Fenyő D. György

A tanár, a gyerek és a titok

Nagy érzelmi töltésű vita kezdődött néhány hónapja az oktatási törvény azon módosításáról, miszerint a tanároknak titoktartási kötelezettséget ír elő a törvény. A vita egyre inkább politikai színezetet öltött, és mára egyértelműen látszik, hogy a két egymással szembenálló politikai erő homlokegyenest más álláspontot alakított ki a kérdésben: a szabaddemokrata-szocialista oldal azt hirdeti, hogy védeni kell a diák szabadságát, személyiségét és autonómiáját, és a törvény által biztosítanak lehetőséget arra, hogy a diák megossza problémáit az őt nevelő pedagógusokkal. A Fidesz-MDF oldal azt hirdeti, hogy a tanárok titoktartási kötelezettsége éket fog verni a gyerekek és a szülői ház közé, hogy a tanárokat a gyermeki hibák eltussolására, rosszabb esetben tehetetlenségre vagy bűnpártolásra kárhozatja.

Ebben a nehéz, a tanári lét és tanári etika legalapvetőbb kérdéseit érintő kérdésben kívánok most állást foglalni: nem feledve, de a vélemény megformálásának idejére felfüggesztve a homo politicust, és arra törekedve, hogy mindenekelőtt, s ha megy, kizárólag a homo pedagogicus nyilvánuljon meg.

Tűzzük ki először a téziseinket

1. A pedagógus és a diák viszonya személyközi és bizalmon alapuló viszony. Egy személyközi és bizalmon alapuló viszonyban titkok elkerülhetetlenül vannak. Ha valaki ezeket a titkokat elárulja: megszegi a viszony alapját jelentő bizalmi kapcsolatot.

2. A pedagógus és a szülő viszonya szintén személyközi és bizalmon alapuló viszony. Egy személyközi és bizalmon alapuló viszonyban titkok elkerülhetetlenül vannak. Ha valaki ezeket a titkokat elárulja: megszegi a viszony alapját jelentő bizalmi kapcsolatot.

3. Ha valaki egy titkot elárul valakinek, azzal egyúttal mintegy megkéri őt, illetve föltételezi, hogy a másik a titkot megőrzi.

4. Minden tudás valakié, valakitől származik, valakinek a birtoka, valaki rendelkezik vele. Ha ez a tudás titok, akkor is van tulajdonosa, birtokosa. Nevezzük őt titokgazdának.

5. Ha egy tanár nem diákja érdekében cselekszik, azzal súlyos hibát követ el. Egy titok megtartása nem mindig szolgálja a gyerek érdekét. Ezért a titoktartás morális kötelezettsége és a diákért való cselekvés elvileg ellentétbe kerülhetnek egymással.

6. A titok megtartásának kötelezettsége ellentétbe kerülhet ugyan a diákért való felelősségvállalás kötelességével, de csak nagyon ritkán, egészen különleges helyzetekben jelenti élet-halál kérdését, vagy olyan súlyú, hogy a titok szentségét és sérthetetlenségét föl lehet, vagy egyenesen föl kell áldozni a másik elv, a felelősségvállalás elve oltárán.

7. Hogy mit titok és mi nem az, kívülről nem állapíthatjuk meg, nem mondhatjuk ki, hogy valami „tényleg titok”, más pedig csak „titkolózás” tárgya.

8. A tanár nem lehet cinkosa a diáknak. A tanár nem lehet cinkosa a szülőnek sem.

9. Egy titok meghallgatásával nem mentheti föl a tanár a titkot eláruló diákot a titok tartalmának morális súlya alól.

10. A másik ember tiszteletben tartásának egyik morális alappillére, hogy azt is tiszteletben tartom, hogy ő mit kíván elárulni nekem és mit nem.

