2006. május 15. hétfő, 14:42
Ki hallott már Szelmencről?
Megjelent egy bárhol a világban szenzációnak minősíthető kötet Zelei Miklós: A 342-es határkő (Negyedszázad Kárpátalján) című dokumentumregénye.1 Figyelmébe ajánlom minden olyan pedagógusnak, aki szeretné a tanítványait közelebb vinni a jelenben történő eligazodáshoz. Amikor a határontúli magyarságot emlegetjük, leginkább Erdélyre gondolunk, esetleg a Felvidékre, az utóbbi időben előforduló erőszakos megnyilvánulások óta a Vajdaságra, de Kárpátalja általában a háttérben marad. Még ma is viszonylag kevesen tudják, hogy létezik ott egy színmagyar falu, Szelmenc, amelyen sajátos módon léptek át a 20. században több alkalommal is az országhatárok.
„Nagyszelmencen és Kisszelmencen szelmenciek laknak, magyar anyanyelvűek. Az első világháború végéig mindannyian Magyarországon éltek, utána Csehszlovákiában, a második világháború idején újra Magyarországon, azután a nagyszelmenciek újra Csehszlovákiában, a kisszelmenciek pedig a Szovjetunióban. Merthogy az 1945 februárjában aláírt jaltai egyezmény megálmodói a legkisebb mértékben sem ismerték az emberi léptékeket. Így történt, hogy az új határvonal kettévágta az ikerfalut. Ekkor lett ukrán oldalivá Kisszelmenc, és szlovák oldalivá Nagyszelmenc. Hogy a határvonalat a vak is észrevegye, őrtoronnyal ellátott szögesdrótkerítést húztak ki rá. Családok, barátok, életek szakadtak ketté. A határvonalon csak a madarak járhattak át szabadon.
Azt gondolhatnánk, épeszű világban ilyen nem történhet, csak hát a kelet-európai édes-savanyú burleszk nem ilyen elvek alapján működött. Hatvan évnek kellett eltelnie, hogy ez a bizonyos ép ész lehetővé tegye az átjárást.”2
Szelmenc története is példa arra, hogy a mi térségünkben általában olyan abszurd dolgok estek meg az elmúlt hatvan-hetven évben, amelyet Európa valamivel szerencsésebb polgárai fel sem foghatnak. Ott, ugye, kicsi a valószínűsége annak, hogy egy gyereket óvodáskorában néhány napra átvisznek a nagyszülőkhöz, és csak évtizedek múlva lesz lehetősége viszontlátni a szüleit, vagy hogy a családtagok dalban adják hírül egymásnak, hogy aktuálisan éppen ki született, ki házasodott, vagy ki halt meg.
Részlet annak az asszonynak az elbeszéléséből, aki kicsi gyerek korában szakadt el a szüleitől:
Kinek, hol harangozhatnak?
Aztán meghalt az édesapám, talán hatvannyolcban. A gyermekeket elvittem az óvodába, és jöttem vissza biciklin. A gyerekkori barátnőm, aki a szomszédom volt, odament Lizák Péternél férjhez, közvetlenül a határsorompóhoz. Nem jöttem rögtön haza, hanem elmentem még hozzá valamiért. És Vince bácsi a másik oldalról megismert, kérdezi, te vagy az Rebuska? Én. Hát apád meghalt.
Hazajöttem, a férjem itthon se volt, Gálszécsre járt dolgozni. Elmentem a harangozóhoz, meghúzattam a harangot, de a telegramot nem kaptuk meg, csak egész késő este. Elment a férjem a csendőrségre, az ottan piás is volt, megígérte, hogy reggelre telefonon lebonyolít mindent, hogy fogunk mehetni, de közben elkezdtek a csendőrök minket faggatni, hogyan harangoztattunk, honnan tudtam én, hogy meghalt az édesapám, ha a telegramot csak este kaptuk meg, én meg már reggel és délben is harangoztattam érte. Biztosan átszóltunk a határon, és ez bűncselekmény. Nem intéztek semmit.
Reggel a férjem ment utána annak a csendőrnek, akivel este beszélt, de az úgy viselkedett, mint aki nem akar tudni semmiről. Akkor az autó még ritka volt a faluban. De Kaposon a férjem autót fogadott, elment Tőketerebesre intézni, és mire mindent lebonyolított, teljes este lett. (Zelei, 2000)
Igaz, létezett Európában egy berlini fal, amely szintén kíméletlenül elválasztott egymástól családokat, barátokat, és ez a fal évtizedekig ott húzódott a német főváros területén. Ennek a lebontása azonban – joggal – világméretű szenzációnak számított. Szelmencről nem hogy a világ, mi magyarok sem igazán tudunk. Ha nincs egy olyan lelkes riporter, mint Zelei Miklós, aki huszonöt éve kutatja Kárpátalja és tizenkét éve Szelmenc sorsát, akkor még ma is 160 kilométeres kerülővel vagy drága vízummal látogatja egymást az ikerfalu lakossága.
Ahhoz, hogy végre létrejöjjön a határátkelő, Zeleinek az Egyesült Államok emberjogi bizottságánál kellett meghallgatást kapnia. A 2000-ben publikált Kettézárt falu című Pro Literatura-díjjal kitüntetett dokumentumregényének megjelenése után sikerült elérnie, hogy híre eljusson a jelzett bizottságig. Ezután már csak röpke öt évre volt szükség, hogy eltűnjön a szögesdrót Nagy- és Kisszelmenc között. Szóval a múlt karácsonykor már le is omlott a kis-berlini fal…
Ami a jelent illeti: Szelmenc egyik része mint szlovákiai település az EU tagja, a másik része pedig Ukrajna része.
Képek a határátkelő megnyitásáról
1. kép: A határátkelőt jelképező székelykapu, amelynek egyik fele a szlovák, másik fele az ukrán oldalon található. Egy bizonyos szögből nézve a két fél egy egésznek látszik.
2. kép: A székelykapu átadása 2003-ban…
3. kép: 2005. augusztus. A két település között húzódó szögesdrótok eltávolítása. Ekkor érkezett meg az engedély a határátkelőhely megnyitására.
4. kép: 2005. december 23. A határátkelőhely megnyitása
5. kép: 2005. december 23. A határátkelőhely megnyitása
(Fotók: Adolf Buitenhuis, Heltai Csaba)
—
Jegyzetek
