Hercz Mária

Láthatatlan hátrányok

A kétszintű érettségi „rejtett tanterve”

Mára mintha mérséklődött volna a kétszintű érettségit övező korábbi félelem és bizonytalanság. „Alulról” nézve azonban még számos kérdés megoldásra vár. Sok tavaly és idén érettségizett fiatallal beszélgetve egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy itt mintha megfeledkeztek volna egy deklaráltan fontos kérdésről: a hátrányos helyzetről. Nem csak a de jure hátrányos helyzetű gyermekek helyzetére gondolok itt, hanem minden olyan gyermekre, akinek a szülei nem értelmiségiek, vagy nincs pontos információkkal rendelkező baráti körük, nem napi természetességgel használják az internetet, vagy csak azokra, akik nincsenek tisztában a jogaikkal, vagy nem hisznek a demokráciában, esetleg azokra, akik nem tanultak meg vele élni. Furcsának tűnhet a lista, de az általam ismert tipikus problémák e tényezőkből eredtek.

Az érettségi szintek kiválasztása

Kezdjük az érettségi szintek kiválasztásával. Erre adminisztratív módon csak 12. évfolyamban kerül sor, de a valóság a középiskolák nagy részében más: 10. évfolyam vége felé a gyermekeknek nyilatkozniuk kell, milyen fakultációkat választanak az utolsó két évben (más-más elnevezéssel megvalósuló érettségi előkészítőket értsünk rajta). Vagyis eddigre kellene tisztában lennie a szülőnek és a diáknak a leendő életpályával, ismerni az egyes szakmákat, a gyermek személyiségét, a felsőoktatási intézmények ajánlatait és követelményeit stb. Ez természetesen sajnos a gyermekek jelentős hányadánál utópia.

Pályaválasztási tanácsadás

A pályaválasztási tanácsadás célzott korcsoportja sem ez a korosztály, ebben a korban ide csak az egyébként is tudatos és tájékozott szülők, illetve osztályfőnökök „gyermekei” jutnak el. (Megjegyzem: e réteg nagyon gyakran csalódottan távozik a „tipikus” séma szerint zajló foglalkozásról, ahol jobb esetben a vizsgálat után, rosszabb esetben helyette megkérdezik a diákot, hogy mi szeretne lenni, s rábólintanak, illetve a gyermek élete álmáról röviden megállapítják, hogy felejtse el, nincs esélye – győznek a sztereotípiák. Kétosztálynyi diák tapasztalatait személyesen ismerve azért remélem, csak nekik nem volt szerencséjük…

Kik, hol és milyen indíttatásból jelentkeznek az emelt szintű vizsgákra?

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy kik, hol és milyen indíttatásból jelentkeznek az emelt szintű vizsgákra. A gyerekeket – és a szülőket – az iskola informálja, hogy mit jelent a két szint, hol kötelező, hol ajánlott. Itt az első rázós pont: az érdekeltség. Mi az iskola érdeke, és mi a diáké? Jó-e az iskolának, tanároknak, ha a gyermek emelt szinten próbálkozik? Hisz ez valójában sokkal több munkával és kockázattal jár. Mekkora a tanárok emelt szinten való megmérettetéstől való félelme (külsőleg megerősített önbizalomhiánya), s milyen a diákok valódi esélye az emelt szinten való jó teljesítményre? Ki ismeri annyira a gyermeket, hogy „jósolhasson”: képes lesz-e néhány hónapos komoly munkára, kitartásra? Mi és mekkora a valódi tudása? Mennyit kell a rendszerezéshez hozzáadni? Eléggé motivált-e? Folytathatnánk a kérdések sorát, a sok-sok szempontét, amelyeket figyelembe kellene venni ahhoz, hogy a pedagógusok a realitásokat felmérve tanácsot tudjanak adni a szintek megválasztásához.

