Szilágyiné Polgár Éva

Ami túlélte a változásokat, de már nem az igazi

Az osztálykirándulás

Mire támaszkodhattam kezdő osztályfőnökként, és mi maradt meg hitvallásomként az évek során?

Mindig is nagyon vonzódtam ehhez az „ütődött és nyegle és idétlen” korosztályhoz. 1977-ben végeztem az ELTE TTK matematika-fizika szakán. Nagyon boldog és tevékeny diák voltam, így pályakezdő koromban a hozzájuk való közeledésben ösztönösen jól tudtam használni saját élményeimet. Persze gyakran tele voltam határozatlansággal. Azt mindig tudtam, hogy mit akarok, de azt, hogy milyen módon érhetem el, már kevésbé. Az biztos, hogy minél közelebb kerül az ember egy gyerekhez, annál jobban tud hatni rá, segíteni neki. A közelkerülés feltétele viszont a kölcsönös megismerés.

Pályakezdő koromban számomra a beszélgetés jelentette a legfőbb módszert. Kollégiumi nevelőként, mikor este beültem egy-egy szobába, azzal kezdve, hogy mi volt a lecke, hol tudok segíteni, mi volt az iskolában, ki nem kapott levelet, rengeteg problémájuk előkerült. A kollégiumban lakva „együtt éltem” velük. Együtt tornásztunk, kirándultunk, takarítottunk, dekoráltunk, műsorokat szerveztünk, színházba jártunk. Tudtam minden apró gondjukat. Az iskolában fizikát tanítottam nekik. Fegyelmezési gondom soha nem volt.

Átkerülve a gimnáziumba, az első osztályomban matematikát és fizikát tanítottam. A beszélgetést háttérbe szorította a megfigyelés. Óvónősök lévén nem szerették a tárgyaimat, de tőlük telhetően megtanulták. Matematika szakkör helyett néptánc szakkört, irodalmi színpadot, játszóházképzőt tartottam a számukra. Kirándulni, színházba jártunk rendszeresen. Óvodai gyakorlataikon, a kollégiumban, az albérleteikben, az otthonaikban is meglátogattam őket.

Ezeket a programokat a következő osztályomnál is fontosnak tartottam, de kiegészítettem mással is. Mivel lányok voltak, testvérosztályt kerestünk magunknak, közös osztályfőnöki órákkal, kirándulásokkal, klubdélutánokkal. Ekkor kezdtem olyan szülői értekezleteket tartani, ahol a gyerekek is jelen voltak. Tartottunk anyák napi műsort, szülőkkel klubdélutánt. Nagyon jól sikerült.

A következő osztályom gimnáziumi osztály volt. Ők nem kérték a néptáncot, de a többi program maradt. Az iskolabálon nyitótáncot táncoltak. Nekik nem kellett testvérosztály, de kéthetente teadélutánt tartottunk. Igaz, ez csak első évben működött. Radonmérő és asztalugró csapatunk volt, és színházbérletünk. Kerékpárral jártunk osztálykirándulásra. A fiúk voltak az iskola nőnapfelelősei is. Ebből az osztályból nyolc tanulót sikerült matematika fakultációra orientálnom. Ők mind sikeresen felvételiztek.

A következő gimnáziumi osztályomnak nem kellett a tánc, nem akarták a színházat, de a többi programot elfogadták. Örömmel töltött el ezután a hatosztályos gimnáziumi osztályom lelkesedése, ami bár nem volt hosszú életű, azért az anyák napi műsorok, a kirándulások és egy fergeteges szalagavatói bemutatkozás megmaradt. A szakmai órákon a matematika, illetve a fizika tanára voltam, és elvétve fordult elő, hogy fontos ügy miatt elcseréltem az osztályfőnöki órámat szaktárgyi órával. Már ennél az osztályomnál is komoly változást tapasztaltam az előzőekhez képest, de csak most érzékelem ezt igazán.

Osztálykirándulás-e az osztálykirándulás?

Eddig minden osztálykirándulás tervezésénél a következők vezéreltek: lássunk szép tájakat, emlékeket, érdekességeket; mozogjunk levegőn; legyenek közös élményeink: játék, beszélgetés, főzés, mikor melyik. Végül a lehető legolcsóbb legyen.

