Kamarás István

Hárompúpú és a háromkirályok

Tudnivaló, hogy a tevék errefelé háziállatok, akiknek állatkertbe kerülni bizony nagy szégyen lenne. Ekkora szégyen vagy talán mégiscsak szerencse érte a Hárompúpút, akit Kilométernek is neveztek. Amikor ez a hajdanán derék jószág már képtelen volt magát ellátni, és amikor már senkinek sem kellett, három púpjára való tekintettel elhelyezték a bagdadi állatkertben. Először az Afrika-kifutóba rakták. Annak ellenére történt így, hogy a Hárompúpú jóval inkább formázta az ázsiai kétpúpú tevéket, mint az arábiai-afrikai egypúpú dromedárt, de az állatkert tudósai a pártalan számú púpok miatt éppen döntöttek.

A döntés azonban váratlanul óriási vitát váltott ki, hiszen a tevetudomány ebben a tekintetben napjainkig kétféle nézetet képvisel. Lombardíni és követői szerint a dromedár a kétpúpú teve kitenyésztett alakja. Nézeteiket a régi egyiptomi feljegyzések hiánya is támogatja, amihez még hozzájárult a Közép-Ázsiában élő vad kétpúpú tevék fölfedezése. Velük szemben KelIer és Hilzheimer azzal érvelt, hogy ásatag maradványok tanúsága szerint Észak-Afrikában kétségkívül éltek vad tevék. A híres-neves Lesbre szerint azonban mind a dromedár, mind a kétpúpú teve közös vonásokat mutat a pliocénkori indiai Camelus sivalensis fajjal, melyhez a dromedár azonban némileg közelebb áll.

Ma már a tevetudomány képviselőinek többsége egyetért abban, hogy bizony két különböző fajról van szó: a dromedárok az arabokkal együtt jelennek meg, tehát hazájukat Arábiában vagy Afrikában sejthetjük, a szelíd kétpúpú bölcsője pedig a legnagyobb valószínűség szerint Közép-Ázsiában ringott. Így aztán világhírű egyiptomi és kazah tevészek követelésére a Hárompúpút áthelyezték a Közép-Ázsia-kifutóba, ahol a kétpúpú tevék helye lett volna, ha ezek nem lettek volna errefelé háziállatok.

Ebben a vitában Hárompúpú mindvégig semleges maradt. Ő egyszerűen csak hárompúpú tevének érezte magát, aki hosszú-hosszú életében rengeteg kilót cipelt és rengeteg métert tett meg, ezért már akkor elnevezték Kilométernek, amikor errefelé még fontban mérték a terhet és mérföldben messzeséget. Kilométerségére méltán büszke lehetett, és emiatt volt is némi becsülete a bagdadi állatkertben, szenzáció azonban három púpja ellenére sem lett belőle. Már csak azért sem, mert alig-alig mutogatta magát. Hátul hűsölt és elmélkedett, olyan messzire a látogatóktól, hogy onnan teljesen összeolvadtak a púpjai. Amúgy teljességgel érthető, hogy Hárompúpú már csak azért sem szívesen mutatkozott a látogatók szeme előtt, mert az őt magyarázó táblán ez állt róla:

