Szabó Ágnes

„Az osztályunkban senki se érezze rosszul magát”

Magyar-történelem szakos tanárként kezdtem tanítani. Az irodalom tanítása mindig izgalmas kihívást jelentett számomra. A versekről, novellákról szóló beszélgetést szerettem úgy vezetni, hogy önmagunkból induljunk ki, és ugyanoda jussunk vissza. Az irodalmi művek tulajdonképpen katalizátorok egyfajta világ- és önismerethez. Mindezek eléréséhez igen bensőséges és őszinte, biztonságos légkört kell teremteni, ahol a gyerekek fesztelenül, bátran közelíthetnek a témához.

Szerencsésnek és sikeres irodalomtanárnak érzem magam, egyrészt mert magam is érzem, hogy sikerül megvalósítanom ezt a légkört, és nagyon izgalmas beszélgetések, viták bontakoznak ki az órákon; másrészt a gyerekek visszajelzése is megerősít ebben. Az átlagos tanár-diák viszonynál sokkal közelebb kerülünk így egymáshoz tanítványaimmal. Eddig minden osztályomban megerősödött köztünk a bizalom. A gyerekek egyenként és osztályszinten is megosztják velem bajaikat. Ha konkrét segítséget nem is tudtam adni, már az is jólesett nekik, hogy valaki végighallgatja őket. Így azt gondoltam, nem is kell nekem osztályfőnöknek lennem, hiszen a tanítványaim sokkal nagyobb bizalommal fordulnak hozzám, mint az osztályfőnökükhöz. Sok esetben jóval többet tudtam sorsukról, magánéletükről.

E viszony pikantériája, hogy míg az osztályfőnök adminisztrál, szaladgál, szervez, pénzt szed, én nagyvonalúan lelki életet élek velük. Én viszont vágyakozva néztem utánuk, mikor az osztály saját, megszokott belső rítusait végezte.

Így történt, hogy hosszú idő után legyőztem a papírmunka iránti viszolygásomat, és jelentkeztem osztályfőnökségre. Augusztusban már biztosan „tudtam”, hogy enyém lesz az évszázad legjobb osztálya. Szerencsére éppen az év nyarán fejeztem be egy komoly drámapedagógiai képzést, és így tele voltam új élményekkel, tudással, amit mind ki akartam próbálni. Különösen Sallai Éva óráin megélt élményeimet szerettem volna továbbadni. Iskolánkban, amely egy erdészeti szakközépiskola, nem volt szokás az év eleji gólyatábor, pedig az elsősök háromnegyede kollégista. Van, aki a Nyírségből utazik. Nem kell részletezni, hogy milyen trauma egy ilyen elszakadás mind a 14 éves gyermeknek, mind a szüleinek. Így hát első osztályfőnöki ténykedésem az első gólyatábor megszervezése volt.

Osztályfőnöktársammal – velem egykorú, nagyon lelkes, szintén betöretlen osztályfőnök – szerencsére mindenben együttműködünk, összhangban vagyunk, s a tanításról is nagyjából hasonlóan vélekedünk. Ketten összeültünk, és megterveztük a két napot. Egy teljes napot csak arra szántunk, hogy együtt lehessünk, ismerkedjünk.

Mindketten elvonultunk egy-egy kollégiumi terembe jövendő osztályunkkal. Itt aztán megszólalhattak végre Sallai Éva ismerkedős foglalkozásai, Kaposi László Játékkönyv-ének feszültségoldó játékai. Nagy élmény volt megélni, hogy milyen könnyedén, szinte láthatóan olvadnak le az ismeretlenségből fakadó félelmek, a szorongás falai a játékok során. Estére már úgy bográcsoltunk az udvaron, mint egy régóta összeszokott társaság. Össze sem lehetett hasonlítani az iskolába lépő elsősöket a régebbi kezdő évfolyamokkal. Biztonságban érezték magukat már az első napon. Az elsős adminisztrációtól kisebbfajta sokkot kaptam, de aztán kiadtam bérmunkába.

