Az ércdisznó

Messze Itáliában, Firenze városában van egy kis mellékutca, úgy emlékszem, Porta Rosa a neve. Ebben az utcában, egy zöldségesbódé előtt, művésziesen kidolgozott vízontó szobor áll – disznót ábrázol. Kristálytiszta víz bugyog az állat szájából, amelyet zöldesfeketére mart az idő, csak az orra fénylik, mintha ragyogóra dörzsölték volna; s öntudatlan ezt is cselekszi az a sok száz gyerek meg szegény ember, aki ivás közben megmarkolja. Festeni való kép, ahogy a szépen formált állatot átöleli egy-egy félig meztelen, fürtös fejű, szép fiúcska, és üde ajkát a kibuggyanó vízsugár alá tartja.
A Firenzét járó idegen könnyen megtalálhatja a vízontó szobrot, akármelyik koldus odavezeti, vagy megmondja az utat.
Tél volt, késő este; a hegyeket hó feküdte meg, sütött a telihold, s ez Itáliában annyi fényt szór, mint a nap odafönn északon, felhős időben. Talán még többet is, mert itt maga a levegő világít és fölemel, északon meg szinte ránehezedik az emberre az ég hideg, ólmos mennyezete, s lenyomja a nyirkos földre.
Firenzében, a hercegi palota kertjében, összeboruló örökzöld bokrok sátra alatt, ahol még télen is ezrével, nyílnak a rózsák, naphosszat üldögélt egy fiúcska; toprongyos és elhagyatott, de képmása lehetett volna Itáliának: olyan szép volt, olyan mosolygós arcú, s mégis szívet sajdító. Éhen-szomjan üldögélt ott, egy rézpénzt se ejtett az ölébe senki, s estefelé, amikor a kertet bezárták, a kapus kikergette még onnan is. A kisfiú elbandukolt, de az Arno hídján megállt, és tűnődve nézte a csillagokat, amelyek közte és egy pompás márványhíd között rengedeztek a víz tükrén. Aztán elindult az ércdisznó felé, fél térdre ereszkedett előtte, átölelte az állat nyakát, és odatartotta szomja száját a csörgedező vízsugár alá. A szobor körül salátalevelek hevertek meg néhány szem gesztenye; ez lett a vacsorája. Egy lélek se járt az utcán, a fiú egyedül volt; felült hát az ércdisznó hátára, fürtös fejét ráhajtotta az állat fejére, s észre sem vette, már el is aludt. Amikor éjfélt kongattak a tornyok, megmozdult a szobor; az alvó fiú tisztán hallotta:
– Kapaszkodj belém, kisfiú, aztán rajta, elvágtatunk! – Azzal leszökkent a talapzatról, s már vitte is a fiút a hátán – de csodálatos utazás volt! Kiértek egy térre, s ott a bronzló, amelyen a bronzherceg lovagol, fölnyerített a közeledtükre; az ódon városháza tarka címerpajzsai felragyogtak, mintha mögöttük fény gyúlt volna ki; a híres Dávid-szobor meglendítette parittyáját, milyen különös volt a világ éjszaka!
Az elrablott szabin nők érccsoportja is megelevenedett; a szabin nők rémült sikoltása fölverte a gyönyörű tér éji csendjét.
Egy árkádsor alatt, ahol karnevál idején a nemes urak gyülekeztek, hirtelen megtorpant a vágtató állat.
– Most újból fogózz belém! – szólt hátra a kisfiúnak. – Kapaszkodj erősen, mert fölmegyünk a lépcsőn.
A kisfiú még egy szót sem ejtett, elvette a szavát a félelem meg az öröm.
Most egy hosszú folyosóra értek, amit jól ismert a fiú, mert járt ott már azelőtt is. Pompás festmények sorakoztak egymás mellett a folyosó falain, alattuk szobrok álltak, s olyan csodálatos fényben úszott minden, mintha világos nappal volna. De a legszebb mégiscsak az volt, amikor kitárta az egyik mellékterem ajtaja – itt is járt már a kisfiú, de soha ilyen szépnek nem látta, mint ezen a különös éjszakán.