Kétpúpú teve. A dromedártól két púpja különbözteti meg, melyek közül az egyik a marján, a másik a kereszttáján emelkedik. Testalkata nehézkes és esetlen, méretei nagyobbak, szőrzete sokkal dúsabb, mint a dromedáré, színezete a dromedárénál rendszerint sötétebb, általában sötétbarna, nyáron vöröses. Ámbár mondhatni, hogy a szelíd kétpúpú teve természete és tulajdonságai megegyeznek a dromedáréval, mégis tagadhatatlan, hogy emez jobbindulatú, mint amaz. Könnyen engedi befogni magát, jó szívvel hallgat gazdája parancsára, minden nehézség nélkül, csendes morgással vagy hangos ordítással fekszik le, magától megáll, ha a teher a hátán elmozdul. De azért teve marad a szó teljes értelmében. Eltekintve igénytelenségétől, erejétől, kitartásától és állhatatosságától, keveset mondhatunk dicséretére. Szellemi képességei éppoly alacsony fokon állnak, mint a dromedáré; éppoly ostoba, közönyös és gyáva, mint amaz. Az úton egy nagy fekete kő, egy halom csont vagy egy leesett nyereg annyira megrémíti, hogy minden józanságát elveszti s egy egész karavánban zűrzavart okoz. Ha farkas támadja meg, védekezésre nem is gondol, ámbár támadóját egyetlen rúgással elejthetné; mégiscsak köpköd feléje, s tele torokból ordít.

Dús legelőn a kétpúpú teve sem tenyészik jól, ellenben oly sztyeppenövényeket kíván, melyek alig felelnek meg más állatoknak, például ürmöt, hagymát, különféle cserjék hajtásait s ehhez hasonlókat, de ha erősödni akar vagy erejét megtartani, akkor leginkább sós növényeket igényel. Ha éhség kínozza, mindent felfal, amihez csak hozzájuthat, akár bőrszíjakat, nemeztakarót, csontot, állatbőrt, húst, halat és egyebet.

Akárcsak a dromedárok, a túlterhelést a kétpúpú sem nem bírja el. Társaságkedvelése következtében a karavánnal tart, míg ereje bírja, de ha a kimerüléstől mégis lefekszik, nincs az a hatalom, mely újra lábra állíthatná. Ilyenkor a legközelebbi jurta gazdájára szokták bízni s csak később — ha hosszabb pihenés után ismét erőre kapott — viszik el tőle.

A kétpúpú tevét minden hibája dacára a leghasznosabb állatok egyikének tarthatjuk azok közt, melyek az embert szolgálják. Szolgálatai minden tekintetben oly fontosak, hogy semmi más háziállat sem pótolhatja őt. Szőrét, tejét, bőrét és húsát egyaránt használják, kocsiba fogják, és teherhordásra alkalmazzák. Átutaznak vele víztelen, kopár szteppéket, hol a ló már felmondaná a szolgálatot, megmásznak 4000 m-en felüli hegységeket, hol már csak a jak bírja ki. A puszta emberének társa a ló, de szolgája a kétpúpú teve.

Állatkertünk tevéje három púpja ellenére a kétpúpúak (Camelus bactrianus) fajához tartozik.

Hát így aztán igazán nem lehet csodálni, hogy ezt hallva a Közép-Ázsia-kifutó kecses antilopjai a rengeteg kiló és a rengeteg méter ellenére sem respektálták különösebben Hárompúpút. Mindenekelőtt azonban szolgának tartották, és ennek megfelelően kellőképpen sajnálták is őt a végtelen sztyeppék szabadjai.

Egyszer egy évben azonban Hárompúpú a Közép-Ázsia-kifutó lakói figyelmének középpontjába került: karácsonykor. Ekkor Hárompúpú szépen elmesélte állatkerti került sorstársainak a NEVEZETES ESEMÉNYT, vagyis azt, hogy hogyan és miképpen történt még siheder teve korában, amikor ő vitte Betlehembe a háromkirályokat, hogy azok tiszteletüket tegyék Jézusnak. Figyelmesen végighallgatták minden alkalommal, még azok is, akik már tucatszor hallották, mert a történet, mi tagadás, gyönyörűséges volt Utána annak rendje és módja szerint tudatták vele, hogy elhiszik Jézust, Máriát és Józsefet, elhiszik a pásztorokat. A bárányokat és a juhsajtot, a háromkirályokat, valamint az aranyat, tömjént és mirhát elhiszik, elhiszik Heródest és elhiszik még az angyalokat is, de azt már nem, hogy ő lett volna az, aki három púpján egy-egy királlyal annak idején Betlehemben járt. Amikor pedig bizonyítékot kértek tőle, Hárompúpú csak azt hajtogatta: „Pedig így történt”. „Nem baj, sose búsulj”, vigasztalták a kecses sztyeppei antilopok és a már sokat látott-hallott gyapjas jak, „történeted akkor is gyönyörűséges, ha te magad nem is szerepeltél benne”. Hiába mondogatta Hárompúpú, hogy ő ilyen gyönyörűséges történetet képtelen lenne önmagától kitalálni, hiszen, olvashatják, oda van írva táblájára, hogy „szellemi képességei éppoly alacsony fokon állnak, mint a dromedáré”. Erre aztán még hangosabban vigasztalták, és megígértették vele, hogy a soron következő karácsonyon újból elmeséli nekik a NEVEZETES ESEMÉNYt, ami nekik, iszlám hitű szerzeteknek ugyancsak szent dolog, mert ha Jézust nem is éppen megváltónak, de ők is nagyon nagy prófétának tartják, akinek ők is várják második eljövetelét.