Ma már negyedikesek, és itt állunk az érettségi szorításában. Hogyan látom az eddigi munkámat? Kollégáim – kevés kivétellel – mindig a munka terheiről, kötöttségeiről, hálátlanságáról beszéltek. Pozitív megerősítést tőlük alig kaptam, rossz tapasztalatokról szóló rémtörténeteket annál többet. Szerencsére én nagyon szépnek és mélynek érzem az eddig eltöltött időnket.

A legfontosabbnak azt tartottam, hogy az osztályunkban senki se érezze rosszul magát. Az első hónap végére már jól körvonalazódtak a szerepek, az első félév végére kialakult a csoporthierarchia. Az első időszakban, amíg jó idő volt, igyekeztem sok iskolán kívüli programot szervezni nekik. Leendő erdészekről lévén szó, a kedvencük az erdő és bográcsolás. Sokat köszönhettünk e téren az erdész szülőknek is, akik meghívtak minket. Ellenszolgáltatásként egy kicsit dolgoztunk is.
Ezek az együttlétek semmi mással nem pótolhatók. Nagyon sokat lendítettek még a drámaórák is. Elsős korukban kéthetenként két drámaórát kaptam, ahol a játékokon kívül önismerettel, csoportismerettel is foglalkozhattunk. Ezenkívül még az év végére létrehoztunk egy közös alkotást is Mitológia címmel. Tánc- illetve mozgáselemekkel, zenével meséltük el a görög mitológia egy szeletét.

Ennek a közös munkának alkotásnak sem lehet eléggé hangsúlyozni a közösségformáló erejét. Minden tanév végén egy hét tanulmányútra indul az osztály az ország egy régiójába, ahol erdészetek látnak minket vendégül. Ez az egy hét megint megszámlálhatatlan alkalmat kínál a közeledésekre, egymásra találásokra.
A négy év alatt fontos volt, hogy a felszín alatt sohasem hagytunk feszültséget. Az osztálytársak közötti vagy a tanárokkal adódó konfliktusokat is azon melegében megvitattuk. Magam sem tudom a bajaimat cipelni, így azonnal reagálok a konfliktushelyzetekre. Voltak igazi mélypontjaink is, amelyek engem is és az osztályt is megviselték. (Nem vagyok ún. taktikázós tanár, ha elkeseredtem miattuk, akkor az valóban hiteles is volt.) A katarzist az adta ilyenkor a számomra, hogy erre mindig nagyon segítően, oldó szándékkal reagáltak. Ilyenkor mindig nagyon igyekeztek minden téren.) A legmeghatóbb ajándék az volt tőlük, mikor egyszer háromtagú küldöttséget menesztettek hozzám, hogy megtudják, mi bánt: „Azt látjuk, hogy tanárnő mostanában ingerültebb, nem olyan felszabadult, mint ahogy megszoktuk” – mondták. Akkor valóban összecsaptak fejem felett a hullámok. „Azt szeretnénk kérdezni, hogy miben segíthetünk.”

Akkor ez a szép gesztusuk nagyon sokat segített nekem. Sohasem győzöm hangsúlyozni kollégáimnak, hogy milyen erős motivációt indíthat el a gyerekekben a dicséret. Ahogy elcsíptem a tanáriban valami pozitív visszajelzést vagy akár a tanulmányúton történt elismerést, azonnal közvetítettem nekik. Ilyenkor nem is próbálták leplezni örömüket. Megfigyeltem, hogy a legközelebbi alkalommal még rátettek egy lapáttal.

Osztályom negatívuma a jegyekben mérhető tanulmányi munka és a hiányzás magas aránya volt. Ez utóbbiban konkrétan tetten érhetők tanári hanyagságaim. Többször utaltam már a papírokhoz való kritikus viszonyomra. Sokszor nem is néztem utána az igazolásoknak, elfelejtettem elkérni, elkevertem őket, így adva kiváló táptalajt és bátorítást a gyerekeknek, hogy annyit hiányozzanak, amennyit nem szégyellnek. Harmadik év vége felé kezdtem észbe kapni.