Szépséges hajadont pillantott meg a teremben; olyan volt amilyennek a természet meg a márvány legnagyobb mester megálmodta. Szép tagjai szinte megelevenedtek, delfinek szökdeltek körülötte, szeméből halhatatlanság fénye sugárzott. Márványszobrok fehérlettek körülötte, szép szál férfiak; az egyik a kardját fente, a másik csoportban gladiátorok birkóztak a szépség istennőjének kegyeiért.
A fiú szemét elkápráztatta tündér ragyogás, a pompázó színek, a terem megpezsdülő élete.
Micsoda ragyogás, mennyi szépség teremről teremre. Mennyi csodálatos kép! Egy szelíd, szép Madonna-arcról nyájas fény sugárzott. Az ércdisznó lassan lépkedett a sok gyönyörűség között, hogy a kisfiú mindent jól szemügyre vehessen. Az azt se tudta, merre nézzen, mit csodáljon meg. A legjobban mégis egy festmény nyűgözte le, talán azért, mert annyi boldog és vidám gyermek mosolygott le róla – egyszer, régebben, már integetett is nekik.
Sokan talán egykedvűen haladnak el a festmény előtt, pedig az a festészet és költészet igazi kincse. Krisztust ábrázolja, amint leszáll az alvilágba, de nem kárhozott lelkek veszik körül, hanem pogányok. Ami a legmegkapóbb rajta, a gyermekek arcán pogány derű, a bizonyság, hogy ők is a mennyek országában jutnak. Ketten már átölelik egymást, egy fiúcska kinyújtja a kezét társa felé, aki mélyebben áll, s magára mutat, mintha azt mondaná neki: én a mennyek országába jutok! A felnőttek szorongva, de reménykedő arccal veszik körül krisztust, némelyikük alázatosan fejet hajt előtte. Ezzel a képpel nem tudott betelni a rongyos ruhájú gyermek. Az ércdisznó csöndesen állt mellett, s egyszer csak mély sóhaj szakadt föl valahonnan: a pogányok közül, vagy a megelevenedett szobor belsejéből?
A kisfiú már nyújtotta a kezét a mosolygó gyermekek felé, de az ércdisznó a hátára kapta, és kiszáguldott vele, az oszlopos csarnokon keresztül.
– Áldott légy, te kedves állat! – mondta igaz hálával a kisfiú, és megsimogatta a lépcsőn lefelé száguldó ércdisznót.
– Én tartozom hálával – felelte az elven szobor. – Örömet szereztem neked, de te meg rajtam segítettél, mert csak akkor hagyhatom el talapzatomat, akkor van erőm a járáshoz, ha egy ártatlan szívű gyermek ül a hátamra. Elmehetek akárhová, csak egy helyre nem: a templomba. De ha velem vagy, benézhetek a templom nyitott ajtaján. Maradj hát rajtam, mert ha leszállsz a hátamról, elhagy minden csepp erőm, s olyan élettelenné válok, mint amilyennek nappal látsz.
– Nem hagylak el, kedves állat! – mondta a kisfiú, s folytatták a szédítő vágtát Firenze utcáin, ki a cáros egyik legszebb temploma előtti térre.
Fölpattan a templom szárnyas kapuja, s a fényben úszó oltárról kiverődtek a sugarak a sötét éjszakába.
A templom bal oldali hajójában egy síremlék állt; csodálatos fényt árasztott, mintha csillagok koszorúja fonná körül. A síremléket címerpajzs díszítette: kék alapon tűzpirosan izzó létra. Galileinek, a nagy tudósnak sírja volt az; az egyszerű címer sokatmondó jelkép; az izzó létra a tudományt jelenti, mert a tudós útja tüzes létrán vezet a végtelenségbe.
A jobb oldali hajóban, a pompás síremlékeken mintha minden szobor életre kelt volna; itt Michelangelo állott, a nagy festő és szobrász, amott a babérral koszorúzott költő, Dante; művészek, szellemóriások, Itália örök büszkeségei. Csodálatos templom ez!
