2006. október 18. szerda, 11:32
Könyvajánló
A „fekete pedagógia” jelenségvilága
„Az osztályomban volt a »halálos négyes« nevű klikk, amelyik a náluk gyengébbeket terrorizálta, és engem is kinézett célpontjának. Miután megvertek, jelentettem a dolgot az akkori osztályfőnökömnek, aki beírt a magatartásfüzetbe egy „negatív bejegyzést” azzal az indokkal, hogy az árulkodás súlyos bűn, és hogy oldjam meg az ügyet magam őt ez nem érdekli.”
A történet Hunyady Györgyné, M. Nádasi Mária és Serfőző Mónika Fekete pedagógia című kötetéből származik (Argumentum Kiadó, 2006).
A fekete pedagógia jelensége már jóval azelőtt létezett a családban és az iskolában, mielőtt magát a fogalmat pontosan meghatározták volna. Arról a negatív hatásrendszerről van szó, amely tudatosan vagy nem tudatosan megjelenik a nevelés során, és szemben a pedagógia deklarált szándékával nem segíti, hanem gátolja a neveltek harmonikus fejlődését. Olyan nevelőktől, iskola- és osztálytársaktól elszenvedett sérelmek, bántások, cserbenhagyások sorolhatók ide, amelyek hosszú időn keresztül kínzó élményként rögzülnek az érintettekben, sok esetben veszélyeztetik testi-lelki és szellemi egészségüket.
A szerzők e rendkívül összetett jelenség minél pontosabb ábrázolása érdekében nagyszámú konkrét esetet gyűjtöttek össze. Fájdalmas iskolai élményeikről kérdeztek meg pedagógus és nem pedagógus felnőtteket, főiskolásokat és egyetemi hallgatókat (közöttük pedagógusjelölteket), valamint 11–18 éves iskolai tanulókat. Az így összegyűjtött empirikus anyag mennyiségi és minőségi elemzését és az ebből fakadó, minden pedagógus számára elgondolkodtató tanulságokat adják közre a kötetben.
Mint az utószóból kiderül, a könyv alkotói sem tudták pontosan felmérni, hogy milyen hatást vált ki az olykor a „pedohorror” határát súroló konkrét esetek közreadása. Őszintén bevallják, hogy a könyv számos kétely közepette jött létre.
És milyen jó, hogy létrejött!
„Most hogy elkészült a munka, már egyértelműen bizakodva engedjük sorsukra adatainkat, következtetéseinket, gondolatainkat. Hogy sokan fogják fájdalommal vegyes csodálkozással olvasni? Hogy sokan fogják úgy érezni, nekik is vannak ilyen történeteik? Hogy lesz, aki felismeri kollégái között a kiégés felé közeledőt, és késztetést érez a segítésre? Hogy lesz, aki úgy érzi, problémáival inkább segítséget kér másoktól, nehogy jóvátehetetlen bajt okozzon? Hogy lesz, aki elhatározza, jobban figyel a magányos diákokra? Hogy lesz, aki a könyv olvastán döbben rá arra, milyen szakmai-morális kötelezettségei származnak abból, hogy a diák számára kötelező az iskolába járás, míg a pedagógus felnőtt szabad akaratából választotta a pályát? Munkánkat éppen ezeknek a gondolatoknak, érzelmeknek a felszínre kerülése érdekében írtuk.”
Következzék itt néhány tanulságos történet a vizsgálat gazdag anyagából.
A találomra kiválasztott példák bizonyítják, hogy a jelenség nem csupán a napjainkban létezik, hiszen éppen az első eset például jó néhány évtizeddel korábban történt, és egy pedagógus emlékeiben él érzékelhetően soha be nem gyógyuló sebként. A történetek válogatásnál törekedtem arra, hogy a megkérdezettek minden csoportja képviselve legyen: a nem pedagógus felnőttől, a pedagóguson, pedagógusjelöltön át egészen a jelenlegi iskolásokig.