A soron következő karácsonyon azonban rajta kívül már nem maradt senki a bagdadi állatkert Közép-Ázsia-kifutójában, ugyanis a bombázások után az épen maradt növényevőket megetették az épen maradt ragadozókkal, az épen maradt ragadozókat pedig a felkelők jó pénzért eladták vakmerő állatkereskedőknek, akiket még a leghevesebb ostromok sem riasztottak vissza attól, hogy jó üzletet kössenek. Az egész bagdadi állatkertből mindössze négyen maradtak: egy hétöves tatu, akit páncélja védett meg, egy vak egér, akit az egérlyuk óvott meg, egy nyugdíjas pelikán, akinek egyik szárnyára vörös félhold, a másikra meg vörös kereszt volt festve, valamint csodák csodájára a Hárompúpú. Mind a négyüket az Ökumenikus Szeretetszolgálat vette gondozásába négyszáz kibombázott árvagyerekkel együtt. Ők négyen is ugyanazt kellett, hogy egyék, mint az árva gyerekek. Hárompúpút zavarta legkevésbé, hogy be kell érnie levessel, kásával és konzerv bébiétellel, hiszen már évek óta nem tudta megrágni a zabot, már csak a zabpelyhet nyammogta el.

Hárompúpú, mint minden karácsonyt, már nagyon várta a 2004. év karácsonyát is, hogy ezúttal is elmesélhesse a NEVEZETES ESEMÉNYt, hogy megint legalább egy napra elfeledhesse az öregséget, a gyengeséget, a csúfolódást és a háborút, de leginkább azt, ami már régóta gyötörte, vagyis azt, hogy hogyan juthat át a tű fokán a teve. Abban bizonyos volt, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek, ugyanis ezt az a Jézus, a próféták prófétája mondotta, akihez annak idején elvitte a napkeleti bölcseket, vagy ahogy a népek nevezik őket, a háromkirályokat, ugyanakkor az is bizonyosnak látszott, hogy a tevének sem semmiség a tű fokán átjutás, márpedig erre, így érezte, rövidesen sor kell, hogy kerüljön.

2004-ik karácsony reggelén nagy-nagy reménykedéssel ébredt, de amikor eszébe jutott, hogy ez alkalommal kiknek is akarja elmesélni a NEVEZETES ESEMÉNYt, lelohadt a reménye. A nyugdíjas pelikán szívesen sürgölődött körülötte, szívesesen gondoskodott ebédjéről és egészségéről, de beszélgetni nem igen lehetett vele, mert a pelikán mindig csak azt kérdezgette Hárompúpútól, hogy „Teve tuvudsz ivígy beveszévélnivi?” És amikor Hárompúpú azt felelte, hogy „Nevem tuvudovok”, már vége is szakadt a beszélgetésnek. A páncélos hétöves taturól nem lehetett tudni, hogy vagy süket volt-e, vagy csak némasági fogadalmat tett-e. A vak egér nagyon ragaszkodott Hárompúpúhoz. Állandóan nagyon okos és nagyon nehéz kérdésekkel ostromolta, hogy hány kilót cipelt már, hány métert tett meg, igaz-e, hogy teve van egypúpú, kétpúpú, négypúpú, sőt több is. És ha igaz, akkor miért nincs hárompúpú teve rajta kívül? Hárompúpú ezekre a kérdésekre nemigen tudott okosan válaszolni. Hiába látszott a vak egér nagyon okosnak, Hárompúpú attól félt, hogy vak egér létére majd nem tudja elképzelni a NEVEZETES ESEMÉNYt.