Mindig mindenki eljött, és jól érezte magát. Természetesen előfordult, hogy valakinek valamelyik program nem tetszett, de attól még pozitívan nyilatkozott az egészről. A régi diákjaim a parádsasvári vagy aggteleki élményeiket ugyanolyan lelkesen emlegetik az érettségi találkozókon, mint a fertőrákosi kerékpáros osztálykirándulás eseményeit, amikor kimosott bennünket az eső, cserépkályhánál szárítkoztunk, magunk főztünk, és este jót játszottunk.

A mostani osztályomnál újszerűen alakultak kilencedikben a dolgok. Az okot részben az 1993-as évi LXXIX. törvény közoktatásról szóló paragrafusaiban látom.

Az első osztályfőnöki órák egyikén előterjesztettem a programjavaslataimat, és vártam a gyerekek ötleteit, mikor az egyik kislány feltette a kérdést: – Ugye nem lehet kötelezővé tenni a kirándulást? – Akkor jelent meg az erre vonatkozó törvény, és én még nem gondoltam át eléggé. Azt mondtam, hogy majd utánanézek, de én szeretném, ha az osztálykiránduláson mindenki ott lenne, hiszen az más, mint az órák. Sok élményt gyűjthetünk, amire jó visszaemlékezni. Az esti beszélgetéseknek pedig nincs párjuk.

Végül a gyerekek elfogadták a kirándulást, de egyéb felajánlott lehetőségektől elzárkóztak. Kizárólag azokat a programokat támogatták, amelyek az iskola minden tanulóját érintik, és kötelezők. Így például a filharmónia-előadás, az illemtani vetélkedő és egy túranap. A szülői értekezleten ismertettem a szülőkkel a terveinket, kértem a támogatásukat a kiránduláshoz. Megbeszéltük, hogy az anyagi fedezetet részletekben gyűjtjük. A szülők aláírásukkal beleegyezésüket adták. Az értekezlet után három anyuka ottmaradt, mert ugyanaz volt a gondjuk. Ők ugyan aláírták a papírt, de nem akarják, hogy a gyerekük kiránduljon. Egyik gyerek allergiájára hivatkozott, egy másik az anyagi helyzetükre, egy harmadik pedig arra, hogy a gyerek ki van fordulva önmagából, és nem akar kirándulni sem, hiába engedi el.

Elszomorodtam, de gondoltam van még idő a kirándulásig, hátha változik a helyzet. Ahogy eddig is tettem, elkezdtem a családlátogatásokat. Bizony kiderült, hogy néhány helyen a szülő nem tud mit kezdeni a gyerekkel. Leginkább ez volt az ok, hogy végül is négyen nem jöttek el Zircre, ahol a többiek remekül érezték magukat. Kérték is, hogy legközelebb is ilyen helyen aludjunk, mert olyan jó volt a kollégiumban együtt TV-t nézni. (Játszani nem akartak.) Tavaly Szombathelyen és Kőszegen voltunk, és a huszonnégy főből csak tizennégy jött el. Bántott nagyon. Volt, aki betegség, volt, aki haláleset miatt maradt távol, de a legtöbbnek nem volt kedve, hiszen tatarozás miatt vége volt már a tanévnek. Persze ezt így nem fogalmazták meg, de a társaik tudni vélték. Idén újra megterveztük a programjainkat.

Ismertettem a szülőkkel, hogy Eger lesz a kirándulásunk célpontja. Az ott lévők elfogadták, egy kivételével aláírásukkal támogatták. Az allergiára hivatkozó kislány szülei nem jelentek meg, az édesapa másnap keresett fel. Említettem a kirándulást, mondván, hogy most nem megyünk erdőbe; ha a kollégiumban nincs rosszul, esetleg eljöhetne Egerbe. Apuka bőszen helyeselt, hogy persze, az ilyet nem lehet kihagyni. Aláírt mindent nagy hangon. A kislány bólintott, én elégedett voltam. Családlátogatáson is említettem a dolgot, de akkor még nem volt tisztázott, hogy hova megyünk. Anyukája eléggé elzárkózott akkor.

Másnap, órák után a kislány odajött, hogy ne haragudjak, de ő nem jön el. Az apjával nem akart ellenkezni, mert otthon is ez van, hogy őt terrorizálja, illetve rákényszeríti az akaratát. Most is csak vita lett volna. Az osztályban sincs jóban senkivel, és különben is most csalódott a legjobb barátnőjében. (Ő szintén az osztályba jár.) Nem jön el semmiképp. Csak gondolta, tudjak róla.

Megkaptam a feladatot. Örülhetek, hiszen a gyerek valamennyire a bizalmába fogadott, ugyanakkor törhetem a fejem, hogy mi módon segítsek rendezni a kapcsolatait.