11. Fejlődéslélektani sajátosság, hogy a gyerekeknek bizonyos életszakaszokban fontosabbak a titkok, máskor kevésbé; hogy bizonyos életkorokban a szüleiket avatják be a titkaikba, máskor osztálytársakat, megint máskor felnőtteket. Egyéni tulajdonsága mindenkinek, hogy mennyire osztja meg a titkait másokkal, sőt már az is, hogy mit érez titoknak vagy titkolni valónak és mit nem. Végül pedig lélektani tény, hogy nehéz sok titokkal együtt élni, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy – mikor milyen formában és módon, de valamiképpen – megossza az őt foglalkoztató problémákat másokkal. Az árulásra, a bizalommal való visszaélésre pedig a gyerekek talán még sokkal érzékenyebbek, mint az idősebbek.

Keressünk a fenti tézisekhez néhány beszédes példát

1.

• Egy diák elmeséli a tanárának, hogy a szülei válni fognak.
• Egy másik elmondja az osztályfőnöknek, hogy mit készít a legjobb barátjának karácsonyra.
• Egy gimnazista elmondja, hogy egy osztálytársába szerelmes, és a tanár véleményét és tanácsát kéri.

Mindhárom helyzet feltételezi, hogy a tanuló bízik a tanárában. Az egyes titkoknak más és más a súlyuk, de mindhármat komolyan kell venni. A harmadik helyzetben nyíltan segítséget is kér a gyerek, az elsőben kimondatlanul. A három helyzetből az első érintheti az iskolát mint oktatási intézményt, mert indokolhatja, hogy miért változik meg a gyerek magatartása, tanulmányi munkája, a többiekhez való viszonya. Ebben az esetben fölmerülhet, hogy a tanár értesítse a tanártársait, a gyermekvédelmi felelőst vagy az iskolapszichológust, de ennek sürgető szükségét mégsem érezzük. A válási szándék még nem biztos csőd, bármely házasságban lehetnek válságos pillanatok, a gyerekek könnyen felnagyíthatják a házasságok problémáit, stb. A tanár egyik esetben sem mondhatja, hogy nem hallgatja meg a diák titkát, az első és a harmadik esetben nem tagadhatja meg a tanácsot, az első esetben feladata lesz, hogy a gyerek és családja sorsát nyomon kövesse. De mindhárom helyzet kezeléséhez – lehet, hogy csak egyelőre, de egyelőre biztosan – elegendő a tanár és a tanítványa közötti beszélgetés, és ehhez megfelelő alapot biztosít az a kapcsolat, amelyre alapozva mindhárom gyerek elárulta titkát a tanárnak.

2.

• A szaktanári fogadóórán egy anyuka elmondja az osztályfőnöknek, hogy a nagymama magatehetetlen, súlyos beteg, otthon ápolják, és a gondozás rendszeres és nagy terhet ró a gyerekére. A gyerek ezt nem mondta el sem az osztályfőnöknek, sem az osztály egészének (elképzelhető, hogy legszűkebb baráti körének igen, de erről az osztályfőnöknek nincs tudomása).
• Szintén szaktanári fogadóórán kiderül, hogy az egyik gyerek nagyon fél a matematikától, retteg minden óra előtt, de ezt nem akarja elmondani sem a tanárnak, mert sokra becsüli, sem az osztályfőnöknek, mert úgy véli, nincs hozzá köze, ő akarja megoldani a problémát.
• A másik városban lakó kislányt nagynénje, akinél a gyerek a gimnázium négy éve alatt él, elmondja a tanárnak, hogy milyen nagyon szorong, hogy nem tudja jól felnevelni a rábízott kislány; hogy mekkora teher neki a munkája és a saját családja mellett még egy gyereket fölnevelni, sőt úgy érzi, a rokon kislány nevelésében nagyobb a felelőssége, mert nem saját gyerekéről van szó, és a kislány szülei megbíztak benne.