Éppen amikor Hárompúpú nagy nehezen maga köré trombitálta társait, s megelőzve a pelikán kérdését, belevágott a NEVEZETES ESEMÉNY elbeszélésébe, váratlan esemény történt. Az Ökumenikus Szeretetszolgálat aktivistái – egy katolikus irgalmas nővér, egy református lelkész, egy evangélikus diakonissza és egy baptista orvos – meghívták őket karácsonyi ünnepségükre, vagyis odaterelték négyüket a csodálatos módon épen maradt elefántházba, ahol a szükségmenhelyet berendezték. Ott állították fel a karácsonyfát, amit az árván maradt bagdadi gyerekek tátott szájjal bámultak, hiszen ők ilyesmit legfeljebb amerikai filmeken láthattak volna, de olyanokat csak kevesen láthattak közülük. Ebben az ostromlott városban díszes karácsonyfát és alatta szépséges ajándékokat még a kiváltságosak sem nagyon remélhettek, így aztán ennek a szegényes háborús karácsonyfának a legfőbb díszei ők lettek négyen: a vak egér, a páncélos hétöves tatu, a vöröskeresztes és vörösfélholdas pelikán, valamint a hárompúpú teve. De hát azok a gyerekek, akik még sosem láttak angyalhajas, díszgömbös, csillagszórós karácsonyfát, azt hihették, a karácsonyfa attól karácsonyfa, hogy egy vak egér, egy tatu, egy pelikán és egy rendkívüli teve tanyázik alatta. Így aztán hatalmas tapssal, majd énekkel, azok pedig, akik fel tudtak kelni betegágyukból, tánccal hálálták meg az ünnepi látványt. Aztán hatalmas csend támadt, mert bekövetkezett a csoda, ugyanis egy nagy kosárból egy-egy darabka fenséges szultánkenyérke varázsolódott elő mindenkinek. Szó esett valamilyen Jézusról is, a szultánjának szultánjának fiáról, aki karácsonykor született, de ebből az árván maradt bagdadi gyerekek egy árva kukkot sem értettek. Ebben az áhítatos csendben kezdte el mesélni Hárompúpú állatkerti sorstársainak ott, a karácsonyfa alatta a NEVEZETES ESEMÉNYt:

– Abban az időben, amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték…
– Tuvudsz ivígy beveszévélnivi? – kottyantott közbe a pelikán.
– Tuvudovok! – felelte Hárompúpú.
– Navagyovon övörüvülövök! – lelkendezett a pelikán, majd hirtelen elhallgatott, s bocsánatkérve jelezte, hogy ígéri, most már nagyon fog figyelni.
– És a napkeleti bölcsek ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt”. Amikor Heródes főpapjaitól és írástudóitól megtudta, hogy ennek a Krisztusnak a szent írások szerint Betlehemben kell megszületni, titokban magához hívatta a napkeleti bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt”.
– Biztos, hogy imádni akarta? – kérdezte a vak egér gyanakodva.

– Nem! Nem! Nem! Hazudott! – süvöltötte valaki.

Ezt a hangot még sosem hallották. Nem is hallhatták, mert a páncélos hétöves tatué volt ez a hang.
Ezen aztán igencsak elcsodálkoztak.