A mai világban tanácsot adni hatalmas felelősség, hisz a legjobb szakmai feltérképezés és segítő szándék mellett is sok a véletlen tényező egy vizsga során, főként, amikor ezt egy addig gyakorlatlan ifjú ember teszi. Az iskola és a diák közös érdeke a sikeres felvételi – gondolhatnánk. Itt azonban egy újabb érdekes probléma bújik meg: a híres-hírhedt középiskolai „sikerlista”, ahol a középiskola helyezése nagyban függ a bekerült gyermekek arányától, s az sem mindegy, hogy hányadik helyre. Az iskolának tehát az a – kimondatlan – érdeke, hogy biztosra menjen, vagyis a diákok olyan felsőoktatási intézményekbe jelentkezzenek, ahol nagy az esélyük. Az emelt szintű érettségi kockázatát sok helyen nem vállalják. Van olyan dunántúli város, ahol egy-két diák érettségizett csak magyarból emelt szinten.

A „tűzközeli” szülők gyermekeikkel egy-két esti bonyolult valószínűségi és esélyszámítással rájönnek, hogy a vitt-szerzett-számított-extra pontokkal mi a legrosszabb, és mi a legjobb eredmény valószínűsége, mi a helyes választás, ha a lehetséges pontszámok és a bekerülési esélyek kapcsolatát megvizsgálják. Többnyire megéri az emelt szint a kockázatot – a „többieknek” azonban marad az alultervezés, amellyel esélyeiket nagyban csökkentik.

Ki tudja-e egészíteni a család az iskola felkészítő munkáját?

Az érettségire való felkészülés folyamatában ismét nyilvánvalóvá válik a (fenti leírás szerint bővebben értelmezett) szociokulturális háttér szerepe: ki tudja-e egészíteni a család az iskola felkészítő munkáját. Középiskolája válogatja, hogy erre milyen mértékben van szükség. Ismerek olyan intézményt, ahol a gyermekeknek nem volt szükségük különórákra, drága egyetemi előkészítőkre, s olyat is, ahol 10. évfolyam végén befejezték a nyelvtanítást (kötelező nyelvvizsga szülői zsebből), több tantárgyból nem volt érettségi felkészítés, s mivel az illető szülők nem ismerték a törvényt és jogaikat, következtek a magánórák.

Sokszor az érettségire jelentkezéskor vált nyilvánvalóvá, hogy a diák mégsem abból a tárgyból érettségizhet – esetleg emelt szinten –, amelyre másfél éve készült, mert az adott szakra az a tantárgy mégsem jó. (Például mérnök-informatikusnak bármely természettudományi tárgy jó volt – a kémia kivételével. Szakmai indoka nem lehet, talán adminisztratív: aki begépelte a tantárgyakat, nem gondolt rá, hogy azt csak tizedikig tanítják, és a tizenkettedikes tantárgyak közül ezért hiányzik.)

Más esetben szinte utolsó pillanatban derült ki, hogy a tanár valamilyen okból nem tudja a diákot leérettségiztetni, más pedig nem vállalja (pl. földrajz, biológia). Elvben a szülő ilyenkor „bemehetne”, szólhatna, de a valóságban nagyon kevesen merik ezt a kockázatot vállalni. Vannak pozitív ellenpéldáim is: azoknak a tanároknak az áldozatvállalása, akik a gyerekek egyéni kérésére ekkor (december–január) elvállalták a hirtelen változtatásra kényszerült diákok felkészítését lelkiismeretesen és ingyen, hiszen év közben az iskola erre már keretet nem biztosíthatott!

A siker, a felvételi nem csak a tudástól függ

A felkészülés szakaszában vegyes szocio-ökonómiai státusú osztályokban élesen kirajzolódnak a különbségek a gyerekek között, és a „rejtett tanterv” újabb elemét sajátítják el: a siker, a felvételi nem csak a tudástól függ. Közismertté válik, hogy ki milyen segítséget vesz, vehet igénybe a felkészülés során: s az egyébként lehet hogy tehetségesebb, de szegényebb gyermekekben – kellő felnőtt segítség nélkül, vagy az esélytelenséget hangsúlyozó felnőtt negatív megerősítő hatására – elkezd működni az önértékelést romboló, önmagát beteljesítő jóslat: „nekem úgysem sikerül, engem nem fognak felvenni”, ami nagyon káros és hosszú ideig tartó folyamatot indít el.

