2007. december 5. szerda, 11:00
Mostan finom sajtokról álmodom
Achs Károly
Matematika, magyar és dráma szakos tanár vagyok.
Öt lányt próbálunk nevelgetni Tolnai Zitával.
Napló (november 23–30.)
Péntek
Elolvasom Takács Géza reménytől és örömtől duzzadó írását és azt, hogy engem sorsoltak ki a következő naplórészletre.
Érdekes: pont most fogalmaztam meg Takácséhoz hasonló gondolatokat. Ő a Pedagógiai Társaság és a mindennapi élet közötti óriási távolságról ír. Én meg addig cukkoltam kollégáimat, hogy: „Miként akartok naprakészek lenni oktató-nevelő munkásságotokban, ha el se olvassátok a Köznevelést?!” – amíg egyik kolléganőm kezembe nem nyomott az elmúlt hetek terméséből két cikket. Az egyikben Popper Péter árnyalatok nélkül szörnyülködik a tanártársadalom mentalitásán. Megtudhatjuk, hogy az egyetlen szülői értekezletet, amelyen részt vett, egy „szép, fiatal, bögyös” tanítónő tartotta, megtudhatjuk, milyen jó fej volt Popper Péter ezen az értekezleten, és így tovább. Kár. Bő tíz éve nagyon jó előadást hallottam tőle. Azóta sokszor segített ez a gondolata, köszönet érte: „Az átszervezés mindig a tehetségtelenség jele. Figyeljék meg: a tehetségtelen ember mindig átszervez. A tehetséges ember az adott körülmények között is meg tudja valósítani önmagát.” Csak hát akkor most pont az lenne a legnagyobb probléma, hogy hajdanán milyen összetűzésbe került P.P. a „szép, fiatal, bögyös” tanárnővel? Most, amikor semmi másról nem szól a világ, csak átszervezésről, akkor erről kell kérdeznie a Köznevelésnek? Most, amikor összevonják az óvodát a gépipari szakközépiskolával, a bölcsődét a lóistállóval, az iskolai konyhákat a szeméttelepekkel, az uszodát a könyvtárral, és előbb-utóbb mindegyiket a halottasházzal, akkor P.P.-nek nem jutna eszébe inkább az átszervezők tehetségtelenségéről értekezni?
A másik cikkben a miniszterelnök közgazdász-jogász felesége elmélkedik az irodalomtanítás feladatairól, módszereiről Szunyogh Szabolcs asszisztálásával. Azt hiszem, nem kell ellenzékinek lenni ahhoz, hogy ezt mértékvesztésnek tartsuk. Magával a szöveggel semmi bajom nem lenne, ha valami társasági lapban olvasnám. De ez egy szakmai lap! Igen, tudjuk, hogy a Harry Potterben is vannak helyzetek, jellemek, tudjuk, hogy erről nyugodtan beszélhetünk órán is stb. Kicsit leegyszerűsítettnek tűnik az a megoldás, hogy bézbólsapkában megjelenítve közelebb hozható a Pál utcai fiúk, de még ez is ízlés dolga. Még azt is elfogadom, hogy a számítógép néha-néha segíthet.
Arról viszont nemigen olvasok, hogy csínján kéne bánni a digitális módszerek irodalomórai alkalmazásával. Mert mégiscsak kéne egy hely, ahol ember van emberrel emberi helyen, emberi nyelven. Mert kellene egy hely, ahol az érzelmeket nem gátolják, az esetleges katarzist nem akadályozzák elidegenítő effektusok. Mert kell egy hely, ahol fejlődhet a belső, önálló képalkotás. Persze, na persze, haladni kell… (jaj, hová?). Én is póverpointtal mutogattam az Anyegin-strófát. Villogtak a hímrímek, más színnel úsztak be a nőrímek, hú, szégyellem magam miatta: micsoda sivárság ez, mennyivel több tudás van „az orosz élet enciklopédiájá”-nak akár egy-egy sorában is, mint bármilyen agysorvasztó póverpointban… Persze a Derkovits-képek és József Attila sorok összeúsztatása már izgalmasabb volt, de abból meg évente elég egy.
Szombat
Az Élőlánc Magyarországért közgyűlésére utazom Tápiószentmártonba. Nem vagyok hivatalos tag, de muszáj találkoznom néhány emberrel. A kisiskolákért indított mozgalom Szolnok és Békés megyét megszólító akcióját én szervezem Mezőtúron december 14-re, kell a személyes találkozás. A vonaton újságot lapozgatok. Olvasom: „Meghirdette az oktatás csendes forradalmát Magyar Bálint.” (Még jó, hogy nem „néma forradalom”-ról beszélt…) Hogy január 1-jétől lehet jelentkezni az Intelligens iskolai programra. És hogy a csomagok számítógépekből, projektorból és interaktív táblából állnak majd. Meg hogy a „Gutenberg-galaxisból át kell kerülni az új, internetalapú digitális írásbeliség világába.” És így tovább, és így tovább.
Úgy látszik, a tegnapi digitális irodalomoktatás után a mai nap sem telhet el az akadékoskodásom nélkül. Néhány kérdésem itt is akadna. Például, csak csendben: ki is nálunk az iskolaügy gazdája? A miniszter? De hol van? Vagy még mindig Magyar Bálint? De ki ő? (Minden értelemben…)
Miért a szakmától idegen macskajancsik döntenek fontos ügyekben?