Volt egy emlékezetes összeütközésünk. Az iskolánk nem akarta a júniusi utolsó fél hetet megkezdeni, ezért három szombaton előre letanítottuk ezt a pár napot. A második szombaton összesen hat tanuló várta a hatodik órára érkező tanárt. Mindez annak ellenére történt így, hogy előző napon – mintha csak megéreztem volna – minden szünetben bementem hozzájuk, osztályszinten és egyenként is lelkükre kötöttem, hogy iskolába kell jönni másnap. Két-három emberen kívül senki sem jelezte, hogy nem tud jönni családi ok miatt. Nem részletezem, mennyire rosszul esett a csalódás. Úgy éreztem, többet nem tudok bennük bízni. (Pedig csak a bizalomra tudok értelmes emberi viszonyokat felépíteni.)

Ekkor a hétfői órán kimutattam nekik őszintén a fájdalmamat, a csalódást. Rendesen összetörtem előttük. Nem is tudtam történelemórát tartani nekik. Nem szitkozódtam, nem hangzott el feléjük semmiféle gyalázkodás. Saját bizalomvesztésemről beszéltem, de a legkínosabb mégis az volt a számukra, amikor megkérdeztem néhányuktól személyesen, hogy ha erdészetvezetők lesznek, mit tesznek azzal a munkásukkal, aki nem jelenik meg a munkaidőben. Halkan rebegték a megkérdezettek, hogy bizony azt az embert ki kell majd rúgniuk. Az óra végére besűrűsödött a levegő. Éreztem, hogy most mindent megtennének, hogy valahogy jóvá tegyék. Gondoltam, van még hátra egy szombat, akkor majd megmutathatják. Addig mindenesetre mosolyszünetet tartok, bármilyen nehezemre is esik.

Már attól is megkönnyebbültem, hogy komoly megbánást éreztem a részükről. A mosolyszünet valóban kínszenvedés volt számomra, egyrészt mert alaptermészetemből nem ez következik, másrészt pedig az az igyekezet késztetett volna mosolyra, ahogy iparkodtak nemcsak az én, de a kollégáim kedvében is járni. Féltem a szombattól. Elhatároztam, hogy szombaton, ha mindenki itt lesz, akkor feloldom a haragot. Szorongva nyitottam be az osztályba szombaton reggel, és mindenki a helyén ült (három diákot kértek el szülei). El is oszlottak a felhők. Később nagy élvezettel hallgattam a tanáriban, hogy csak az én osztályom van jelen teljes létszámban, a többiben annyi a hiányzó, hogy nem lehet érdemi órát tartani. Nos, ebben az évben már nem fogja alkalmazni iskolánk az előretanítás gyakorlatát.

Egyéniségemből következően nem vagyok kiszolgáló típus, így aztán osztályom is kénytelen volt megtanulni az önállóságot. Már a második év végére tapasztaltam lustaságom áldásos következményeit.

Az iskolán kívüli programjainkon mindenki kivette a részét a szervezésből, előkészületekből, lebonyolításból, eltakarításból stb. Négy év alatt nem is emlékszem, hogy pénzt szedtem volna. A névsorokat, jelentkezési íveket is készen kaptam kézhez.

