Grábics Éva

Osztályfőnöki szabálytalanságaim

Az osztályfőnöki munka számomra több szempontból is legkritikusabb pontja az adminisztráció. A hiányzások és azok igazolása nem csak papírmunkát jelent: pedagógiai szempontból is lényeges, hogy a tanulók hiányzását megfelelő keretek között tartsuk, majd az igazolásokat az iskola házirendjének megfelelően kezeljük.

Az iskola házirendjét és működési szabályzatát természetesen magamra és a tanítványaimra nézve is kötelezőnek tekintem, betartom és be is tartatom. Ennek ellenére minden eddigi osztályomban előfordult egy-egy olyan eset, amikor – nem csekély belső feszültség árán – sajátosan értelmeztem és az érintett gyerek érdekében figyelmen kívül hagytam az írott szabályokat.

Annamari

A hiányzások igazolásának meglehetősen sajátos, öntörvényű kezelése a második osztályomnál kezdődött. Tizenegyedikesekként ballagtattuk a végzősöket, amikor megláttam egy lányt az ünnepélyen, aki édesanyjával jött, és alig volt pár szál haja. Rögtön tudtam: ő Annamari, aki súlyos beteg, és akinek gyógykezeléséhez az elmúlt évi osztálykiránduláson, az egri főtéren zenéléssel mi is gyűjtöttük a pénzt. Betegsége és sok hiányzása miatt nem tudta az osztályával befejezni a tanulmányait. Szeptemberben az én osztályomba került. Akkorra már szépen kinőtt a haja, de még rendszeresen kellett Pestre járnia kezelésekre és vizsgálatokra.

A kezelésekre édesanyja kísérte, aki lánya betegsége alatt nem dolgozott. Telefonjuk akkoriban még nem volt, így édesapját rendszeresen a munkahelyén hívtam fel, hogy követni tudjam Annamari egészségi állapotának alakulását. A tanulmányi kötelezettségeket teljesíteni tudta, mivel valamilyen szinten már az előző évben is tanulta ugyanezt. A probléma csak ott kezdődött, hogy hiányzásainak mennyisége vészesen közeledett ahhoz a kétszázötven órához, ami fölött érettségi előtt minden tárgyból osztályozó vizsgát kellett volna tennie. Minimális számú és minőségű osztályzata mindig volt, arra ügyeltem. Végül úgy döntöttem, néhány hiányzását nem adminisztrálom, hogy a tűréshatáron belül maradjon.

Az érettségi idejére Annamari – legnagyobb örömünkre – nemcsak megerősödött, hanem a vizsgára bocsátás feltételeinek mindenben meg is felelt. Szépen leérettségizett, elvégezte az ötödévet, technikusi oklevelet szerzett, és néhány év múlva – valamennyiünk örömére – egészséges, gyönyörű kislányt szült.

Adrienn

Az előző osztályomban az egyik kedves, mosolygós kis tanítványom, Adri hirtelen megváltozott. Szomorú lett, gondterhelt, megszakította társaival a kapcsolatot, én sem tudtam vele beszélgetni. Annyit sikerült kiderítenem, hogy van egy barátja, aki az iskolába kíséri, érte is jön, és nem engedi, hogy társaival beszélgessen. Sikerült felvennem a kapcsolatot az édesanyjával, tőle értesültem arról, hogy a probléma súlyosabb, mint gondoltuk.

Adri a barátja családjához költözött. A fiatalember nem dolgozik, kétes ügyekből tartja fenn magát, és nagyon féltékeny a lányra. Az édesanya is szerette volna kiszabadítani gyerekét ebből a kapcsolatból, de még találkozni is csak az iskolában tudott vele. Ide hozott be neki rendszeresen tiszta ruhát és ennivalót. Mindenki látta, hogy baj van, szeretett volna segíteni, de Adri senkire nem hallgatott, csak azt láttuk: egyre szomorúbb és zárkózottabb. Azután néhány napig meg sem jelent az iskolában.

Kiderült, hogy a fiú húga a mi iskolánkba jár, még tanítom is. Így lehetőségem nyílt arra, hogy más forrásból is nyomon követhessem a történéseket. Segíteni így sem tudtunk, mert a fiú saját családja számára is éppen olyan gondot jelentett életmódjával, mint nekünk. Adrit ráadásul szorosan a kezében tartotta, sehová nem engedte el, a lány rettegett tőle, és egyre többet maradt távol az iskolából. Sikerült meggyőznünk az édesanyát: ha nem akarja teljesen elveszíteni a lányát, legyen engedékenyebb a kapcsolatát illetően, mert csak ilyen feltételek mellett van esély arra, hogy Adri hazaköltözzön, és ne szakadjon teljesen el saját családjától. Szerencsés fordulatnak számított, hogy a fiú már semmiféle anyagi erőforrással nem rendelkezett, dolgozni nem akart, így kénytelen volt ő is engedni, és végre megszülethetett a kompromisszum. Adri hazaköltözött, az édesanyja pedig hozzájárult ahhoz, hogy tartsa a kapcsolatot barátjával.

