Marosvári Tamás

Változhat egy osztály hírneve?

Néhány évvel ezelőtt az iskolánkban, az egyik elsős osztályban egyre gyakrabban fordultak elő olyan esetek, amelyek miatt fegyelmi eljárást kellett kezdeményezni a diákokkal szemben. Az órai rendzavarások is egyre gyakoribbá váltak. A tanév eltelt, de a kollégák döbbenetes történeteket meséltek az osztályról: dohányzás az osztályteremben órán, minősíthetetlen hangnem a tanárokkal és egymással szemben, rongálás, verekedés stb.

Az osztályfőnök egy fiatal, magyar-angol szakos tanárnő volt. Az iskola vezetése hosszú gondolkodás után adott neki lehetőséget arra, hogy saját osztálya legyen. Meggyőződéses békepárti és humanista volt, ha lehetett, kerülte a konfliktusokat. Gyakorlatilag mindent megtett a diákjaiért, de ők ezzel sok esetben nagyon csúnyán visszaéltek. Az osztályszintű rendezvényekre süteményt sütött, üdítőt vásárolt a saját pénzén, iskolán kívüli programokra vitte (volna) az osztályt, de ezeken csak csekély számú diák jelent meg, aztán már annyi sem. Az osztálykirándulást az utolsó pillanatban állította le az iskolavezetés, mert olyan információk birtokába jutott, amelyek alapján komolyan tartani kellett attól, hogy a diákok tudatosan, durvábbnál durvább „csínytevésekkel” készülnek erre az eseményre. A sorozatos kudarc depresszióssá tette, és nem volt más választás, mint másnak adni az osztályt. Ezt rajta kívül gyakorlatilag mindenki támogatta, aki az adott osztályban tanított. A furcsa éppen az volt, hogy ő makacsul ragaszkodott az osztályfőnökséghez, pedig naponta frusztrálódott.

A következő tanévben az igazgató úgy döntött, hogy más kapja az osztályt. Engem kért fel a feladatra, de nekem ekkor már volt egy harmadikos osztályom. Mivel róluk nem mondtam volna le, egy évig két osztály mellett láttam el az osztályfőnöki teendőket. A tantárgyfelosztás is borult, hiszen korábban nem tanítottam ebben az osztályban.

A tanév kezdetekor leültem az osztályban tanító kollégákkal, és megkértem őket arra, hogy azonnal jelezzék nekem, ha bármilyen észrevételük van a tanulócsoporttal kapcsolatban. Azt szerettem volna elérni, hogy a diákok érezzék: szinte mindenről tudok, ami a tanítási órákon történik.

Az első osztályfőnöki órán elmondtam, hogy mik az elvárásaim, melyek azok a szabályok, amelyek betartását megkövetelem. Nem ejtettem szót az előző évről, mint ahogy arról sem, hogy kolléganőm pszichiátriai kezelésre kórházba vonult. Ők kijelentették, hogy úgyis minden tanár utálja őket, senki sem szereti az osztályt. Azt mondtam, hogy éppen ez az, amin változtatni fogunk. Mindjárt az elején tisztáztam velük, hogy mivel senkit sem ismerek az osztályból, én nem foglalkozom az elmúlt tanévvel, engem csak az érdekel, hogy az aktuális helyzetben hogyan „működnek”.

Elkezdődött a tanítás. Heti négy órában matematikát tanítottam csoportbontásban, így meglehetősen sok időt töltöttem velük. Néhány osztályfőnöki órán szóba akarták hozni az előző év eseményeit, illetve, hogy melyik kollégám mit és hogyan csinált, de ezektől a kezdeményezésektől mereven elzárkóztam. Ezzel kapcsolatban az volt a véleményem, hogy idén feleljenek meg az elvárásoknak, és ha problémájuk támad, akkor azt normális és korrekt módon fogalmazzák meg, én pedig igyekszem orvosolni a bajokat. Ezeken az órákon rengeteget beszélgettünk. Arra kértem őket, hogy írjanak olyan témákat, amelyekről szívesen beszélgetnének. Ezeket név nélkül betettük egy sapkába. Ebből készült tulajdonképpen az osztályfőnöki tanmenet témavázlata. Néhány hét után rájöttek, hogy én szívesen vitatkozom velük, ugyanakkor nem erőltetem rájuk a véleményem, így egyre nyíltabbá váltak ezek a beszélgetések. Az így tudomásomra jutott információkkal – természetesen – sosem éltem vissza.

A kollégáim az első néhány hétben rendszeresen tájékoztattak az órájukon történtekről. Ezekre a következő órán az osztályban azonnal reagáltam. Ezzel a módszerrel jeleztem számukra, hogy a tanári reakciók hátterét is ismerem. Ha szükséges volt, akkor telefonáltam az érintett szülőnek, és elmondtam a problémámat. Az első szülői értekezleten is ugyanazt a taktikát folytattam, mint az osztályban. Elmondtam, hogy mindenki tiszta lappal indul, de határozottan felsoroltam azokat az eseteket, amikor feltétlenül számítok az ő segítségükre is. Itt elsősorban a házirend betartására (dohányzás, verekedés, viselkedés stb.) és a hiányzások igazolására gondoltam (reggel be kell(ene) telefonálni a szülőnek, ha hiányzik a diák). Az első időkben, ha nem kaptam telefont, azonnal felhívtam a szülőt, így aztán sikerült elérnem, hogy nagy többségük idővel valóban betartotta a megállapodásunkat. Ráadásul ezzel a módszerrel gyorsan ki lehetett szűrni az iskolából a szülő tudta nélkül hiányzó tanulót is.