Az első két történetben a gyerek vélhetően nem akarja, hogy a tanár tudja a titkot: a második történetben az anyuka ezzel tisztában is van, csak úgy véli, olyan iskolai ügyről van szó, amibe be kell avatni az osztályfőnököt, sőt, joggal véli úgy, hogy ezt a problémát az iskolában kell megoldani. Gondot csak az okoz, hogy gyermeke kimondott kérése ellenére árulja a titkot az osztályfőnöknek. Ám az osztályfőnöknek valóban cselekednie kell: beszélni a tanárral, és megtalálni a félelem okait. Mindezt meg lehet tenni úgy is, hogy a szaktanárnak ne árulja el a konkrét gyereket és helyzetet. Az első esetben a tanuló nem mondta, hogy titokban akarja tartani a magatehetetlen nagymama ápolásának titkát, mégis valószínű. Ha a szülőt sikerül rábeszélni arra, hogy árulja el gyerekének, hogy elmondta a problémát az iskolában, akkor személyesen segítséget tud nyújtani a kislánynak abban, hogyan kezelje ezt a nehéz családi terhet. A harmadik esetben nem a gyerek, hanem a szülő (nevelőszülő, felnőtt) problémájáról volt szó. A tanár feladata tehát az, hogy a felnőttnek segítsen, de semmi nem indokolja, hogy a titkot fölfedje.

3.

• Gyakran kezdődik úgy beszélgetés akár a szülő és a tanár, akár a gyerek és a tanár között, hogy a pedagógust megkérik: „Amit mondok, maradjon köztünk.”
• Gyakran nem kéri meg a gyerek (vagy a felnőtt), hogy amit elmondott, az titokban maradjon, mégis az elmondottak tartalma, az elmondás hangvétele erre utal.

Ha a diák megkéri a tanárt, hogy titokként kezelje azt, amit mond, bizony nagyon meg kell gondolni, mit válaszol a pedagógus neki. Mert megígérheti, ám akkor az ígéretét a gyerekkel való megállapodás nélkül nem változtathatja meg. Vagy nem ígéri meg, az visszatántoríthatja a gyereket a bizalmas beszélgetéstől. Esetleg nyitva hagyhatja a választ: „Természetesen megtartom a titkot, de csak akkor, ha abban nincs olyan, amit muszáj elmondani. Ezt tudd, és ennek tudatában mesélj vagy ne mesélj.”

Egy komoly és bizalmas beszélgetés végén érdemes mindenképpen tisztázni, mi lesz az elhangzottak sorsa. Ezt a tisztázást a tanárnak kell kezdeményeznie, ha a gyerek nem kérné, mert ennek tisztázatlansága félreértéseket vagy feszültségeket okozhat. („Mit tudhatok ebből? Mit mondhatok el az osztályban? Mit mondhatok el belőle a tanároknak? Megbeszélhetem-e ezt a szüleiddel?”)

4.

• Egy tizenöt éves gyerek elmeséli az osztályfőnökének, hogy az előző nyáron elkezdett cigarettázni.
• Az osztályfőnök meglátja a gyereket cigarettázni egy játszótéren.

Először leszögezem: egyik helyzetben sincs szó iskolai fegyelmi problémáról. Nem vétett az a diák sem a házirend, sem semmiféle törvény ellen, aki nyáron vagy iskolaidőn túl, az iskola épületétől távol dohányzott. Ám miközben nem fegyelmi, mégis mindkettő pedagógiai kérdés (nem jó ugyanis, ha egy 15 éves gyerek rászokik a dohányzásra).

Amitől egészen más a két helyzet, az a titok kiderülésének vagy felfedésének módja. Az első esetben ugyanis a diák beavatta a tanárt egy problémájába, vélhetően azért, mert zavarja, hogy titkolóznia kell, mert szidást vagy megerősítést vár, mert nagy esemény az életében, mert konfliktust okoz számára, hogy otthon titkolóznia kell, és így tovább. A titok a diáké: ő dönthet arról, hogy fölfedi vagy nem, ezért ő dönthet arról is, hogy a tanár, akivel ezt megosztotta, fölfedheti-e. A második helyzetben a titok gazdája a tanár: nem feltétlenül van bizalmi kapcsolat a diák és közötte, vagy ha van is, akkor sem ezért tud a tanár a dohányzásról. Elvileg azt gondolhatjuk, a tudomására jutott információt elmondhatja bátran, hiszen ő a titokgazda, nem szeg meg ezzel bizalmi viszonyt, továbbá a gyerek érdekében cselekszik.

