„Saját peremmel kezdődött az egész…”

Emlékezés Galambos Mártára

Egy 2007-es cikkünket idézzük fel, mert úgy véljük: üzenete ma különösen aktuális. Galambos Márta halála óta az általa képviselt értékrend jelentősen erodálódott.  Személyének felidézése, tevékenységének példája talán ad némi fogódzót mai küzdelmeinkhez. 

Az elmúlt ősszel, amikor a tanácsadó rovatunkban hirtelen megszaporodtak a munkajogi kérdések, eszünkbe jutott, hogy kellene valaki, akivel konzultálhatunk ezekről a dolgokról. Ekkor merült fel Galambos Márta neve, akiről tudni lehetett, hogy mint a PDSZ választmányának tagja egyszemélyes intézményként jár el pedagógusok munkajogi ügyeiben, ha indokoltnak látja, perre viszi a dolgot, sőt az esetek többségében sikerül is jogi úton bizonyítania a sértett fél igazát. Elautóztunk hozzá Mezőfalvára, készítettünk vele egy interjút, és szándékunkban állt ezt megszerkesztve közreadni, mivel példaértékűnek tartottuk, hogy valaki hetvenedik életévén is túl önzetlen segítő szándékkal siet a hozzá fordulók segítségére. Felemelő élmény volt a vele való találkozás.

Terveztünk további együttműködést, de az egyeztetések elhúzódtak, és csak most jutott el hozzánk a lesújtó hír: Galambos Márta meghalt a nyáron. Reménykedünk abban, hogy emléke, példája mindazokban tovább él majd, akik kapcsolatba kerültek vele, akiknek segített, és akiket – hozzánk hasonlóan – lenyűgözött a személyisége.

A vele folytatott beszélgetés részleteivel búcsúzunk tőle. Úgy véljük, hogy üzenete napjainkban különösen aktuális.

Részletek az interjúból

Hogyan jutott egyáltalán az eszedbe, hogy ilyen feladatra vállalkozz?

Apám tanító volt, anyám is. Apám mindig mondta, hogy felelünk magunkért, és ismernünk kell azokat a jogi kereteket, amik ránk vonatkoznak, mert ha valahol baj ér, akkor ne másra haragudjunk, hanem magunkra, mert nem éltünk a lehetőségekkel. Közben kaptam egy levelet, hogy alakul egy valamilyen pedagógusszerveződés. Egyszer egy fiatal kollégának mondtam, hogy ti, fiatalok, nem tudtok összefogni egymással, egymással szembe mentek, valamit kéne csinálnotok, ne panaszkodjatok.

Saját peremmel kezdődött az egész. Voltak különböző helyi vitáink. 1988-ban megalakult a PDSZ, 89-ben bejelentették, hogy készül egy sztrájktörvény. Abban az évben a Németh-kormány bejelentette, hogy a könyvtárosoknak 40%-os béremelést ad. A kollégák fölrobbantak. Nagy volt a felháborodás, nem azért, hogy ők 40%-ot kaptak, hanem mert mi az, hogy csak az egyik terület kap, és ekkorát. Kevesen voltak. Megírtunk egy levelet Németh Miklósnak, válaszolt az irodavezetője. Írta, hogy egyetért velünk, igazunk van, de nincs pénz. Mi nyilvános választ kértünk, mindenki számára leadhatót a televízióban, hogy lássák mások is. És úgy gondoltuk, hogy ez nem olyan válasz, meg nem attól, akitől vártuk. És akkor bejelentettük a sztrájkot. A környékbeli iskolákban terítettük a fölhívást. Jöttek még messziről is. Ment a híre, újságban is hír volt. Jöttek Bajáról meg máshonnan csatlakozó nyilatkozatok, és május 10-én megtartottuk a sztrájkot. Figyelmeztető sztrájkot, két órát. A gyerekek rettentően élvezték, meg mi is. Jöttek a riporterek. A gyerekek is nyilatkoztak. Egy kolléganő nem csatlakozott a sztrájkhoz, ott ült a földszinti teremben. A gyerekek néztek ki az ablakon, s látták, hogy a többiek ott rohangásznak az udvaron, nekik meg órájuk van.

Visszatérve a saját ügyemre, jött egy igazgatóváltás, az önkormányzatnak egy akciója, hogy meg kéne szabadulni a nyanyától. Mondták az igazgatónak, hogy elérte a korhatárt. Mondom az igazgatónak, hogy fölmondhatsz végül is, mert tényleg túl vagyok a korhatáron, de énnekem nem lehet fölmondani, rám vadászati tilalom van, mert én választott tisztségviselő vagyok. Őneki azt mondták: „Csináld azt, amit gondolsz!” „Hát ne haragudj!” – mondta nekem. „Te se haragudj, ha perbe kell jönnöd!” – válaszoltam. És ezzel elváltunk.