– Bocsánat – szabadkozott a tatu rekedtes hangon, majd halkan hozzátette: – Tessék csak folytatni!
– Szerintem is hazudott. Ugye, hogy hazudott? – erősködött a vak egér.
– Ám ezt a királyok még nem tudhatták – folytatta Hárompúpú. – Ők ugyanis miután meghallgatták a gonosz királyt, elindultak a csillag után, de nem sokáig jutottak, ugyanis dromedárjaik teljesen kimerültek a rengeteg kilótól és méterektől, lefeküdtek, és ilyenkor, olvashattátok, nincs az a hatalom, mely újra lábra állíthatná őket. A királyi pompába öltözött napkeleti bölcsek leszálltak dromedárjaikról, szolgáikra bízták azokat, s nekivágtak gyalog, saját vállukon cipelve kincsesládáikat, igen keservesen. Már a csak a csillagban reménykedhettek, s valóban, az a csillag hozzám vezette őket. Én fiatal voltam, nagyon bátor és nagyon erős, meg sem kottyant nekem a három napkeleti bölcs, vagyis a háromkirályok, mert én is királyoknak gondoltam őket fényes ruházatuk alapján. Nem kellett engem vezetni, ösztökélni, mentem én a csillag után, vagyis inkább vágtattam. És amikor megállt a csillag, megérkeztünk, és akkor igen nagy volt az örömünk.

Ebben a pillanatban dörömböltek az elefántház ajtaján, de szerencsére nem az amerikaiak, nem is az ideiglenes kormány emberei és még csak nem is a felkelők voltak, hanem három szultán, vagyis valaha azok lehettek, de most olyanok voltak, mint három lebombázott szultán, vagyis mint három háború sújtotta hajléktalan, rongyosan, büdösen, borostásan.

– Kerüljenek beljebb, jóemeberek! – invitálta őket az irgalmas nővér.
– Éppen jókor jöttek, mert még maradt néhány darabka szultánkenyérke – magyarázta nekik az evangélikus diakonissza.
– Pont olyanok, mint a háromkirályok – súgta a református lelkésznek a baptista orvos.
– Pont azok vagyunk – mondta ékes arab nyelven a Gáspár nevezetű, mert mindjárt be is mutatkozott.
– Itt állt meg a csillag a ház fölött, de mi egy istállót keresünk – mondta ékes káldeus nyelven a Menyhért nevezetű.
– Ez az elefántház, de most szükségmenhely négy gyereknek és négy megmaradt állatkerti lakónak – magyarázta a református lelkész.
– Talán ajándékot hoztak? – kérdezte bizakodva az evangélikus diakonissza.
– Az aranyat elvették az amerikaiak – magyarázta Gáspár ékes arab nyelven.
– A tömjént az ideiglenes kormány emberei – folytatta Menyhárt ékes káldeus nyelven.
– A mirhát pedig a felkelők – fejezte be Boldizsár ékes etióp nyelven.

A szeretetszolgálatosok nem mindent értettek tisztán, de a lényeget igen: hogy semmijük nincsen.
– És a tevéik sincsenek? – érdeklődött a baptista misszionárius.
– Már régen nincsenek – felelték sajnálkozva.
– Itt van egy, de az már romokban hever – mutatott az irgalmas nővér Hárompúpúra.
– Őhozzá jöttünk – mondta Gáspár ékes arab nyelven.
– Őérte – folytatta Menyhárt ékes káldeus nyelven.
– Ővele megyünk vissza – fejezte be Menyhárt ékes káldeus nyelven.

A szeretetszolgálatosok most sem értettek mindent, de a lényeget igen: a Hárompúpú be van avatva a titokba.
– Pedig én már kezdtem reménykedni, hogy önkéntes véradók – súgta az evagélikus diakoniossza a baptista orvosnak.
– Éppen azok vagyunk, parancsoljanak velünk! – mondták egyszerre, ki-ki a maga nyelvén, s máris nyújtották karjukat.
Bőven adakoztak, annyira bőkezűen, hogy úgy belegyengültek, hogy felállni sem bírtak. A szeretetszolgálatosok megilletődötten mondogatták:
– Köszönjük szépen a Kisjézus nevében!

