az ösztöndíjakra, hanem a leleményesebbek, akiknek esetleg tanulmányi teljesítményük csupán középszintű. Természetesen az élet maga ilyen, aki bátrabb, az tudja jobban kihasználni a helyzet adta lehetőségeket, előnyöket. Ám lehet, hogy a jobb képességű diákok félénkebbek, vagy jobban ragaszkodnak eddig bevált egyetemi teljesítményeikhez, és nem mernek belevágni egy újba. Az oktatók feladata ezeket a hallgatókat biztatni, tanulási görcsükön oldani, és beláttatni velük, hogy egy féléves külföldi tartózkodás nem jelenti tanulmányaik félbetörését. (Ehhez természetesen bíztató lenne a fent említett helyzet, azaz ha a külföldön teljesített tantárgyakat az otthoni egyetem maradéktalanul elfogadná, és nem okozna a hallgatónak ‘csúszást’ tanulmányaiban.)

Továbbá ez a feladat érinti azon hallgatókat is, akik már szereztek tapasztalatokat külföldi egyetemeken, és fel tudják készíteni hallgatótársaikat arra, mire számíthatnak ‘kint’. Az ő felelősségük talán még nagyobb, hiszen a személyes meggyőzés révén még nagyobb hatással lehetnek az azonos korosztályra.

A harmadik fél a szülői oldal ebben a szerepvállalásban. A szülőnek fel kell ismernie a külföldi tapasztalatokban rejlő óriási lehetőséget, és el kell tudni engednie – ha fájó szívvel is – a már majdnem felnőtt gyermekét. Sokszor a szülők, sőt még inkább a nagyszülők jelentik a legnagyobb visszatartó erőt. Ők azok, akik tapasztalat- és információhiány miatt félnek az idegen dolgoktól, nem mernek belevágni az újba, és ezt elvárják utódaiktól is.

Az Ifjúság 2000-2006 program keretében jutnak érvényre a közösség ifjúságpolitikai törekvései. Az Európai Unió ösztönzi a 15-26 éves fiatalok mobilitását és az ifjúsági cseréket. Az Ifjúság 2000-2006 program pénzügyi támogatást nyújt csoportos ifjúsági csereprogramokhoz, ifjúsági önkéntes szolgálatokhoz, helyi ifjúsági kezdeményezésekhez és egyéb fejlesztő programokhoz.

A program célja, hogy ösztönözze a fiatalokat a különböző kultúrák megismerésére, az alapvető értékek tiszteletére, az intolerancia, a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni küzdelemre. Egyúttal pedig lehetőséget ad a fiatalságnak a kezdeményezőkészség és a vállalkozói kedv fejlesztésére. Az ifjúságpolitika nem jogharmonizációs feladat, hanem elsősorban arra törekszik, hogy az érintett szereplők között megvalósuljon az együttműködés.