És akkor jött az, hogy ki perel értem, meg ki nem. Végül is egyedül indultam perbe. Körülbelül négy évig tartott, a Legfelsőbb Bíróságot is megjártuk. Az önkormányzat, hiába ítéltek nekem, fellebbeztetett velük, ameddig lehetett, és a végén, mikor vége lett a pernek, mondtam az igazgatónak, hogy akkor most fölmondhatsz, mert akkor én már nagyon sok mindennel foglalkoztam a PDSZ-ben.

A rendszerváltás idején mindenki együtt mozgott mindenkivel. Olyan emberekkel lehetett találkozni, olyan embereket lehetett megismerni, akihez később is vissza lehetett menni. Ezt az ismeretet, ezt a rendszerben látást, ezt szeretném valakinek átadni, apránként, én sem rögtön egyben találtam meg. Ezt egyben nem lehet. Darabonként lehet csak megtanulni. Mert öreganyátok egyszer csak meghal, aztán már késő lesz.

Tehát bemész mint Galambos Márta, a PDSZ képviselője, egy iskolába, hogy jöttél érdekeket képviselni. Hogyan fogadnak?

Általában hideg udvariassággal. Hallottak a PDSZ-ről, és azt tudják róla, hogy radikális. Először is meg kell értetni velük, hogy a PDSZ nem radikális, hanem szakszervezet. Csak annyit akar elérni, ami a törvényben van. El kell mondani például a polgármesternek, hogy nem vitatjuk el az önkormányzat saját tulajdonáról való rendelkezési jogát. Azt vitatjuk, ha ezt jogsértő módon érvényesítik. Ha a törvényeknek megfelelően végrehajtanak egy átszervezést, abba nem lehet belekötni. De kötelesek ezt törvényesen tenni. Akkor lépünk fel, ha úgy látjuk, hogy a törvényesség sérült. Elmondjuk, hogy miben sérült, miben nem, és ezen az alapon lehet elkezdeni beszélgetni és végiggondolni a folyamatot. Kezdetben ez még működött, ma már nem.

Romlik a helyzet?

Igen, nagyon romlik. Minden esetben meg kell nevezni, hogy pontosan kinek az érdekében jöttem. Ha intézményi ügy merül fel, akkor az érintett csoport képviselőjének kell jelen lennie a beszélgetésen. Mert én csak akkor tárgyalok, ha ott van a csoport képviselője. Ha egyes személyek érintettek, akkor ott kell lennie a csoport képviselőjének és az adott személynek. Annyiféleképpen működnek a törvények, ahány iskola van: meg kell ismernem a helyi körülményeket és ennek tudatában véleményt mondani. És az ügyben érintetteknek hallaniuk kell, amit mondok, mert ez segítheti őket jogaik érvényesítésében.

Van körülötted csapat, aki segít neked mindebben? Mennyire érzed magad magányosnak ebben a dologban?

Nagyon magányosnak érzem magam. De ez érthető, hiszen mindenki abból él, hogy tanít. Egyedül az elnökünknek van fizetése. Nem lehet, hogy kormánytárgyalás vagy akármilyen felsőfokú tárgyalás miatt a tanító bácsit vagy nénit kikapjuk a gyerekek közül. Én meg kapom a nyugdíjat. És akkor az van, hogy öreganyám utazik a temetői bérlettel – nem kerül semmibe, oda megyek, ahova akarok –, amíg lehet, engem nem kell kikapkodni az iskolából.

A PDSZ-nek az alapításnál volt egy alapszabálya, hogy pártnak nem rendeljük alá magunkat. Az is szabály, hogy ha valaki pártnak bármit vállal, képviselőséget, bármilyen funkciót, akkor az összes tisztségéről le kell mondania. A tagságáról nem, tag lehet bárki, így indultunk, de a funkcióról le kell mondani. Ez történt Horn Gáborral, ez történt Pokornival is. Bejelentette, hogy elfogadta a FIDESZ felkérését, és képviselőjelölt lesz.

Miért csinálod, Márta, még mindig ezt az egészet?

Vadászszenvedély. Nem akarok világot megváltani. Egyszerűen nem tudom elviselni a törvénysértést és azt, ha valakivel mocskosan bánnak. Képtelen vagyok elviselni. Velem is megpróbáltak egy sor dolgot. Elváltam, úgy jöttem ide. És többszöri próbálkozás után megkérdezték, ugyan mire vagyok olyan nagyra, ki áll én mögöttem. Mondtam, hogy ÉN, úgy hosszú sorban. Mert egyszer feküdjön le az ember, onnantól átmegy rajta az úthenger. Ez is ilyen apámféle mondás.

Nagyon nehéz látni, hogy mi az a határ, ameddig harcolni lehet, és mikor kell autonóm személyiségként felállni, feladni, kilépni a helyzetből.

Én úgy gondolom, hogy autonóm személyiség az az ember, aki nem hagyja magát megalázni. Katasztrófa, mikor egy pedagógus hagyja magát megalázni. Pedig van, amikor ez egyszerűen az információ hiánya miatt történik, ha nem megy az információ után, sok mindenben könnyebb megalázni. Akit megaláznak, az pedig szolga, és egy szolga csak szolgát tud nevelni. És akkor mi lesz itt a jövőben?