Főiskolások, köztük pedagógusnak készülő felsőbb évesek mesélik el saját történeteiket, amelyben szinte tipikusan fordul elő a fenti folyamat, s még évekkel később is nehezen feldolgozható élmény az eredeti álmok meg nem valósulása, megkérdőjeleződött képességeik és önbizalmuk helyreállítása pedig csak segítséggel és sok pozitív tapasztalattal lehetséges.

Legtöbb esetben az is világossá válik, hogy a közoktatás évei alatt a diákok nem tanulnak meg tanulni, információt szerezni és feldolgozni. Az iskolák kis részében foglalkoznak tudatosan e kérdéssel, a többség számára azonban a próbálkozás marad, sokszor többszörös energiával elért alacsony eredmény. A családok kis része „tanuló család”, ahol a gyermek szocializációjába automatikusan épülnek be tanulási motívumok és stratégiák, ahol megtanulhatják a könyv, a könyvtár, az internet használatát, megbeszélik egymással a felmerült kérdéseket, a nagy többség azonban sokszor csak életmódja, munkája miatt nem ilyen.

Az érettségire készüléskor nem mindegy, hogy valaki hozzájut-e jó minőségű felkészítő könyvekhez, tudja-e, hogy az interneten hozzáfér az elmúlt évek feladatsoraihoz, az aktuális év témáihoz, és azt is, hogy milyen módon kell ezekből hatékonyan tanulni. Képes-e felülbírálni, értékelni a letöltött vagy másoktól kapott, szerzett tételeket? A tanulási „kompetencia” körébe, melyről napjainkban olyan sok szó esik, ez is beletartozik, de kevés az intézményes segítségadás e körben is.

A továbbtanulás folyamatának legkritikusabb pontja az intézményválasztás és az ezzel együtt járó felvételi lap kitöltése papíron vagy elektronikusan (utóbbi ingyen). A rendszeres internethasználók itt is előnyben vannak, hisz nemcsak a www.felvi.hu információit, hanem az intézmények honlapjait is elérik, kapcsolatba kerülhetnek az egyes helyekre járó hallgatókkal, stb.

Tapasztalataim szerint a diákok nagy része a felvételi tantárgyak és informális információk alapján választ „pályát”, nem is igazán ismerve annak a szakmának vagy hivatásnak a tartalmát, amit tanulni szeretne. A helyzet most, a bolognai folyamat hatására még rosszabb lett! Még a felsőoktatási intézmények egy részének honlapján sem lehetett azokhoz az információkhoz hozzáférni, hogy mi lesz a három év (7 félév) után.

Tudatos pályaválasztás?!

A valóság: a véletlenre bízott sorsok és későbbi évfolyamismétlések, intézményváltások, hisz a diák nem szakmát választott, nem volt tisztában a körülményekkel, követelményekkel. Mit is tesz a felvételi lapok kitöltésekor az átlaggyerek? Először is kiválaszt két kedvenc tantárgyának megfelelően az előző évi pontszámok figyelembe vételével csökkenő sorrendben lehetőleg minél több intézményt (ennek is sok esetben a szülők pénztárcája szab határt), és keres olyan felnőtteket vagy barátokat, akik tudják értelmezni a „kissé” bonyolultra sikerült jelentkezési lapot. Vesz néhány elrontható példányt – miután kinyomozta, hol kapható –, és megfelelő segítséggel kitölti.

A „beavatottak”, interneten jártasak ugyanezt kényelmesen elektronikusan töltik ki, ahol lehet hibázni, javítani anyagi következmények nélkül. Értelmezni azonban ugyanolyan nehéz, nem beszélve az anyagok digitalizálásáról – ismét a családok lehetőségeinek különbségei – és feltöltéséről.

