Ennyi azért kevés a rendrakáshoz…

Reflexiók Juszt László műsorára

„A Csengery Antal Általános Iskola jelenlegi igazgatóját 2001-ben nevezte ki a helyi önkormányzat a helyi pedagógusok és a szakszervezet leghevesebb ellenkezése közepette – írja a Stop.hu. – A helyi tantestület úgy vélte, Ácsné P. Beáta szakmai és emberi felkészültsége egyaránt kevés ahhoz, hogy ellássa az iskola vezetését, ennek ellenére egyfajta kényszermegoldásként – a másik két jelölt közül az egyik megbetegedett, a másik visszalépett – mégis kinevezték.

Az iskolában azóta elszabadultak az indulatok: az igazgatónő a helyi pedagógusok szerint megfélemlítette azokat az alkalmazottakat, akik a szakszervezet tagjaként vagy támogatásával kifejezték ellenérzésüket megválasztásával kapcsolatban. Az iskola szakszervezeti vezetőjét, egy tanítónőt különösen sok atrocitás ért, a sima piszkálódástól kezdve az írásos figyelmeztetésig. A szakszervezetek a jelek szerint kevéssé tudták megvédeni azon pedagógusokat, akiket inzultusok értek.”

Mivel sem az igazgató, sem a helyi polgármester nem volt hajlandó a kamerák elé állni (utóbbi levélben annyit közölt, hogy a tantestület 48%-a, a szakszervezeti tagok 57%-a támogatta helyi szinten az igazgatót), Juszt László műsorvezető a két nagy pedagógus szakszervezet egy-egy elnökségi tagját hívta meg a stúdióba. A kérdésre, miszerint kielégítően működnek-e hasonló esetben a szakszervezetek védelmi mechanizmusai, „mindkét szakszervezeti vezető igennel felelt, kiemelve, hogy az igazgatónő (…) kétszer akarta eltávolítani a műsornak is nyilatkozó helyi szakszervezeti vezető tanítónőt, ám mégsem sikerült neki a szakszervezet ellenállása miatt. Érveik között az is szerepelt: a szakszervezetek ereje elrettentő erő lehet hasonló esetekben az önkényes döntésekkel szemben, ami a »kevésbé harcos« természetű tagok védelmét is garantálja.”

—

Örvendetes, hogy az efféle esetek egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak. Nagy baj azonban, hogy mint általában, most sem jutottunk közelebb a konkrét ügy mélyén rejlő, valódi problémához. Éppen ezért a Stop.hu-n megjelent írás címe – „Juszt rendet rak a tanáriban” – finoman szólva is túlzónak tűnik, merthogy rendrakásról azért nem volt szó. Azt már csak halkan és közbevetőleg jegyzem meg, hogy nehéz eldönteni, miként kell értelmezni a címben szereplő mondatot. A figyelemfelkeltés harsány eszközeként, vagy az iskolai közállapotok burkolt kritikájaként, melyet a civakodó diákok között szétcsapó tanár és az egymással marakodó pedagógusokat megregulázó műsorvezető ki nem mondott, mégis félreérthetetlen párhuzamba állítása sugall? Hajlamos vagyok az előbbire gyanakodni, bár hozzáteszem, az utóbbin sem lepődnék meg.

De visszatérve: a műsorban tárgyalt, korántsem egyedi eset mögött a közoktatás szereplői közötti kapcsolatrendszer minőségének általános romlására utaló, igen összetett probléma húzódik meg, amellyel feltétlenül foglalkozni kell. Csakhogy mellébeszélünk, ha a kérdést „rendrakás” címén a szakszervezeti érdekvédelem működésének elégséges vagy elégtelen voltára szűkítjük le. Mert érzésem szerint nem az a fő kérdés, hogy a szakszervezet képes-e megvédeni az atrocitásoktól az ilyen vagy olyan körülmények között kinevezett igazgatóval szembeni ellenvéleményének hangot adó tanárt, sokkal inkább az, hogyan fordulhat elő, hogy egy tantestületben atrocitások érjék azokat, akik a munkáltatói jogkört gyakorló személlyel szemben kritikát fogalmaznak meg. Miért nem arról beszélünk, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy az utólagos védelmi mechanizmusok helyett az ilyen állapot kialakulását megakadályozó, megelőző technikáink finomodjanak?