Mintha meglebben volna a márványruhák redői, mintha a magas szoboralakok magasabb emelték volna a fejüket; mintha a néptelen templomban felbúgott volna az orgona.
A kisfiú kinyújtotta karját a fényesség után, de az ércdisznó hirtelen megfordult, és eliramodott vele. A fiú erősen kapaszkodott, fütyült a szél a füle mellett, megcsikordult a templom szárnyas ajtaja – becsukta egy láthatatlan kéz. Aztán hirtelen elsötétedett előtte minden. Csípős hideg térítette magához. Reggeli nap ragyogott a feje fölött, ő ott ült, félig lecsúszva, az ércdisznó hátán, amely mozdulatlan állott talapzatán. A szegény kisfiú hirtelen ijedség szállta meg: eszébe jutott az anyja, aki előző nap azért küldte el hazulról, hogy valahonnan pénzt kerítsen. De a fiú egy garast sem tudott szerezni, csak éhségét vihette haza.
Átölelte búcsúzóul az ércdisznó nyakát, megcsókolta kifényesedett orrát, még intett is neki, aztán befordult egy kis utcába, amely olyan szűk volt, hogy legföljebb egy málhás szamár férhetett el benne.

Belépett egy ház vaspántos, nagy kapuján, fölment a piszkos fal mellett kanyargó, keskeny lépcsőn, amelynek korlátját egy kötél pótolta; rongyokkal teliaggatott, nyitott folyosóra jutott, innen lépcső vezetett le az udvarra. Nagy kút állt odalenn, belőle vastag drótok vezettek a ház minden emeletére, ezeken húzták a vizet; a favödrök egymás mellett himbálóztak, nyikorgott a kút kereke, egy-egy vödör megbillent a magasban, s vizet az udvar kövére loccsantotta. Most egy másik düledező lépcsőn haladt fölfelé a kisfiú, s két matrózba ütközött, akik jókedvűen táncoltak lefelé a lépcsőkön, majdnem fellökték a szegény gyereket. Nem éppen szép, de testet asszony lépkedett a nyomukban; dús fekete haja volt a legfőbb ékessége.
– Mit hoztál? – kérdezte a fiútól, ahogy megpillantotta.
– Ne haragudj, anyám! – kérlelte a szegény fiú. – Egyetlen garast sem adtak. – Az anyja szoknyája után kapott, mintha meg akarta volna engesztelni, de az besietett a szobába. Hogy a szoba milyen volt, nincs szívem leírni, csak azt a füles vasfazekat említem meg, amelyben szénparazsat tartanak az olaszok, s annál melegszenek. Az asszony is efölött melengette fázó kezét, s közben nagyot taszított könyökével a szegény kisfiún. – Biztosan van pénzed, csak nem akarod ideadni! – kiáltotta.
A fiú sírva fakadt, az asszony belerúgott, s a szegény gyermek hangosan feljajdult.
– Ha el nem hallgatsz, kettéhasítom a fejed! – rivall rá az asszony, s meglóbálta a parazsasfazekat. A fiú rémülten felkiáltott, s a földre lapult; ebben a pillanatban lépett be a szomszédasszony a maga parazsasfazekával.
– Mit csinálsz ezzel a gyermekkel? – kérdezte.
– Az én fiam! – felelte az asszony. – Ha úgy tetszik, megverhetem! – S megint meglóbálta a vasfazekat; a másik is fölemelte a magáét, hogy védekezzék; a két vasfazék összekoccant, és az izzó szénparázs ezerfelé hullott belőlük. A fiú a nagy kavarodásban egy szempillantás alatt az ajtónál termett, kisurrant a szobából, s az udvaron át az utcára iramodott. Addig szaladt, míg kis tüdeje bírta, aztán lihegve megállt; éppen az előtt a templom előtt, amelynek szárnyas kapuja az éjjel kitárult előtte. Most belépett. A templom ma is fényárban úszott; a kisfiú letérdelt a jobb oldali első síremlék előtt, s karjára borulva zokogott.
Jöttek-mentek az emberek a templomban, a pap misézett az oltárnál, a gyermekkel nem törődött senki, csak egy öregember szeme akadt meg rajta, de aztán az is elment a többivel.