Ekkorra Adrinak viszont már összegyűlt több mint egy hétre való igazolatlan órája. Ha ezt nyilvánosságra hoztam volna, és a 18. életévét betöltött, tehát már nem iskolaköteles lányt töröljük az iskola névsorából, sorsa végképp megpecsételődik. Négyszemközt megbeszéltem vele: mindaddig igazolom eddigi hiányzásait, amíg újabbakkal nem tetézi. Szerencsére a párkapcsolat végül megszűnt, és ismét viszontláthattuk az a mosolygós és kedves kislányt, aki Adri annak előtte volt. A továbbiakban rendszeresen járt iskolába, újra tanult, és sikeresesen leérettségizett.

Az osztályában a legjobb barátnőjén kívül senki sem ismerte a történetét. Csak annyit láttak, hogy Adri előbb negatív, aztán pozitív irányban változik. Az igazolatlan órákat pedig saját hatáskörömben – nem éppen szabályosan –, de adminisztráltam.

Anikó

Jelenleg tizenkettedikes osztályfőnök vagyok. A tavalyi tanévben osztályom egyik tanulója néhány nap hiányzás után az édesanyjával együtt bejött hozzám, és közölte: ki szeretne iratkozni, mert nincs már kedve tanulni, szeretne inkább dolgozni, pénzt keresni. Édesanyja sem értett vele egyet, de azt mondta, ő már belefáradt a vitába, Anikó tegye, amit akar. A dolog nem ért váratlanul, mert az osztálytársai már a hiányzás kezdetén jelezték, hogy társuk – akit egyébként szerettek, és akinek adtak a véleményére – félbe akarja hagyni tanulmányait.

Anikó az osztály szerény, csendes, koránál is érettebb gondolkodású, határozott egyénisége. Az ilyen típusú emberre mondják, hogy józan paraszti esze van. Édesanyjával és kiskutyájával lakott, szülei elváltak, édesapja elhagyta a családot, a rendszeres gyerektartásért is állandóan perelni kellett, két nagy testvére már önálló családot alapított. Az édesanya gyakran betegeskedett, többször előfordult, hogy lánya kísérte vizsgálatokra.

Ebben a helyzetben döntött úgy, hogy változtat az áldatlan helyzeten, és él a betöltött 18. év lehetőségével: saját lábára áll. Majd esti tagozaton leérettségizik, most pedig munkát keres. Ügyes, gyakorlatias, talpraesett, jó megjelenésű lányként úgy vélekedett, hogy könnyen talál majd munkát. Próbáltam szándékáról lebeszélni, mindenféle érveket felsorakoztatni, hogy már csak másfél év van hátra az érettségiig, hogy a diákévek soha vissza nem térő időszakot jelentenek az ember életében, dolgozni még lehet eleget, tanulni munka mellett pedig meglehetősen nehéz. Ha több zsebpénzt szeretne, vállaljon a hétvégeken diákmunkát. Hajthatatlannak mutatkozott. Most csak azért jött, mert szeretne hivatalosan kiiratkozni. Arra kértem: ne hamarkodja el a döntést, és csak akkor iratkozzon ki, ha már van biztos munkahelye, valamint pontos terve arra az esetre, ha már nem jár iskolába. Ha ez megtörtént, én minden további nélkül elintézem a papírjait, nem kell az édesanyjának újra bejönnie.

Így váltunk el; másfél hétig nem is hallottam róla. Azután ismét megjelent az iskolában, és azt mondta, hogy meggondolta magát, mégis maradna, ha lehet. De a két hét mulasztásra nem tud igazolást hozni. Nagyon örültem, hogy visszajött. Eldöntöttem, hogy nem csinálok ügyet a hiányzó igazolásból, úgy tekintem, mintha hozott volna orvosi papírt. A társai is őszinte örömmel fogadták visszatérését.

Anikó ügyét természetesen az osztályban is megbeszéltük, és levontuk a mindenki számára érvényes tanulságokat (az ő korosztályuknak az iskolában a helye, fontos, ha valamit elkezdtünk, lehetőség szerint fejezzük be még akkor is, ha közben máshoz támad kedvünk, stb.), és többé nem emlegettük. Anikó azóta rendesen jár iskolába, lelkiismeretesen készül az érettségire és – legnagyobb meglepetésemre és örömömre – jelentkezett a technikusminősítőre, tehát úgy döntött, hogy az érettségi után még legalább egy évig tanulni fog.