S mit tesz ilyenkor a kevésbé jólszituált szülő? Számol: 7 félév albérleti vagy kollégiumi díja, helyi bérlet, tankönyv, étkezés, hazautazás…: csaknem 2–2,5 millió (havi díjban egy középkorú értelmiségi szülő fizetésének 70%-a) a bizonytalan bizonyítványért, hisz ki tudja, hányan, kik és milyen feltétellel jutnak tovább, hogy egyetemi diplomát szerezhessenek. Ki tudja, hogy mit ér majd a munkáltatók szemében a BA szintű diploma? Ki tudja, hogy mihez értenek, mire lesznek alkalmasak a végzett diákok? A szülő persze nem szól, lesz, ami lesz, majd csak…, és végigizgulja a ballagástól az érettségi bizonyítvány kézbevételéig gyermekével az egész időszakot (jobb esetben).

Vizsgázás, vizsgáztatás

A vizsgáztatás pedagógiai és pszichológia alapjai a szakmán belül sem mindenki számára ismertek. A diákok felkészítése iskolánként és tanáronként jelentősen különböző, sokszor sablonos, nem egyénre szabott.

Köztudott, hogy azonos tudás esetén is gyakran nagyon eltérő eredmények születhetnek, hisz vizsgázni is tudni kell. A legjobbaknak vannak már eddigre vizsgatapasztalataik (OKTV, nyelvvizsga), melyeket kiváló tanárok és segítő szülők együttműködésével szereztek, de minél „lejjebb” megyünk szociálisan és tanulmányi eredmények tekintetében, annál több segítségre lenne szükség: előzetes gyakorlatokra, pszichológiai és praktikus felkészítésre, azon „trükkök” megtanítására, amely az egyik gyerekre otthon „ragad”, a másik nem is gondol rá.

Az emelt szintű vizsgákat a diákok nem saját intézményükben, nem saját tanáraik előtt teszik le. Könnyítés, hogy nincs felvételi. De gondoltak bele, hogy ez a rendszer mennyivel nagyobb pszichés terhet ró az erre nem szocializált, fel nem készített gyermekekre? Sokan és sokszor írtak arról, hogy mit is mér az érettségi… Ami biztos, hogy a szándékolt és tervezett követelményeken túl szociális érettséget, képességeket és számtalan személyiségtulajdonságot az igényszinttől a stressztűrő képességig és tovább.

A megírt érettségik – tanároknak szóló – javítókulcsa másnap felkerült az internetre, ami nagyon hasznos, de: kik is tudták értelmezni? Igen, megint a családi háttér különbségeinél tartunk. Hála a gyerekek leleményességének, sokan találtak barátokat, akik „értettek hozzá” (és volt internet-elérhetőségük), de ebből a folyamatból az iskolák többnyire kimaradtak. Mi van azokkal, akik nem ideális környezetben élnek? Hogyan tudják megszerezni, értelmezni a javítókulcsokat és fellebbezni a „betekintés” után?

Betekintés, fellebbezés

Tapasztalatom szerint az idei érettségi egyik leggyengébb pontja a betekintés és fellebbezés és a körülötte zajló szervezetlenség volt. A tanulók abba az iskolába mehettek dolgozataikat megtekinteni, amelyekben írták. Mindannyian a megadott időponttól. A szocialista rémálom képe ismétlődött: hosszú sorok, várakozás étlen-szomjan, hisz a többség nem számított többórás, a kevésbé szerencséseknek félnapos sorállásra a melegben. Arra sem, hogy az őket váró tanárok nem tudnak a kérdéseikre válaszolni, hisz nem ők javították. Nem voltak felkészítve arra sem, hogy mit tegyenek, ha mégsem kapják meg a bírálati lapot, s ha megkapják, hogyan írjanak fellebbezést.