Vélhetően az ilyen szituációk kezelése változhat meg a törvénnyel. Egyfelől ugyanis valóban nem áll morális konfliktus előtt a tanár (nem kell elárulnia tanítványát, hogy nevelhesse), mégis arra figyelmeztet: egy tanár információk birtokába juthat tanítványa akarata ellenére vagy nélkül is. Éppúgy, ahogyan az orvos vagy a pszichológus sem csak a verbális információk birtokában van. Vagyis: kevésbé egyértelmű a helyzet, mint az első esetben, mégis szakmai viszonyulást igényel a tanártól a birtokába jutott információ kezelése. Vagyis ha bajnak tekinti a dohányzást, akkor sem cselekedhet pusztán magánemberi felháborodását követve, és nem mondhatja el fűnek-fának, hogy diákja cigarettázik. Attól, hogy a titoknak birtokába jutott, pedagógiai feladatai megnőttek, még ha nem kell is ugyanúgy őriznie ezt a titkot, mintha tanítványa árulta volna el neki.

5.

• Egy tizenhat éves fiú elkéredzkedik az osztályfőnökétől egy napra az iskolából azért, mert aznap érkezik haza a barátnője Amerikából, és várni szeretné a reptéren. Szüleivel is megbeszélte a dolgot, ők is belegyeztek, de nem akarnak hamis igazolást gyártani („családi ok”), ezért azt gondolták, a legjobb az lesz, ha elkéredzkedik a tanuló. A fiú szeretné titokban tartani a kérését, nehogy a lány az osztálytársaktól véletlenül megtudja a tervet.
• Egy tanuló elmondja az osztályfőnökének, hogy nem megy be matematikadolgozatra, mert nem készült fel, ezért inkább kér a szüleitől egy igazolást arra a napra, és megtanulja a pótdolgozatra az anyagot.

A két történet abban tér el alapvetően egymástól, hogy az első esetben minden gyerek érdekét szolgálja, ha a titok titok marad, a másodikban azonban nem. Ha a kamasz fiú várni akarja a szerelmét fél év távollét után, az helyes dolog. Ha ezt nem elhazudni akarja, csak előre titokban tartani, abban igaza van. A tanár nem áll morális választás előtt. A másik esetben azonban a tanulónak az az érdeke, hogy megtanulja: nem térhet ki a feladatok elől, nem lehet a munkákat halogatni, nem lehet hamis vagy félhamis igazolásszövegek mögé elbújni („múló rosszullét”). A gyerek érdekében való cselekvés és a titok megtartásának etikai követelménye szembekerülnek egymással.

Ám a bizalom kötelez: véleményem szerint itt a tanárnak meg kell győznie tanítványát arról, hogy be kell mennie aznap az iskolába, rá kell beszélnie, hogy mégis tanulja meg az anyagnak legalább egy kis, éppen akkorig megtanulható részét, de nem szabad elárulnia a tanítványát.

6.

• Az előző példa, a dolgozat elől otthon maradni szándékozó diák története mellé tegyünk egy másikat. Egy fiú régóta és nagyon szerelmes egy iskolatársába, ám az mindig elutasítja. A fiú elhatározza: ha azon a héten nem sikerül meghódítania a lányt, öngyilkos lesz. Mivel történetébe régóta beavatta tanárát és tanácsokat kért tőle, ezt a tervét is elmondja neki.

A két történet között a közös mozzanat az, hogy mindkettőben az a diák érdeke, ha titka nem marad meg titoknak. Ám ha a két lehetséges kimenetelt mérlegre tesszük, világos lesz a kettő különbsége is. Az első esetben nem történik visszafordíthatatlanul nagy baj akkor, ha a tanár nem tudja meggyőzni tanítványát arról, hogy jöjjön be az iskolába és írja meg a matematikadolgozatot. A helyes cselekvés feláldozható a titok megőrzésének parancsa érdekében.

A második történetben nem ez a helyzet. Hiába rombolja szét a tanár a meglévő bizalmi kapcsolatot azzal, ha a gyerek tervét elárulja a szülőknek, az iskolapszichológusnak vagy a gyermekvédelmi felelősnek, ha ezzel megakadályozza az öngyilkossági tervet, akkor helyesen cselekedett. Vagyis a titok és a bizalom őrzése nagyon fontos, de nem abszolút érték, és vannak olyan helyzetek, amelyekben ezt kell feláldozni. Ám a történet arra is figyelmeztet: bár messze nem zárható ki az ilyen szituáció, azért nagyon ritka.