„Első gimnáziumi osztálykirándulás. Nyomorúságos turistaház. Vacsora »tarisznyából«. Külön szoba a fiúknak (19 fő), külön szoba a lányoknak (16 fő). »Menjünk a fiúkhoz« – hangzik a javaslat, és már 37-en szorongunk, vihogunk, beszélgetünk a szűk szobában 14-15 éves gyerekek (1965!). Egyszer csak megjelenik a férfi osztályfőnök (hol volt eddig?, a környéken más épület nincs), és elüvölti magát: »Férfihúsra éhes kis parasztringyók, azonnal takarodjatok a szobátokba!« Mi megijedünk, sírva fakadunk, és átmegyünk a másik szobába. A fiúk nem bocsátanak meg neki. Másnap egy pohár vizet kér, a fiúk a WC-ben lévő vizet viszik oda neki. A 25. érettségi találkozón mellé ülnek (intelligens, többségükben diplomás férfiak), és direkt az orra alá fújják a füstöt.” (Felnőtt pedagógus)
„Felső tagozatos voltam az általános iskolában. Megbeszéltük, hogy van Keleti, Nyugati és Déli pályaudvar. Én megkérdeztem: »Tanárnő! Miért nincs Északi pályaudvar is?« »Azért, mert hülye vagy« – válaszolta. Az bántott nagyon és bánt a mai napig, hogy a tanárnő azért, mert ő nem tudott valamit, engem hülyézett le, az ő tudatlansága miatt engem. A Kukac tanár úr többször jól elvert, de az nem fájt ennyire. (Nem pedagógus felnőtt)
„Történelemből, illetve földrajzból szokás volt a büntető felelés (általában órai beszélgetésért). Ez egy rövid (néha esélytelen) felelés volt, mely általában a tanár kérdéséből (jó esetben kérdéseiből) állt. A delikvens kiment a vesztőhelyre, és kapta a kérdést. A kérdések lehettek bármilyen minőségűek, a vége mindig ugyanaz volt. Az apró betűt is hiába tudta, az első hibáig játszódó meccs a felelő részéről veszteséggel zárult, illetve egy tantárgyi egyessel. Az aktívabb, lázadó emberek letörésére használták. Megoldást nem, de feszült, lincshangulatú csöndet, azt nyújtott.” (Főiskolai hallgató)
„7. osztályban április elsején meg akartuk tréfálni a tanárokat, ezért elbújtunk az osztályteremben, mindig kihasználva az adott lehetőségeket. Minden tanárnak tetszett a tréfánk. (Először tényleg azt hitték, hogy nincs senki a teremben.) Az énektanár azonban dühös lett, mert a tanári asztalt elbarikádoztuk a kabátjainkkal. Botrány is lett az esetből, mert az egyik ötödikes, akinek a termében aznap voltunk, elhagyta a kabátját, és az egy egyik osztálytársunkat gyanúsították a lopással (persze azért, mert különc gyerek volt). A nap végére előkerült a kabát, csak ott hagyta valahol a gazdája, tőlünk viszont nem kértek bocsánatot.” (Egyetemista)
„Általános iskola harmadik osztályába jártam, amikor osztálytársaim azzal vádoltak meg, hogy elköltöttem az osztálypénzt. Egy héten keresztül különféle atrocitások értek mind a pedagógusok, mind az osztálytársaim részéről, amikor sírva panaszoltam el a dolgot anyukámnak… Az édesanyám másnap eljött velem az iskolába, hogy tisztázzuk a dolgot. A tanítónő azt felelte, hogy ezen nincs mit tisztázni. Rajtam kívül itt minden gyerek szülei az orvos, mérnök, tanár társadalomba tartoznak, nincsenek arra utalva, hogy pénzt lopjanak.
Az édesanyám azt válaszolta, hogy ez nem így működik, és ragaszkodott hozzá, hogy az egész osztály előtt tisztázzák az esetet, idézzék fel azt a napot, amikor eltűnt a pénz. Végül így történt, s rövidesen meghallgatásra került az a gyerekcsoport, aki a pénzért felelt. Kiderült, néhány percen belül az igazság, az, hogy közülük az egyik kislány költötte el a pénzt. Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy történjen bocsánatkérés is. Így muszájból megbékéltünk egymással. A három lány azonban végig, amíg egy osztályba jártunk, nem szólt hozzám egy szót sem.
Az egyikük az eset után 8 évvel bocsánatot kért tőlem. Számomra akkor már nem volt annyira fontos, de nagyon jólesett.” (Főiskolai hallgató)
„Ha az osztálytársaim felidegesítik a tanárnőt, általában mindig rajtam tölti ki… Az osztályból én meg egy fiú vagyunk az egyetlenek, akinek a naplóban a fényképünk felett van egy WC (veszélyeztetett cigány). Ez számomra elég fájdalmas, nem tudom, miért kell, hogy mindenki tudja, mi vagyok. Általában az egyes tanárok úgy állnak hozzám, hogy cigány vagyok, és lealacsonyítanak… És elég lelki trauma, hogy az iskolában elég sok mindenki fajgyűlölő…” (Általános iskolás tanuló)
„Ötödikes voltam, amikor a magyartanárnőm nagyon felidegesített és megalázott. A mamám akkor halt meg, késtem az órájáról, és elkezdett velem veszekedni. Ő akkor már értesült róla, hogy meghalt a mamám. A reakciója az volt, hogy azt mondta: »Feküdj nagyanyád mellé a sírba!« Ezt sohasem fogom elfelejteni!” (Általános iskolás tanuló)
Sz.J.
Hunyady Györgyné – M. Nádasi Mária – Serfőző Mónika: Fekete pedagógia. Argumentum Kiadó. Budapest, 2006
ISBN: 963 446 387 8
Ára: 1900,- Ft