A szegény fiút úgy legyöngített az éhség meg a szomjúság, hogy már-már elalélt; meghúzódott a márványemlék mellett egy falmélyedésben, s elnyomta az álom. Már esteledett, amikor fölriadt: valaki megrántotta a ruháját. A szegény fiú fölnézett: az öregember állott előtte.
– Beteg vagy? Hol laksz? Az egész napot itt töltötted? – valósággal elárasztotta kérdéseivel. A fiú mindenre válaszolt. Az öreg akkor magával vitte a közeli mellékutca kicsi házába. Egy kesztyűvarró műhelybe léptek be, ahol szorgalmasan varrogatott az öregember felesége, egy kis fehér kutya meg – a szőrét olyan rövidre nyírták, hogy átrózsaszínlett rajta a bőre – nyomban fölugrott a helyéről, és a kisfiú lábához telepedett.
– Ártatlan lelkek vonzódnak egymáshoz – mondta az asszony meghatottan, és szeretettel simogatta kutyát meg a fiút. Aztán enni-inni adtak a fiúnak a jószívű emberek, azt mondták neki, hogy éjszakára náluk maradhat, másnap majd az öreg – Giuseppe apó – megkeresi az anyját. Szegényes kis ágyba fektették, de az is királyi pompa volt a fiúnak, aki legtöbbször a puszta kövön hált. Édesen aludt, és egész éjszaka a csodálatos képekről meg az ércdisznóról álmodott.
Giuseppe apó másnap reggel elindult megkeresni a fiú anyját; a szegény gyermek nem nagyon örült neki, mert tudta, mi lesz a vége: visszaviszik az anyjához. Sírt keservesen, csókolgatta a kis fehér kutyát, s az asszony szomorúan bólogatott.
Mit végzett Giuseppe apó? Hosszasan tanácskozott feleségével; az megint csak bólogatott, és gyöngéden magához vonta a fiút. – Gyönyörű gyermek! – mondta. – Derék kesztyűkészítő válhat belőle, amilyen te voltál. Nézd, milyen finomak, hajlékonyak az ujjai. Az isten is kesztyűkészítőnek teremtette.
Ottmaradt hát a kisfiú a házban, s maga az asszony tanítgatta a mesterségre. Jó ételeket kapott, mélyen aludt, s lassan kivirult sápadt kis arca. Már jókedvűen játszadozott Bellissimával – így hívták a fehér szőrű kiskutyát –, ingerkedett is vele, de az asszony ezért megfenyegette, még meg is szidta. A fiú ezt nagyon szívére vette, elgondolkodva üldögélt kis kamrájában, az asszony pedig kiment az utcára.
A műhelyben bőröket szárítottak, az ablakon nehéz vasrács sötétlett, s a fiú álmatlanul hánykolódott az ágyon. Egyre csak az ércdisznót látta maga előtt a sötétben. Hirtelen mintha paták dobaját hallotta volna az utcáról. Az ablakhoz ugrott, de már nem látott semmit. Pedig bizonyos, hogy az ércdisznó vágtatott arra. – Segíts el az úrnak a festékesládáját! – küldte az asszony másnap reggel szomszédjuk, a festő után, aki egy láda festékkel meg egy összegöngyölt nagy vászonnal haladt el a házuk előtt.
A fiú elvette a ládát a festőtől, és utána indult; a képtár kapuján léptek be, s ugyanazon a lépcsőn haladtak fölfelé, amelyen akkor éjjel az ércdisznó vágtatott föl a fiúval. Mint ismerőseit, nézte a szobrokat, képeket, a gyönyörű márványistennőt, meg a Madonna csodálatos színekben tündöklő arcát.
A nagy képnél álltak meg, a pogányok közé leszálló Krisztus képe előtt, amelyről gyermekarcok édes mosolya sugárzott; a szegény fiú is mosolygott, mert ő is a mennyországban érezte magát.
– Jól van, hazamehetsz! – küldte a festő, mert a gyermek még akkor is ott állt, amikor ő már elrendezte festőállványát.
