Takács Géza

A megdrótozott fogaskerék

Úgy látom, bajban van a magyar közoktatás.

Igaz, legalább hetvenhetedszer.

Szóval aggodalomra semmi ok.

Mégsem mondanám.

Az érintetteknek ugyanis kötelességük aggódni, és kötelességük értesíteni a tűzoltókat. Úgy értve, hogy a tűzoltók azok a személyek, akik elnyomott, elfeledett, elhallgatott, titkolt, kijátszott reformjaikkal ilyenkor előállnak, és mentik a menthetőt. Épp annyit fogadnak el, valósítanak meg a javaslataikból, ez a szokás, hogy a rendszer egy kicsit megújul, legalább annyira, hogy ismét működőképessé válik, és döcög tovább a következő leállásig, a következő válságig, a következő összeomlásig, a következő öngyulladásig. Ahogy tetszik.

Most azonban mintha új helyzet állt volna elő. Mintha ez a fél évszázada összeeszkábált rendszer ezen a hagyományos módon már nem volna működőképessé tehető. Legalább huszonöt éve szinte egymásba érnek a reformok, manapság már félévente jön új oktatáspolitikai doktrína, az aggodalmaskodás is szüntelenül hallható, az iskolai világban mégsem áll helyre a normális működés már néhány tanéve. Ott tartunk, hogy már nincs idő kivárni egy-egy remek intézkedés (megdrótozott fogaskerék) hatásának jótékony következményeit. Újabb és újabb sürgős beavatkozások miatt minden tanév csupa ideiglenesség, csupa várakozás.

Körlevelek, rendeletek, bejelentések, határozatok diktálják a munkarendet az iskolában, nem az órarend vagy a csöngetés. Ki tud már arra odafigyelni. Ki emlékszik már ideiglenességek áradatától mentes tanévre.

Most épp ott tartunk, hogy a tanárok egy része (tíz vagy tízezer tanár?! – noha egy is sok volna) nem tudja, nem tudhatja két héttel az iskolakezdet előtt, hogy lesz állása vagy sem. A minisztérium az önkormányzatokra mutogat, azok meg a minisztériumra, az iskolák meg az ujjukat sem merik mozdítani, nemhogy mutogatnának. Erre mi egyebet mondhatnánk, mint hogy ez nagyjából egy háború utáni helyzet általános és természetes felfordulásának felel meg, nincs tegnap, a holnap meg bizonytalan.

Ráadásul pillanatnyilag a tervek nagy raktára is kiürült. Ami új alkatrészként a rendszerbe beépíthető volt, már kitenne két új rendszert, a szabad iskolaválasztástól, az iskolaalapítás szabadságától a NAT-sorozatokon, minőségbiztosítási rendszereken át az integrációig (az iskolaválasztás szabadságának tervbe vett újbóli korlátozásáig), a rendszerben azonban semmi nem vált be.

És nem is fog beválni.

És most már nincs egyetlen ép szeglete sem.

Először is, be kellene látni, hogy ez a kaotikus magyar közoktatás annak a történetnek egy fejezete, amelyik fél évszázaddal ezelőtt kezdett kiformálódni. Ha bárki beleolvas egy majdnem tetszés szerinti magyar tankönyvbe, vagy beül egy majdnem tetszés szerinti magyar tanórára, láthatja. A szellemi tartalékok is elfogytak. Be kellene látni, egy államilag erősen kézben tartott, merev, szellemi, szakmai önállóságától megfosztott, hiányokkal küszködő oktatási rendszer formálódott ki a szocializmus igézetében, és ma, a szocializmust magunk mögött hagyva, a szabadság nagy lendületével sikerült ezt a régi rendszert helyreállítanunk. Nagy reformminiszterünk, Magyar Bálint (hogy példát hozzak a történelem cselére), annyira erőltette a megújulást, annyira kétségbe ejtette a rendszer nehézkessége, hogy áttért a teljes kézi vezérlésre. Megvalósítván legszebb rémálmainkat.

Működik a magyar közoktatás, de már csak selejtre képes. Ez a normál teljesítménye. Erre állt át. Tudjuk, de nem akarjuk észrevenni. Olyannyira hibás konstrukcióvá vált, hogy a tanárt is, a diákot is és a szülőt is kikészíti, megbolondítja.

Minden tartópillére, minden biztonsági rendszere tönkrement.