7.

• Valamelyik gyerek titoknak érzi, hogy négyest kapott matematikából, a másiknak ez érthetetlen.
• Az egyik nagyon nehezen árul el önmagáról bármit is, a másik könnyen és sok embernek.

A két magatartás között lélektani különbség van, morális különbség azonban nincs. Minden titok komolyan veendő és tiszteletben tartandó. Éppen ezért komolyan kell venni a kisgyerekek titkait is, habár jelen tanulmányban elsősorban középiskolásokkal megtörtént eseteket mutatok be.

8.

• A szaktanári fogadóóra előtti héten a diák megkéri a tanárát, ne árulja el az érdeklődő apukának a jegyeit. („Nagy botrány lenne belőle, és apu amúgy is rettenetesen ideges az utóbbi időben, őt féltem.”)
• A szaktanári fogadóórán az anyuka megkéri a szaktanárt, hogy minden héten nézze meg a gyereke füzetét, de ne árulja el neki, hogy ezt ő kérte. („Rám már nem hallgat, de rendszeresen nem csinálja meg a leckét, és félek, hogy így nem fog leérettségizni.”)

Mindkét esetben olyan titkot árul el a gyerek illetve a szülő, ami önmagában nem lenne titok: sem a kapott osztályzatok, sem a házi feladat nem titkos. Mindkét esetben a harmadik fél manipulálását szolgálja a titokká minősítés. Mindkét esetben a tanár eszköz lenne egy családi játszmában, vitában vagy konfliktusban. Éppen ezért érdemes ilyenkor nagyon határozottan visszautasítani a titokban való részvételt, és arra rábeszélni a feleket, hogy mondják el egymásnak a titokban tartani szándékozott információkat, illetve beszéljék meg egymással a titkolózás mélyén lappangó konfliktust.

• Sokkal súlyosabb helyzetekben is kerülhet cinkosi viszonyba egy tanár a tanítványával. Egy tizennyolc éves lány az érettségi szünetben teherbe esik egyik osztálytársától és elveteti a gyereket. A szüleinek nem mondja el, ám egy tanárának igen.

Ebben a helyzetben nem egy játszmában akarják felhasználni a tanárt a felek, hanem egy valóban súlyos helyzetben fordulnak hozzá. Ráadásul az alaphelyzetből egyéb hazugságok következnek (a kislány leutazik vidékre egy barátnőjéhez, mint mondja: „tanulni”, mert így feltűnés nélkül járhat be a kórházba; sok pénzre van szüksége, mint mondja: „vonatjegyre”). A helyzet minden szempontból válsághelyzet: biológiai, lélektani, életvezetési, szociális szempontból egyaránt. A tanár tehát nem teheti meg, hogy nem hallgatja meg a problémát és nem segít a megoldásában. Valószínűleg a problémamegoldás része az is, hogy rábeszéli a gyerekeket, hogy a probléma kezelésébe vonják be a szülőket. A szülők nagyon különbözőképpen reagálhatnak egy ilyen helyzetre, ezért nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a problémát a szülők nélkül kelljen megoldani, az esetek döntő többségében azonban minden előzetes félelem ellenére be lehet vonni a szülőket a probléma megoldásába.

9.

• Egy fiú egy osztályfőnöki órai beszélgetés után négyszemközt elmondja az osztályfőnökének, hogy rendszeresen lopni szokott a sarki közértben.
• Egy másik elmeséli, hogy gyakran és saját maga szerint is indokolatlanul meg szokta verni a kistestvérét.