– Megnézhetném, hogyan fest? – kérdezte félénken a fiú. – Hogyan keni rá a festéket a fehér vászonra?
– Még nem festek – felelte az és fekete krétát vett elő. Sebesen járt a keze, méregette a nagy képet, s bár még csak egy halvány vonal sötétlett a vásznon, már ott lebegett rajta Krisztus, mint a festményen.
– No most már eredj haza! – mondta végül a festő, s fiú lehorgadt fejjel hazament, leült az asztalhoz, és tanulta tovább a kesztyűvarrást.
Gondolta egész nap a képtárban kalandoztak, s minduntalan megszúrta az ujját, ügyetlen dolgozott, de a kiskutyát nem bosszantotta.
Beesteledett, s akkor vette észre, hogy véletlenül nyitva maradt a ház kapuja – kiosont rajta. A kutya utána iramodott s követte, de a fiú nem vette észre. Egyszerre csak fölvakkantott mögötte, mintha figyelmeztetné: „Én is itt vagyok, nem látod?” A szegény fiú magától a hétfejű sárkánytól se ijedt volna meg annyira, mint most Bellissimától. Tél van, s a kutya az utcán, öltözetlenül, ahogy az öreg asszonyság szokta mondani. mert Bellissima télidőben csak egy rászabott kis báránybőr zekében léphetett az utcára. A kis zekét pántlikák meg csengettyűk díszítették, és piros szalaggal lehetett átkötni a kutya nyakán meg a hasán. Amikor téli napokon sétálni ment az asszonysággal, olyan volt ebben az öltözetben, mint egy kis kecskegida. Most hát Bellissima kint volt az utcán, egy szál ruha nélkül. Nagy baj lesz ebből! Egy csapásra eltűnt minden ábrándkép; a fiú arra haladtában megcsókolta az ércdisznót, aztán a karjára kapta a hidegtől reszkető kiskutyát, és futott vele, ahogy csak a lába bírta.
– Hé, mit viszel olyan sietve? – kiáltott rá két rendőr, akiket Bellissima hevesen megugatott.

– Hol loptad ezt a szép kutyát? – kérdezték, s nyomban el is vették tőle.
– Adják vissza! – kiáltotta kétségbeesetten a szegény fiú.
– Ha nem loptad, akkor megmondhatod otthon, hogy jöjjenek érte az őrszobára!

Azzal megmondták, hogy az őrszoba, s magukkal vitték Bellissimát.
Nagy bajban volt a szegény fiú! Mit tegyen? Az Arnóba vesse magát, vagy menjen haza, és valljon be mindent? – Akkor agyonütnek! – gondolta rémülten. – Hát üssenek! – szánta el magát. – Akkor legalább meghalok, és találkozom a Madonnával meg Krisztussal. – És hazaindult, elkészülve rá, agyonütik.
A kaput zárva találta, a kopogtatót nem érte föl, az utcán meg egy lélek se járt, de talál egy nagy követ, s azzal verte meg a kaput.
– Ki az? – kiáltották belülről.
– Én vagyok! – felelte szepegve a fiú. – Bellissima megszökött.
– Nyissanak kaput és verjenek agyon!
Nagy ijedelem támadt odabenn, különösen az asszonyság vette a szívére Bellissima szökését, s rögtön a falra esett a tekintete, ahol a kis báránybőr zeke szokott lógni. Most is ott lógott.
– Bellissima az őrszobán! kiáltott fel rémülten. – Te haszontalan! Mivel csaltad ki a hideg utcára? Megfagy szegényke! Az a gyönge kis állta a durva katonák között.
Giuseppe apónak nyomban el kellett mennie az őrszobára. Az asszonyság jajveszékelt, a fiú sírt, odagyűlt a háznép, ott termett a festő is, térdei közé fogta a gyermeket, és apróra elmondatott vele mindent. A fiú beszélt az ércdisznóról, beszélt a képtárról, de a festő nem sokat értett belőle. Vigasztalta a fiút, csillapította asz asszonyságot, de azt ugyan hiába, csak akkor nyugodott meg, amikor Giuseppe apó hazahozta az őrszobát járt Bellissimát. Lett erre nagy öröm; a festő megsimogatta fiút, és vigaszul egész csomó kis képet adott neki.