—

Általános tapasztalat, hogy normál esetben a pedagógusok többsége legtöbbször ásítozni kezd, ha munkavállalói jogokról, SZMSZ-ről, KT-ról, kollektív szerződésről vagy egyéb „rémségekről” hall (amelyek mind-mind alkalmasak arra, hogy „feleslegesen elnyújtsák a tantestületi értekezleteket”), és elnéző, de hálás mosollyal tekint arra a kollégájára, aki a szakmai munka mellett hajlandó bármiféle közszerep (például KT-tagság) – ilyen körülmények között nyilván csak formális – felvállalására.

Helyi szinten általában akkor erősödik fel a szakszervezeti mozgalom, ha az iskola érzékelhetően kusza egyéni érdekek mentén kezd el működni, önkényes vezetői döntések születnek; a mércék személyfüggővé válnak, s ennek következtében egyesek indokolatlan előnyökhöz jutnak, mások pedig megalapozatlanul háttérbe szorulnak, sőt olykor rendszeres atrocitásokat szenvednek el stb. Mindez azonban többnyire nem egyik napról a másikra, hanem hosszabb folyamat eredményeképpen következik be. A jelenség kialakulásában döntő szerepet játszik az egyéni és kollektív jogérvényesítéssel szembeni közömbösség, a megmerevedett hierarchia, amelynek csúcsán az autoriter vezető és az őt körülvevő hűséges „vazallusok”, a megkövesedett helyi szokásokat kritikátlanul elfogadó tanárok állnak. Mivel általában az idősebb kollégák őrzik jobban ezeket a helyi hagyományokat, a fiatalabbak többnyire a hierarchia alacsonyabb grádicsaira szorulnak, a helyzet sok esetben generációs feszültségként jelenítődik meg, holott valójában nem az.

Mire a vélt vagy valós sérelmek megfogalmazódnak, és megjelenik az igény a változásra, az esetek többségében már késő. Addigra már megmerevedett mechanizmusok működtetik az intézményt: a tantestületet olyan személyes érdekekre épülő kapcsolatrendszer hálózza be, amely ellenáll mindenfajta változtatásnak, még akkor is, ha a kapcsolódó igényt az esetleges jogsértések orvoslásának szándéka kelti fel. Ilyenkor általában már késő a konfliktus feloldásának és a jogos érdekek érvényesítésének ügyében jogszabályokra hivatkozni. Ahogy Földes Petra írja: „Ha egy konfliktust szigorúan jogi úton oldunk meg, ott valószínűleg győztesek és legyőzöttek, fel nem oldott érdekellentétek, frusztrációk és további időzített bombák lesznek”. És így lesz a jogtudatos magatartásból nemcsak a vezető, hanem a tanár kollégák megítélése szerint is „hőzöngés”, a saját vagy mások jogos érdekeinek védelmében fellépőből pedig „bajkeverő”…

Ha az efféle helyzetek megoldásának kizárólagos felelősségét a szakszervezetekre hárítjuk, az esetek többségében csak újraélesztjük az eredeti problémát. Hiába bizonyul a munkaügyi bíróság előtt hatékonynak a szakszervezeti védelem, hiába születik a munkavállalónak igazságot szolgáltató ítélet, a hasonló történetek – tapasztalataink szerint – nem a jog síkján zárulnak le. A folytatás az intézmény falain belül zajlik, ahol a „hőzöngőket” elhallgattatják, a „bajkeverőket” – nemegyszer saját kollégáik buzgó asszisztálása mellett – az első adandó alkalommal (ráadásul valamilyen jogszabályokkal gondosan körülbástyázott ürüggyel) elbocsátják. Helyre áll a rend, azaz minden marad a régiben.