Nincs szakmai nyilvánosság. Az évek óta miniszteri kegyelemkenyéren tartott, szakmai erejüket, tartásukat csak töredékekben őrző pedagógiai lapok a nyáron ismételten megaláztattak. Hogy nem lesz támogatás. Most aztán már tényleg. Minderre a kulturális nyilvánosság nem is rezdül. Ez nem politikai harc. Ez csak a magyar pedagógia szellemi egzisztenciájának a felszámolása.

A Köznevelés, a magyar közoktatás egyik alapintézménye (noha már rég nem az érdeme szerint, de pozíciója szerint akkor is az), már évek óta nem kapható nyilvános árusítóhelyeken.

A Magyar Pedagógiai Társaság lényegében megszűnt.

Az Országos Köznevelési Tanács májusban ülésezett utoljára, mintha negyven éve. Akkor is főleg magukkal voltak elfoglalva, meg azzal, hogy aki képzett tankönyvszakértő, az végezzen el – hogy tankönyvet bírálhasson – egy aktuális továbbképzést, jó pénzért, hogy még tankönyvszakértőbb legyen. Hogy le ne maradjon a legfrissebb irányelvekről. Nehogy egyszer véletlenül csak úgy a saját értékrendje szerint gondoljon egy tankönyvről valamit.

A miniszteri posztot Hiller István tölti be ismét, mintha csak gyesről jött volna vissza. Milyen szakmai elkötelezettség vezérelheti azt a minisztert, aki egyszer már lemondott a hivataláról, hogy pártvezető lehessen? A tárca afféle másodrendű politikai vagyontárgy lett. A közoktatás ideológiai tereppé és gazdasági problémává vált.

A tanárok félárú utazásra jogosító közalkalmazotti igazolványának megszüntetése nem egy szocialista kényeztetést vont vissza, közhírré tenném, hanem legalább százéves jogosultság felszámolását jelenti. A tanár hagyományos polgári társadalmi megbecsülése maradék elemei egyikének a megszüntetését.

A tanárok negyvenórás munkaidő-elszámolási kényszere az értelmiségi közalkalmazottból állami bérmunkást csinált. Sok iskola van, ahol a tanár blokkol ki- és belépéskor, mint akit szorosan kell fogni, mert nem személy többé.

A szakoktatási rendszer átalakításával, a falusi iskolák felszámolásával beláthatatlan következményű átalakulások indultak el, anélkül, hogy ezekben az ügyekben bármiféle szakmai, politikai közmegegyezés történt volna. S hogy a változások nyomon követésére, társadalmi–szakmai kontrolljára remény volna.

A közoktatási intézmények szakmai felügyelete, értékelése kisvállalkozók kezében van. Példátlan skandalum, hogy közintézményeket profitra dolgozó magánvállalkozók minősítsenek. Akik lényegében pénzért vásárolják meg jogosítványaikat. A szerkezet korrumpál, akárhány jó szakember is van a szakértők között.

A közoktatás teljesítménye évtizedek óta rossz, és most óraszámemelés, osztálylétszám-korlátozások révén lesz minden még egy kicsit rosszabb.

Nem tudom, mit tehetnénk.

De ha tudnám is, az sem érne ma semmit. Az is csak azt jelentené, hogy én magam sem értettem meg még igazán ennek a mai válságnak a valódi természetét.

Lehetetlen ma orvosolni a magyar közoktatás bajait. Pénzzel sem menne, korbáccsal sem.

A kilencvenes években még lehetséges lett volna, ha a szakma önszerveződését nem írták volna felül politikai ambíciók és korlátoltságok. Ma már elemi információk is hiányoznak, ma már a rendszert működtető elemi szálak is szétszakadtak. Nincsenek testületek, konferenciák, döntések sem, mert nem is lehetségesek. Amiket ma ezekkel a nevekkel illetünk, azok nem azok. A tanár ma magánérdekű munkavállalóként megy az iskolába. Az oktatási konferencia az általános tanácstalanság szertartásává satnyult. A közoktatási döntés voltaképp hazardírozás, a végrehajtással, az ellenőrzéssel és az értékeléssel rég megszakadtak a kapcsolatai.

A közoktatásnak sokféle baja van, de nem orvosolhatók, mert az egész szervezet gyengélkedik.

Valami szemle kellene mindenekelőtt, megnevezés, tárgyi lista a bajok ezreiről, azonosítások, hogy valami lehet az, ami. Sok pontos beszámoló, sok pontos mondat.