A háromkirályok először semmiképpen sem akarták elfogadni a rájuk tukmált szultánkenyérke maradékot, szabadkozván, hogy ők adni jöttek, mint amakkor, nem kapni. Aztán amikor a szeretetszolgálatosok szomorkodni kezdtek, ugyanis ők is adni szerettek jobban, mint kapni, nagy nehezen elfogadták és elmajszolgatták a szultánkenyérkéket. Ettől aztán annyira erőre kaptak, hogy a Hárompúpú elé járulhattak. A Hárompúpú csak bólogatni tudott a boldogságtól. A háromkirályokba is beleszorult a szó, így aztán csak némán megveregették púpjait, majd az oldalához dőltek, és menten elaludtak. A pelikán, a tatu és a vakegér pedig csak ámult-bámult, mint az ember a moziban.

– Evezek uvugyeve avazok? – kérdezte a pelikán.
– Igen, azok. Ők maguk – felelte a Hárompúpú.
– Hát akkor folytasd a nevezetes eseményt! – kérlelte a vakegér.
Hárompúpú pedig boldogan folytatta úgy, ahogyan az meg van írva:
– Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Ajándékaikkal a Kisded elé járultak, köszöntötték Józsefet és Máriát, majd kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak át: aranyat, tömjént és mirhát.
– Uvugyavanevezevek? – kérdezte a pelikán, csőrét tátva.
– A vak is látja, hogy ugyanazok – morogta a tatu.
– Hát persze, hogy ugyanők! Te jószagú Úristen! – ámuldozott a vakegér.
– Évés teve mivit csivináváltáváll? – kérdezte a pelikán.
– Bedugtam a fejem az ablakon, irigyeltem a szamarat és az ökröt, majd ezzel az énekkel ringattam el az álmos Kisdedet, hogy „Hat teve baktatva, elmennek Bagdadba, telve vannak panasszal, tevemama vigasztal”.
– És a Kisded? –kérdezte a pelikán anyáskodva.
– Jelentem, a Kisded boldogan elaludt – felelte büszkén Hárompúpú.

Ebben a minutában felébredtek a háromkirályok. Mindhárman ugyanazt álmodták: egy angyal figyelmeztette őket ékes arab, káldeus és etiópiai nyelven, hogy más úton térjenek haza. A Hárompúpú nem tehetett mást, mint összeszedve minden erejét, recsegve-ropogva feltápászkodott, s intett a fejével, hogy szálljanak föl.
– No de igazán! – szabadkoztak a háromkirályok.
– Csak nem mentek gyalog! – méltatlankodott a hárompúpú. – Kapaszkodjatok föl! Na mi lesz? Gyerünk már!
A háromkirályok kínkeservesen feltuszkolták egymást a Hárompúpú három púpjára, ő pedig, amikor levegőhöz jutott, ezt zihálta:
– Hanem ti, szegények, feleannyit sem nyomtok ám, mint amakkor.
A napkeleti bölcsek, vagyis a háromkirályok a fejüket csóválták:
– Hát, bizony, teve koma, te sem vagy már a régi!

Összeállt a konvoj. Elöl ment a pelikán, szárnyain a vöröskereszttel és a vörösfélholddal, hátha így nem lőnek rájuk, bár most már minden szent dologra lőttek. Őt követte Hárompúpú a háromkirállyal, a boldogságtól roskadozva. A sort mint stratégiai páncélos a hétöves tatu zárta le, és ő vette gondjaiba a vak egeret. Búcsút vettek a szeretetszolgálatosoktól és a kibombázott gyerekektől, majd egy nagy sóhajtással elindultak. A csillagot követve.