—

Jelenleg a pedagógusok nagy része a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság légkörében dolgozik. Ezt az életérzést erősíti – többek között – az a gyakran emlegetett körülmény, hogy a csökkenő gyereklétszám, a gazdaságosság, a takarékosság szükségessége, a romló gazdasági helyzet stb. miatt szükség lehet pedagógusok elbocsátására. A fenyegetettség, az egzisztenciális bizonytalanság érzése átszövi a mindennapokat, hiszen – különböző okokból – ezt a fenyegetést árasztja magából a média, ilyen értelemben nyilatkoznak közoktatás-politikusok.

A kiszolgáltatottság, a félelem pedig rendkívül jó lehetőséget teremt az olyan vezetőknek, akik meg akarják őrizni pozíciójukat az adott hierarchiában. Hiszen ha újra és újra megemlíti az elbocsátás lehetőségét, persze megfelelő szövegkörnyezetbe ágyazva és jól időzítve (például mikor a tantestület bizonyos tagjai valamiféle saját vélemény, netán az ő szándékaival szembeni kritika megfogalmazására készülnek), az egzisztenciális ellehetetlenüléstől szorongó pedagógusok könnyen leszoktathatók az önálló vélemény megfogalmazásáról. Ezeknek a fenyegetéseknek a demoralizáló és személyiségromboló hatásával szemben – bármilyen szinten is működik az érdekérvényesítést felvállaló szakszervezet – minden érintett védtelen. Az ennek következtében óhatatlanul egyre romló mentális állapotban nap mint nap az osztályterembe lépni pedig rendkívül nehéz. A helyzet oly mértékben elmérgesedhet, a feszültség olyan méretűvé válhat, hogy esély sincs demokratikus keretekben, valódi érvekkel lefolytatott vitára, az érdemi megegyezésre.

A szőnyeg alá söpört feszültségek váratlan kirobbanása kezelhetetlen konfliktusokat generál. Ha az elviselhetetlenség határát átlépve a sérelmek felszínre törnek, az indulatteli helyzetben nem működnek az érvek, nincs mibe kapaszkodni, s az érdemi mondanivalót elsodorják az erős érzelmek. A vezető pedig nyugodtan hivatkozhat arra, hogy az ő iskolájában léteznek a demokratikus elveknek megfelelő helyi érdekvédelmi és szakmai fórumok, és a kollégákon múlik, hogy nem ezek keretében vetik fel, rendezik problémáikat. Valamennyien tisztában vagyunk azonban azzal, hogy hiába léteznek ezek a formális szervek, ha a félfeudális hatalmi rendszer nem ad esélyt az autonóm felelősségvállalásnak, a megalapozott kritikának, ha az iskolai szereplők között a valódi kommunikáció helyett játszmák zajlanak. Az ígéret, amely szerint demokratikus módon van lehetőség változtatásra, nem teljesülhet be, s egyre általánosabb tapasztalat, hogy az igazságához, jogaihoz ragaszkodó egyén végül magára marad munkáltatójával szemben. A pedagógusok közötti szolidaritást pedig gátolja a már említett kiszolgáltatottság, félelem. Így az igazát kereső egyén közvetlen kollégái között is napi sérelmektől frusztráltan, rossz közérzettel működik, már ameddig el nem menekül, vagy – védtelenségét kihasználva – fel nem mondanak neki.

—

Lehet, hogy ez az írás a szokásosnál szenvedélyesebbre sikerült, bármennyire is igyekeztem visszafogott maradni. Az oka talán az, hogy nagyon veszélyesnek tartom ennek a sokakat érintő, sokak életét megkeserítő problémának a felszínes kezelését. Juszt László műsora után azért maradt bennem rossz érzés, mert véleményem szerint egy rendkívül súlyos kérdést bulvárszinten, a közvetlen szenzáció és nem a valódi megoldás igényével vetett fel. Pedig itt lenne helye a klasszikus „oknyomozó” újságírásnak. S ha nincs olyan újságíró, aki ezt felvállalja, nekünk, érintett pedagógusoknak közösen kellene többet és nyíltabban beszélni a valós helyzetről. Honlapunkon ezért szívesen helyt adunk a kapcsolódó tapasztalatoknak.

Szatmáry Nóra

—

Irodalom