Nem egyedi esetről van szó, mert tavaly az iskola tizenöt osztályából öt nem kirándult. Nem azért, mert az osztályfőnök nem vitte volna el a gyerekeket, hanem mert nekik nem volt kedvük menni. Három osztályból pedig többen távol maradtak, mert inkább a barátjukkal akarták tölteni az idejüket. A minap hallottam egy általános iskolában tanító kolléganőtől, hogy a szülőkkel egyetértésben egy drogozó fiút nem vitt el kirándulni. Erre a többi fiú szolidaritásból távol maradt.

Azért az idei iskolai túranap újfent megerősítette bennem, hogy bizonyos dolgokat rá kell kényszerítenünk diákjainkra, ha értéket akarunk közvetíteni. Sopronban voltunk, és évfolyamonként különböző útvonalakat jártunk be. Mi Görbehalomig gyalogoltunk, útba ejtve a Fehér Dániel-forrást. Mivel eleredt az eső, mire odaértünk, arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy a betonúton maradunk, és utána bemegyünk a városba. Persze csellengeni szerettek volna a maradék időben, de morgásuk ellenére mondtam, hogy én hosszúnak találom az időt szabadprogramra. Nézzük meg a Bányászati Múzeumot, utána marad idejük sétálgatni. Bevonszolták magukat, aztán bent, mikor a kis maketteket figyelték, már jó volt ránézni az arcukra. Otthon is úgy nyilatkoztak, hogy megérte bemennünk.

Egyetértek Winkler Márta gondolataival: „Én azt szeretném, hogy minden gyerek szívesen járjon iskolába! Gyerekeknek való életet kell teremteni az iskolában, olyat, amiben sok öröm éri őket, miközben rengeteg szép és jót értenek meg, élnek át, élményeket gyűjtenek, megtanulnak szívesen dolgozni, együtt lenni a társaikkal.” Ám mostanában úgy tűnik, ez utópia. Tatarozták az iskolánkat. A környezet szép, az osztály dekorálásában a gyerekek is segítettek. Nem látom rajtuk, amit annak idején én éreztem. Imádtam iskolába járni, szerettem tanulni és együtt lenni bárhol a többiekkel. Ők kötelességből ott vannak, és nem találják a helyüket.

A változás okai

Bizonyára én sem tudok már annyi lelkesedést sugározni, mint régen. Hiába mondom többek között, hogy tanuljanak, mert akkor jó állásuk lesz, hiszen ez sem igaz. Mivel szolgáltatók lettünk, néha ki vannak szolgáltatva az elveink is. A diákok helyenként több jogot élveznek, mint a tanárok. Nem léphetünk fel akármilyen szigorral, nehogy személyiségi jogot sértsünk.

Egy diplomás pár van a szülők között, ők Ukrajnából jöttek, a fiuk ott maradt a nagymamával. A többiek nagy része fizikai munkával keresi a kenyerét. Rengeteget dolgoznak, későn járnak haza. Sok a hátrányos helyzetű tanuló. Egy kislánynak meghalt az anyukája, kettőnek az apukája, kettőt elhagyott az apja. Négy családban tartós betegséggel küszködnek, egyik kislány húga öngyilkosságot kísérelt meg, és csak sejtésem van róla, de alkoholista is van az apák között. A gyerekek nem szeretnek olvasni, legtöbbször megelégszenek a kötelezők kivonatával.

Ami vigasztaló, hogy szakmai tárgyaikból, gazdaságtanból megszólalnak, kinyílnak. Matematikából tizenegyen jelentkeztek emelt szintre, bár csak kettőnek volt jelese.

Osztályfőnöknek lenni ma

Winkler Márta szép gondolatainak megvalósulásához az is kell, hogy a gyerekek is akarják. Dr. Sallai Éva pontosan fogalmaz, mikor egyik előadásában így ír: „az iskola nem tudja megszólítani a diákok tömegeit sem a tanítás tartalmával, sem a tanórán kívüli aktivitással”.

Nekünk viszont nem szabad feladnunk. Senki sem veszi le rólunk a felelősséget, hogy néha egymásnak ellentmondó elvárások kereszttűzében téve a dolgunkat, rangsorolva kialakítsunk egy valamennyire működőképes nevelési programot, amelyben szem előtt tartjuk a ránk bízott tanulók szükségleteit, és megpróbáljuk megőrizni közben saját személyiségünk hitelét.