Mivel mindkettő elmondásában benne van a bevallás mozzanata, joggal érezhetjük, hogy morálisan már akkor is történt valami, ha ezeket elmondták. Ám mindkét tett morálisan elítélendő. A titkok meghallgatásával tehát nem zárul le a tanár feladata, igaz, nem is kötelessége a rendőrségre vagy a boltvezetőhöz szaladni, vagy a szülők figyelmét felhívni arra, mi történik délutánonként, mielőtt hazaérkeznek. Mindenképpen figyelmeztetnie kell a gyerekeket: az elmondással még nem tették rendbe, amit tettek, ő pedig a meghallgatással nem adja áldását arra, ami történik. Vagyis világossá kell tennie: a hallgatás, meghallgatás, az értő figyelem még nem jelent fölmentést. Egyrészt mindkét helyzet igényli az okok feltárását (miért is szokott lopni az egyik gyerek? miért bántja a kishúgát a másik?), másrészt annak egyértelmű jelzését, hogy helytelen, ami történik, harmadrészt segítséget abban, hogy a gyerekek ezekből a rossz helyzetekből kilábaljanak, lehetőleg még – bár erre ritkán adódik jó alkalom – helyre is hozzák, amit tettek. Vagyis: a titokban való részesedés, a titok meghallgatása és megtartása nem jelentheti a morálisan helyes és helytelen közötti határvonal elmosását.

10.

• Ha a barátom nem akarja, hogy halljam, kivel és mit beszél telefonon, akkor nem hallgatózhatok.
• Ha a gyerekem nem akarja, hogy elolvassam a naplóját, akkor nem olvashatom el, még abban az esetben sem, ha tisztán a jó szándék és a segíteni akarás vezérel is.

Gyakori, hogy szülők fordulnak azzal a tanárokhoz: mit tegyenek, ha megtudtak valamit a gyerekükről (egy elolvasott levélből, egy átlapozott füzetből, egy nyitva hagyott borítékból), a gyerek azonban nem tudja, hogy ők ezt tudják. A tanár is részese lesz a titoknak, és úgy kell megoldást találnia, hogy minden későbbi lépés elengedhetetlen előfeltétele a titkolózás feloldása. A szülő és a gyereke között ugyanis éppen a bizalmi viszony kap léket azáltal, hogy a szülő – véletlenül vagy akarattal, de minden bizonnyal feleslegesen – egy a kapcsolatukat terhelő titok birtokába jutott.

Többek között a fenti okból nehezen feloldható konfliktusokat eredményez az, ha a tanár nem kezeli morális kérdésként azt, hogy ha valamilyen információ birtokába jut, akkor mit kezd azzal. Ugyanakkor rossz megoldásokat eredményez, ha a titkok vagy információk tartalmát nem szakmai kérdésként kezeli, és nem próbál meg szakszerűen reagálni rájuk. Vagyis a titok megőrzése biztosítja a szakmailag helyes megoldás morális hátterét, alapját, azt a bizalmi légkört, amelyben jó megoldások születhetnek.

11.

A titokról szóló vitáknak van egy többlet-tartalma: a drogkérdés. Nagyon gyakran nem is mondják ki, vagy csak utalnak arra, hogy titok alatt leggyakrabban a tiltott szerek használatáról való tudást értik. Ez a látens vonulat azonban nagyon sokat árt a tanárok titoktartási kötelezettségről folyó eszmecserének, mert egy másik problémát ennek a köntösébe bújtat. A fentiek alapján szögezzük le először: a tanári titoktartásnak ezernyi más helyzete és kérdése van a drogkérdésen kívül is. Ha a fenti példákat átgondoljuk, azt is beláthatjuk: némelyik nem is sokkal könnyebb, mint a kábítószerhasználat kérdése, és nem kevés morális és pedagógiai problémát vet föl.

• Egy tizedikes gyerek elmeséli, hogy egy társaságban kipróbálta a marihuánát, és nagyon tetszett neki.
• Egy tizenegyedikes elmeséli, hogy a barátaival berendezték a házuk egyik pincerekeszét, és ott szoktak füvezni.
• Egy fiú elmondja, hogy onnan van pénze rendszeresen drogokra, hogy ha a nagymamájánál jár, néhány ezrest mindig elkér vagy ellop tőle.
• Egy tizenkettedikesről elterjed az iskolában, hogy ő a díler, rendszeresen tőle lehet kábítószerhez jutni.