Az osztályomban tanító kollégáim mindig elismerően nyilatkoztak a gyerekek kezdeményezőkészségéről, önállóságáról. Sokszor kiemelték az osztályom órai aktivitását, kritikai érzékenységét. (A tanulás terén már ritkábban kaptak dicséretet.) Ha a papírmunkákban lusta is voltam, az osztály ilyen arculatának erősítésében érzem a munkám jelenlétét. A szaktárgyaim tanításában is mindig az vezérel, hogy a diákjaim maguk vívják meg a harcaikat a keresésben. Merjenek vitatkozni, kérdezni. Elfogadták azt is, hogy merjék a számukra ostobaságnak vélt kérdéseket is feltenni, mert sokszor annak cáfolata vihet közelebb minket a probléma megoldásához – feltéve, hogy van megoldás. Az évi diák-önkormányzati gyűléseken is mindig büszke vagyok rájuk, mivel az egyetlen osztály, akik sorsukat, jogaikat érintő, vitára érdemes kérdéseket tesznek fel. A többi osztály szinte mind megreked a „legyen több wc-papír a vécében” típusú kéréseknél.

Az egyik ilyen gyűlésen harcoltuk ki, hogy az osztályok egy-egy zártkörű együttléthez igénybe vehessék a jól felszerelt tanári klubot. Ennek már két éve, és eddig egyedül csak mi éltünk ezzel a lehetőséggel. Karácsonyoztunk a múlt évben. Nem a szokásos „neveket húzunk és ajándékot veszünk” módszert választottuk. A kisorsolt párunknak át kellett adnunk valamit önmagunkból. Ez lehetett egy szép álmunk, gyermekkori mesénk, emlékünk vagy a vele való első találkozás felidézése, de volt, aki azt mesélte el, hogyan képzeli el a találkozást húsz év múlva. Volt, aki táncolt, rajzok is születtek, és persze a kamaszoknál elmaradhatatlan idézetgyűjtemény, no meg egy tojáshéjból ragasztott, madárszerű állatka. Amíg mindenki elmesélte az ajándékát, nagyon egymásra figyelő, meghitt, igazi karácsonyi hangulat lopta be magát közénk.

Sokat köszönhetek a drámaóráknak, az irodalomóráknak, az egyhetes tanulmányutaknak és ezeknek a meghitt együttléteknek, mert ha nehezen is, de lassan megtanulnak egymásra figyelni, meghallgatni a társukat.

A második év végét az osztály a szülőkkel és az őket tanító tanárokkal közösen ünnepelte meg az iskolánk csemetekertjében. Négy bogrács rotyogott, és késő délután ment el az utolsó család. Sajnos a harmadikos év végét elmosta egy hideg eső. Most meg már csak a negyedikes év traumatikus vége áll előttünk. Így december tájékára már meglehetősen frusztrált mindenki. Egyelőre még éretten állnak hozzá a vizsgákhoz, még több mint kétharmaduk vesz részt az általam tartott érettségi előkészítőkön. És még egy: ebben a félévben minimális a hiányzás! Úgy érzem, negyedikre teljesen összeértünk. Három erősen nonkonform fiú is szerves része, szeretetreméltó színfoltja lett a közösségnek. Másodikban sokat dolgoztam rajta, hogy elfogadják a szabálytalan, különc viselkedést is, ha mögötte nincs bántó szándék. Látható, hogy életre szóló barátságok születtek, sőt még egy nagy szerelem is kivirágzott. (Ma már kétéves kapcsolat… ki tudja…) Történelemtanári és osztályfőnöki minőségemben is rendkívül fontos volt számomra, hogy senkit ne sodorjanak el kóros, nacionalista, esetleg hungarista, rasszista, újnáci ideológiák. Azt gondolom, súlyos felelősség terhelne, ha korunk veszélyes, de sajnos felettébb divatos téveszméi fölött szemet hunytam volna.

Talán túl sok jót írtam kedvenceimről, de hát ők az első osztályom! Ahogy végigtekintek az elmúlt éveken, most érzem csak igazán, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy az osztályfőnök tanítási időben is sokat együtt legyen övéivel (heti hét-nyolc közös óra!). Már előre érzem, hogy kicsit bele fogok halni, ha elballagnak. Amivel viszont máris vigasztalom magam, hogy jövőre azonnal vállalok megint egy osztályt – a második osztályomat –, és már azt is tudom, mit tartok meg, s mit fogok másként csinálni.