Az általam ismert esetben a betekintéskor derült ki, hogy az egyik gyermek saját – a javítókulcs alapján történt – értékelése 12%-kal jobb lett a kapott (egyébként így is magas) eredményhez képest. A bírálati lap kérésekor közölték vele, hogy nincs, de így is szép ez a pontszám, nem kell izgulni, de ha akarja, nyugodtan írja le a véleményét, és holnap délutánig adja be. A gyermek nem nyugodott bele: hazaérkezéskor interneten telefonszámokat keresett, és először Budapestre, majd az illetékes OKÉV-hez telefonált. A sokadik telefon és ügyintéző megtette a hatását, megkapta az illetékes intézmény vezetőjének a számát (a javító iskoláét, ahonnan indult), és határozott kiállásával meggyőzte az illetőt, hogy bár már vége a munkaidőnek, elküldje számára a bírálati lapot. Ezt megközelítően másfél óra alatt sikerült elérni. A körülmények azonban továbbra is homályosak: ha az iskolában volt a lap, miért nem kapta meg, ha az OKÉV-nél, ők miért mondták, hogy nem náluk van… Az eset pozitívan végződött. De mi történt azokban az esetekben, ahol nem talpraesett értelmiségi gyermekkel estek meg hasonlók? Mi volt akkor, ha valaki nem ismerte a jogait? Ha nem volt internete, ahová utána küldhették a megfelelő anyagot? Ezekről nem tudunk…

Nem kisebb feladat volt a fellebbezés megírása sem. Nem volt probléma, ha csak az összeadási hibákra kellett utalni (igen, ilyenek is előfordultak – amik már egy jobb versenyen sem történhetnek meg, hisz két tanár javít), a szakmai hibák észrevételéhez és megfogalmazásához azonban az éppen érettségiző diák nem rendelkezik megfelelő gyakorlattal. Sajnos még szakértői szemmel is előfordultak javítókulcsbeli hibák: olyan értékelési szempontot adtak meg, amely az utasításban nem volt, a tananyagból nem következett – szerencsére nem nagy pontszámmal. Elgondolkodtató volt a javítás relativitása a gyerekek tapasztalatai szerint az egyik fő tantárgy esetében – tanári szemmel.

Felnőttként is gondot jelent egy hivatalos fellebbezés megírása, gondoljunk bele a gyermek helyzetébe, aki látja, hogy a javítás nem egyezik a javítókulccsal, tudja, hogy igaza van, tudja, hogy a pontháborúban veszíthet, ha most ügyetlenül fogalmaz, hogy a tét nagy, s most rajta múlik. Vagy a családi kupaktanácson, ha van. A segítőkön, akik, ha a szakmai részhez diplomáik ellenére se nagyon értenek már az elmúlt évtizedek tudásváltozásai miatt, a formában és a lélekjelenlét megőrzésében segítenek. Többórás megfeszített munkával százszor átírva, s a rövidítést is rövidítve születnek azok a sorok, amelyek a lapra kerülhetnek. Kimarad a tisztelt, a köszönettel és mindaz, amire tanították. A lapból egyet kap a gyermek, az eredetire kell írni kézzel egy kb. 6-7 cm-es magasságú keretbe. Előrelátók a késődélután folyamán elszaladnak a legközelebbi fénymásolóba, hisz egyértelműen látszik, hogy a korlátok közé nem lesz egyszerű a beírás. Gyakorolgatni kell.

A fellebbezést szabályok szerint 24 órán belül kell beadni. A javítók hetekig dolgozhattak, az érettségiző diák – esetleg vidékről a városba utazva – azonban gyakorlatilag csak egy estét kap rá. Arra, hogy tanárával konzultáljon, már nincs ideje. Vajon hányan döntenek úgy e rendszer időbeli és egyéb nehézségei miatt, hogy elfogadják a számukra talán sorsformáló hibákat? Akik nem hisznek az eredményben… Pedig hatott! Érdemes volt – s ez a szervezők javára legyen írva.

Jó lenne, ha a következő érettségi szervezése során sikerülne az idei év tapasztalataiból merítve kisebb változásokkal és jobb szervezéssel egy kis lépést tenni annak érdekében, hogy a gyermekek közötti hátrányokat ne fokozza az érettségi adminisztratív része.