Sajnos ki kellett osztanom néhány fegyelmező fokozatot (szóbeli és írásbeli figyelmeztetés, intő). Természetes dolog, hogy kialakult egy olyan társaság az osztályban, akik befolyásolták az osztály többi tagját. Velük egyenként „vívtam” meg a harcomat. A kéréseim és elvárásaim mindig pontosan ismertek voltak, így elejét vettem az ebből eredő vitáknak. Arra persze ügyeltem, hogy ezek ne ütközzenek a diákok jogaival, a kötelességeikkel pedig szinkronban legyenek. Ha hibáztam vagy elhamarkodottan ítéltem, akkor elnézést kértem. Ez a magatartás a legtöbb esetben bevált. Az előző tanévben volt egy fegyelmi tárgyalás, ahol az osztály egyik fiú tagja azt a felfüggesztett büntetést kapta, hogy a következő rendbontás esetén kizárják az iskolából. Gyakran jártam be szünetben is az osztályba. Egy ilyen alkalommal rajtakaptam ezt a fiút, hogy dohányzik az osztályban. Másnap már nem kellett jönnie. Ez az egyéni tragédia az osztály szempontjából tanulsággal szolgált. Megértették, hogy korrekt, de határozott elbánásban részesülnek.

Az iskolai rendezvényekre együtt készültünk, a gólyabálra együtt osztottuk be a diákokat, figyelembe vettük a kívánságaikat, de mindenki kapott feladatot. Ez a későbbiekben is így működött. Mindenki kapott feladatot, de minden esetben olyat, amit szívesen végzett el. Lassacskán kialakult az a ritmus, amelyben javultak az osztályzatok, és szép lassan megváltozott az osztály megítélése is. Jó volt látni, hogy az egyre több dicséret hallatán hogyan mosolyodnak el.

A félévi eredményük sokat javult, és általánosságban is pozitívan változott az osztály megítélése. Ettől kezdve könnyebb dolgom volt. Az osztályfőnöki órákon az általuk javasolt témák közül már jó néhányat átbeszéltünk, aminek következtében sokat javult a vitakultúrájuk is. Ezek a beszélgetések arra is alkalmasak voltak, hogy jobban megismerjem őket. Egyre többet tudtam a kedvteléseikről, megismertem a véleményüket, számos esetben előre tudtam reakcióikat. Azt hiszem, az igazi áttörés akkor következett be, amikor szóba került az osztálykirándulás. Én eleve úgy terveztem, hogy ha a szülők is hozzájárulnak, akkor mindkét osztályommal elmegyek kirándulni. Mint kiderült, ez az osztály azt hitte, hogy velük nem megyek. Amikor szóba hoztam a tervezett időpontot, akkor a következő meglepetést az okozta, hogy nem kétszer egy napra gondoltam, hanem kétnapos kirándulásra (előző évben, mint említettem, elmaradt a kirándulás). Elégedetten nyugtázták, hogy számomra ez így természetes.

A kirándulás jól sikerült. Remek helyet találtunk, számtalan kellemes időtöltés várt rájuk. Tudatosan úgy szerveztem, hogy minél több kötetlen idejük legyen, ugyanakkor a kísérőtanárral szerveztünk programokat, amelyeken önkéntes volt a részvétel. Meglepetésemre a diákok nagy része velünk tartott. Az este hosszúra nyúlt, a tábortűz mellett beszélgettünk éjfél utánig. Ekkor ment mindenki a házába (hat-, nyolcfős faházakban laktak). Az éjszaka is rendben telt. Másnap fáradtan ugyan, de elégedetten jöttünk haza. Úgy éreztem, hogy jobban megismertem őket, és sokat tanultam tőlük.

Az év végi eredmények a félévit is felülmúlták, és ez magával hozta az osztály pozitív megítélését. A tanév során fegyelmi eljárásra nem került sor, de néhányuk már az igazgatói intőig jutott. Az igazolatlan órák könyörtelen beírásával hamar elértem, hogy megszűntek a reggeli késések, illetve az utolsó órákról való eltűnések.

A tanév során véglegessé vált, hogy az intézményt összevonják egy másikkal. A második év végén „szakosodtak” a diákok is, így harmadikra csak az osztály egyharmada maradt eredeti helyén. Az összevonás miatt munkahelyet változtattam, de ha visszamegyek a „régi” iskolámba (egy évig még ugyanabban az épületben maradtak), akkor ennek az osztálynak a tagjai is megkeresnek. Jó érzés rájuk nézni!