Milyen pompás rajzok voltak azok, milyen mulatságos fejek! A fiú az ércdisznót is viszontlátta köztük, olyan volt, mint a valóságban. Néhány vonás életre keltette a papíron, még egy ház is látszott mögötte.
– Ó, aki rajzolni, festeni tud! Maga köré tudja varázsolni az egész világot!
Másnap, amint egy pillanatra magára maradt, fogta az irónt, s az egyik kép hátára megpróbálta lerajzolni a kedves szobrot, az ércdisznót. És hiszitek vagy sem: sikerült is neki! Egy kicsit ferdén állt ugyan, s az egyik combja túlságosan vastag lett, a másik meg igen vékony, de azért mindenki ráismerhetett,
s a fiú boldogan szemlélgette. Azt mindjárt érezte, hogy az irónt nem úgy fogja a kezében, ahogy kellene, de másnap már új ércdisznót rajzolt az első mellé, s ez már sokkal különb volt; a harmadik aztán már pompásan sikerült, akárki megismerhette.
De a kesztyűvarrás bizony nem valami jól ment; megrendelők is gyéren állítottak be hozzájuk. Az ércdisznó megtanította a fiút, hogy mindent, de mindent papírra lehet varázsolni és egész Firenze városa képeskönyv annak, aki lapozni tud benne. Egyik szép terén áll egy karcsú oszlop, s azon az igazság mérleget emelő, bekötött szemű istennője; ez is papírra került, s a kesztyűkészítő kis inasa vetette papírra. Egy nap aztán, amikor Bellissima odaszökkent a fiúhoz, az egy pillanatig elgondolkozott, aztán rákiáltott: – Maradj veszteg! Ha nem mozdulsz, nagyon szép leszel, és belekerülsz a képgyűjteményembe. – De Bellissimát, úgy látszik, nem kecsegtette ez az ígéret, kötözte a fejét meg a farkát. A kiskutya nyüszített, ficánkolt, s a madzaggal majdnem megfojtotta magát. Akkor lépett be az asszonyság.
– Te elvetemült kölyök! Te szegény kis állat! – csak ennyit tudott mondani. Eltaszította a fiút, összevissza verte, s kikergette házából a hálátlan ingyenélőt, az elvetemült, istentelen gazfickót. Aztán ráborult félig megfojtott kutyájára, és sírva csókolgatta.
Éppen akkor igyekezett felfelé a lépcsőn a festő, amikor a fiú szomorúan bandukolt lefelé. És ez a pillanat fordulópontja ennek a történetnek. Esztendők múltak el; egyik évben kiállítást rendeztek Firenzében. A legtöbb látogató két egymás mellett függő festmény körül tolongott. A kisebbik kép egy vidám arcú fiút ábrázolt, aki buzgón rajzolta modelljét, a kopaszra nyírt fehér kutyát, amely sehogy sem akart nyugton ülni, s ezért fejét meg farkát madzaggal próbálta rögzíteni kis festője. A kép olyan valóságos volt és olyan eleven, hogy mindenkit megragadott. Azt beszélték, hogy egy fiatal firenzei festette, akit kicsi korában az utcán találtak; egy öreg kesztyűkészítő házaspár vette gondjaiba, és senki sem tanította rajzolni. Egy híres festő fedezte föl, amikor elkergették a házból, éppen az asszonyság kedves kutyájának a megkötözése miatt. Hírneves festő lett a kesztyűkészítő kis inasból, erre vallott ez a kép is, s még inkább a nagyobbik: ezen csak egy alak volt, egy rongyos ruhájú, fürtös fejű gyermek, aki a vízontó ércdisznó nyakát átölelve édesen aludt az utcán. A templom nyitott ajtaján át fény szűrődött ki, és rávetődött halvány, szép arcára. Gyönyörű festmény volt széles aranykeretben, s egyik sarkában fekete szalagos, gyászfátyolos babérkoszorú függött, mert abban az esztendőben halt meg a fiatal festő.