Az első két történet annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkettőben önmagában csak a droghasználatról van szó, míg a másik kettőben a droghoz más titkok, a lopás, illetve a droggal való kereskedés társul. Az első három történetben a titkot a tanár magától a diáktól tudja, a negyedikben pletykákból, osztály- vagy iskolatársaktól, kollégáktól. Az első három történetben a diák csak önmagára jelent veszélyt, a negyedikben másokra is, mégpedig éppen a tanárra bízott más diákokra is. A harmadik történetben súlyos morális kifogás érheti a lopást, az első két történet morális megítélése azonban a droghasználat morális megítélésén múlik.

Annak mérlegelésekor, hogy mikor kell értesíteni a szülőket, több tényezőt is figyelembe kell venni, mindenekelőtt azt, hogy az a diák, aki kipróbál egy tiltott szert, kezd rászokni, rendszeresen használja, esetleg lopni, hazudni és titkolózni kényszerül miatta, minden esetben maga is bajban van. Másrészt nem véletlen, hogy melyik gyerek lesz alkalmi vagy rendszeres drogfogyasztó, magyarul ennek más, korábbi és mélyebben fekvő okai vannak. Harmadrészt tudni kell, hogy minden diák, diákcsoport, osztály és iskola lesi a tanárokat: miről mondják, hogy ezt nem szabad, ez tilos, ez erkölcsileg is elítélendő. Ezt a jelzést pedig minden iskola köteles megadni. Negyedrészt figyelembe kell venni, hogy a droghasználat is kulturális kérdés, pontosabban az, hogy mit tekintenek elfogadott és nem elfogadott szernek, minek alakult ki a kultúrája és minek nem, mi számít csak nem elfogadott, és mi számít már rendőrileg is üldözendő cselekvésnek. Még azt is tudomásul kell vennie a mai tanártársadalomnak, hogy az elmúlt tíz évben robbanás történt a hazai drogfogyasztásban, éppen ezért a kábítószerekről ezerszer többet tudnak tanítványaink, mint mi tanárok. Ők egy olyan világban nőttek és nőnek föl, amelyben ezek – mindegy, hogy szeretjük vagy nem szeretjük őket – léteznek. Mivel itt a pedagógiai titok és a büntetőjogi kérdés határmezsgyéjén járunk, valószínűleg tanítványaink elővigyázatosabban lesznek velünk szemben, mint más kérdésekben.

A titoktartás kérdését tehát nem szabad sem a drogkérdésre szűkíteni, sem annak fedőkérdésévé degradálni (annál sokkal fontosabb, mélyebb és szerteágazóbb problémáról van szó). Továbbá: egy drogokkal kapcsolatos titok esetén éppoly körültekintően kell eljárnunk, mint bármely más kérdésben.

—

A mai magyar iskolában nem az a fenyegető veszély, hogy az iskola a maga erejével szembeállítja egymással a diákokat és a szülőket, hogy olyan morális vagy intellektuális tekintélyt képvisel, hogy azzal szemben a családok tehetetlenek lennének. Még csak az sem fenyegeti mélyen a magyar iskolák zömét, hogy túlzottan bizalmas, már-már haveri viszonyban lennének egymással a tanárok és a diákok. Ha van a mai magyar iskolára igazán fenyegető veszély, akkor az sokkal inkább az elszemélytelenedés, a lélektelenség, a tömegtermelés, a futószalagszerű működés. Hogy vannak kivételek, jó példák, remek iskolák és remek tanárok, vannak olyanok, akiket a tanítványaik legmélyebb titkaikba, életük legfontosabb kérdéseiben is beavatnak, annak csak örüljünk. Ha vannak elrettentő példák, bratyizó tanárok, szerepzavarukban a diákokkal sustorgó tanárok, azt sajnáljuk és bajnak tartjuk, de a jelenséget tekinthetjük olyan devianciának, amelyet érdemes lenne kiküszöbölni, megszüntetni, amely ellen fel kell lépni, de amely mégis ezerszer ritkább, mint a személytelen tucattermelés, és tudnunk kell: a törvényi szabályozást nem szabad erre a devianciára alapozni.

Hasonló titoktartási kötelezettség terheli az orvost, a pszichológust és a papot, mint a tanárt. Ám minden más, emberekkel foglalkozó foglalkozásnak van etikai kódexe, jó esetben van évszázadok (az orvosok esetében évezredek) óta kialakult etikai hagyománya. Minden más foglalkozás esetében az egyetemen tanítják a szakma elemi etikai normáit, és megbeszélik a szakmai gyakorlása során fellépő etikai dilemmákat.