Nem ez a kiáltványos-kiáltozós fajta. Mint amire itt fanyalodom.

És akkor közben talán elmesélhetnénk még mindazt a szépet és jót is, teremtődne hozzá kontextus, háttér, ami a gazos, összetraktorozott és tocsogósra permetezett közoktatási kertben mégiscsak terem.

Ezzel elérhető volna fokozatosan a szellemi forgalom helyreállítása. Valami minimális vérkeringés. Az idősebb pedagógus nemzedék, melyhez tartozom, még nem adta föl, még túl sok évünk van a nyugdíjig ahhoz, hogy legyintsünk. De túl sok év van a hátunk mögött a pedagógus pályán ahhoz is, hogy másba fogjunk. Tudnánk még figyelni. A fiatalokra is, akiknek még kedvük volna komolyan venni a szakmát.

Kellene néhány radikális gesztus. Néhány színpadias jelenet. Harsona, trombitaszó, dobpergés. Infúzió. Máshogy nem megy.

De erre semmi esélyünk. Pécsi Ágnes, a Lengyel Gyula Szakközépiskola tudós tanára megláncolva tartott történelemórát, inkább csak nevetgéltek rajta. Achs Károly matematika- és drámatanár hiába írja Mezőtúrról drámai beszámolóit, többnyire csak a levelezési rovatokban jut neki hely. Áment Erzsébet hiába panaszolja, hogy a polgári magyar pedagógia nagyasszonyának, Domokos Lászlóné Löllbach Emmának, Móra örök barátnőjének a sírja sem fellelhető már, senkit nem érdekel. Hiába tudná elmesélni Kádár Judit, a váci Nevelési Tanácsadó vezetője, miféle fájdalmakkal sújtja a mai iskola a mai diákokat, inkább nem is mondja már. Hiába írja évek óta Hosszú Gyula fővárosi történelemtanár nagy riportját a szabadszellemű Berzsenyi Gimnázium megcsúfoltatásáról, senki nem érdeklődik utána. Hiába írta meg Szávai István Szolnokon az ezredforduló nagy művészetipedagógia-könyvét, nincs, aki kiadná. Hiába írt Veszprémi Attila szenzációs pedagógiai szakdolgozatot, teljes posztmodern fegyverzetben, mintha koloncot kötött volna a saját nyakába.

Hiába lett jó nevű pedagógus az Új Iskolából Angliába menekült kislány, Pálóczi Horváth Dalma Amerikában, őrizve minden emlékét az otthonról, nem kérdezzük. Hiába mondja, írja Szász Anna féltéseit mint nagymama, mint történelmet viselt személy, mint sokat tanult ember, nem nagyon érdekes. Hiába járnak ragyogóan okos, érzékeny fiataljaink a világban, sokan, menekülőben itthonról, Droppa Edit, Szávai Kati, Horváth Gabi és a többiek, hány ezren vajon, mintha senkit nem érdekelne, mi történik velük. Legalább mesélhetnének, merre járnak, mit látnak. Szippanthatnánk történeteikből levegőt.

Hiába volt Lőrinc Lászlónak nagy javaslata a történelmi megbékélésről a Ságvári-perben, egyszerre reformálva iskolát, tananyagot, közéletet, nem számít.

Hiába őrzi a Fasori Gimnázium kincseit egy raktáros, a vitrinekben és a szívében, a legendájával találkoztam, a nevét sem tudom most megmondani (hadd maradjon itt ez a hiány, nem tudás, mint szégyen, miatta, és mindazok miatt, akikről ennyit sem tudok, akiket elfelejtettem, kifelejtettem), senki nincs, aki érdeklődne iránta.

Hiába tudna Csalog Judit mesélni a szorongattatás és megcsalatás évtizedeiről, önismeretünk alapja lehetne, cédulákat rakosgat helyette.

Trianoni következmény, hogy minden szomszédról mindent tudhatnánk, hogyan vacakolódnak oktatásügyükkel. Kiküldöttek, megfigyelők, lélekipari kémecskék százezrei itt is, ott is. Beszámolóikból ki lehetne olvasni minden lépésünk összes lehetséges következményét. De a határzár még mintha erősebb is volna, mióta nincs.

És száz más személy, száz más forrás.

Tanárok, kedveseim, galambocskáim, barátaim, testvéreim, gyermekeim, kollégák, ne hagyjuk magunkat.