Kevés foglalkozás esetében hivatkoznak viszont olyan sokszor az etikára, mint éppen a tanárok esetében. A pedagógusetika ezt tiltja – halljuk gyakran, miközben nem létezik tételes pedagógusetika, de nem létezik nem tételes, de vagy társadalmi konszenzuson, vagy a hagyomány erején alapuló tanári etika sem. (Hogy ne legyünk igaztalanok: éppen mostanában történt jelentős erőfeszítés Hoffmann Rózsa és munkatársai részéről arra, hogy kidolgozzák a tanári etika elveit és szabályait. Próbálkozásukat igazán nagy jelentőségűnek tartjuk, és kívánjuk, hogy erőfeszítéseik eredményesek legyenek.)

Tegyük hozzá: minden titok teher a titkot megőrizni hivatott személy számára. Más ember életének egy olyan darabját őrizni, amelyről az ember tudja, hogy azt az illető őrá bízta, nem könnyű feladat. Ha teendő is van vagy lehet vele, még nehezebb. Ezért a tanáréhoz hasonló szakmákban a titkot hordozni és megtartani hivatott embert nem hagyják egyedül: az orvos konzultál kollégáival, más szakorvosokkal, szükség esetén konzíliumot hív össze – vagyis szakkérdésként kezeli azt a tudást, ami elvileg csak az övé. A pszichológus rendszeresen megbeszéli az eseteket egy csoportban vagy egy szupervízorral, maga is tagja olyan csoportnak, amely arra hivatott, hogy a szakembert ne hagyja magára feladatával és a feladatával együtt járó titkokkal. Csak a tanárt hagyja teljesen magára a szakma a neki elmondott problémákkal. Holott a tanárnak is nagy pszichikus terhet jelent egy-egy titok kezelése és megtartása. (A törvényi szabályozás része lett az a rendelkezés is, miszerint a diák írásban felhatalmazhatja tanárát arra, hogy titkát elárulja, például a szülőknek, a gyerek többi tanárának, szükség esetén másoknak is. Világos, mi volt a jogalkotók szándéka: miközben meg akarták védeni a diákot attól, hogy a tanár a beleegyezése nélkül fedjen fel titkot, ugyanakkor egyrészt meg akarták teremteni annak jogi lehetőségét, hogy egy elhangzott titkot egy tanár – szükség esetén – mégis felfedjen, másrészt pedig meg kívánták védeni a tanárt attól, hogy alaptalanul megvádolhassák azzal, hogy egy titkot a titokgazda, a tanuló beleegyezése nélkül árult el.)

Harmadrészt: amikor a beteg elmondja egy orvosnak a bajait, amikor a paciens elmondja problémáját a pszichológusának, elég pontosan tudja, milyen játékszabályok érvényesek, milyen mérvű titoktartásra számíthat. Amikor egy diák beavatja élete egy titkába a tanárát, nem lehet biztos abban, hogy amit elmond, az valóban titok marad, ezért általában külön meg kell kérnie tanárát, hogy amit elmond, az maradjon kettejük között. Nem nyújt számára kellő védelmet a hagyomány, illetve a tanári szerep elfogadott normarendszere, merthogy ezek nem vagy csak kevéssé léteznek, és a titok kérdését nem szabályozzák. Amiben bízhat: csak a tanár személyisége, a tanárról meglévő jó tapasztalatai, a bizalmi viszony feltételezése.

Ha mostantól fogva ezt törvény erősíti meg, az még nem jelent gyökeres fordulatot, nem jelent szemléletváltást, nem jelenti, hogy a társadalomnak egészen új felfogása van a tanári társadalomról. De fontos lépést jelenthet a bizalom kialakulása felé, s ezt a lépést az államnak kell megtennie. A többi, talán fontosabb lépést már a tanári szakma és a magyar társadalom egésze kell hogy megtegye.

(Az írás megjelent az Eső című irodalmi lap 2003/3., őszi számában.)