És mi az, amikor eszelős tekintetű megszállottak vagy éppen cinikus számítók mindent jobban tudnak, fantasztikus jövőt rajzolnak elénk a messzi távolba, lesöpörnek, haladásellenesnek nyilvánítanak mindenkit, aki nem ért velük egyet, miközben a pusztulás megállíthatatlan? Nem ezt hívták valaha bolsevizmusnak?
És már unom, unjuk és megint unjuk, hogy alapkérdéseket kell unalomig ismételgetnünk és ismételgetnünk. És ismételgetjük is: tanárok, oktatáskutatók, szakemberek, szülők, mindenki. Hiába. Néhány hagymázas őrült (vagy igen is hidegfejű üzletember) ránk fogja erőltetni ezt a negyvenmilliárdos eszeveszettséget. Cifra nyomorúság! És mintha az informatikatanárok egyik legfontosabb feladata nem az lenne, hogy megtanítsák, mikor és hogyan lehet és kell kikapcsolni a gépet! Mintha nem tudnánk, hogy közös élmények nélkül semmi sem lesz. Épp a napokban olvastam a Népszabadságban egy vezércikket, hogy milyen fontosak a tanórán kívüli együttlétek, sőt, hogy például a szegregáció elleni harcnak ezek a legfontosabb területei. Valóban: egy jó kis suliudvari foci, egy jó kis kirándulás, erdei iskola, urambocsá’ egy jó kis tanterem-takarítás, -meszelés építi igazán a közösséget. Csak hát melyik szkúlbasz fogja megvárni, hogy a gyerek akár csak egy fél órát focizzon órák után? Ehelyett közös élményként párhuzamos tekintetekkel nézi a soha be nem kapcsolt digitáblákat. Jaj, de unom már ezt! És hú, de várok már a tótumfaktumok helyett egy ISKOLAPOLITIKUST, olyat, aki szerez húsz olyan helyet az országban, ahol nincs térerő, nincs tévé, nincs net, nincs mekdonálc, de van egy tisztás sátrat verni, tüzet rakni, van egy patak tisztálkodni, egy forrás inni, más semmi, és ahová minden gyerek eljut érettségi előtt legalább egy hétre. Mert talán ez lenne korszerű. Hú, de várok egy olyan vezetőt, aki fontosnak tartja, hogy követelmény legyen egy négy-öt sorban megoldható egyszerűbb egyenlet bekötött szemmel való megoldása is…
Tápiószentmártonban megbeszéljük a december tizennegyedikei mezőtúri programmal kapcsolatos teendőket. Lehet, hogy túlvállaltam magam? Nem vagyok egy szervezőbajnok, ide meg az kellene.
Vasárnap
Szervezem a kisiskolai jótékonysági műsort. Délelőtt elmegyek Jankához, Sárához, Domokoshoz, hogy vállalnának-e szereplést. Egyből vállalják. A két évvel ezelőtti Pink Floyd műsorunkból éneklik el a Mothert. Ebben egy rémült kisfiú kérdezgeti az anyját, hogy lebombázzák-e, szétroppantják-e, stb. – talán passzol a kisiskolák kinyírásához. A másik szám is jó, Áprily Lajos megzenésített verse: „Nem maradsz egyedül, ha lélek van teveled!”
Elgondolkozom az akción. Pesszimista hangulatomban (van más?) azt hiszem, a kérdés csak annyi, hogy állva halunk-e meg, vagy nem, ahogy Ádám fogalmaz az eszkimó színben:
„Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorun-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkül és könnyre érdemetlen. ”
A múltkori sajtótájékoztatón Lezsák Sándor Klebelsberg Kunót idézte: „Az iskola akkor van jó helyen, ha a gyerek gyalog is el tud menni oda.” Hát normális volt ez a K.K.? Képtelen volt megfogalmazni egy értelmes mondatot?? Hogy például: „A kompetenciák koherens digitalizációjának implementációja prioritást élvez.” Vagy: „A koherens élvez implementáció prioritása digitális kompetenciát.” Vagy: „A élvez prioritás digitálist kompetenciája implementáció koherens.” És így tovább, lett volna 6!=720 értelmes lehetősége szakszerű mondatokat fogalmazni. Helyette azon töri a fejét, hogy a gyerek esetleg még délután is vissza tudjon menni játszani, este színjátszókörre. Ez reakció!!!
Hétfő
Kiveszek egy nap gyerek utáni szabadságot, mert Szolnokon van dolgom. Hazafelé betérek egy nagy bevásárlóközpontba. Végignézem a halakat, sajtokat. Gyönyörűek. Pisztrángok, tengeri halak, tintahal, szép sárga, érett francia, olasz, dán sajtok. Majd egyszer. Eszembe jut Beke Kata. A nyolcvanas években egyik cikkében arról írt, hogy talán nem normális, ha egy történelmet, irodalmat tanító tanár ötvenévesen jut el először Firenzébe. Eltelt két és fél évtized, és én ötvenegy évesen nem Firenzéről, hanem halakról, sajtokról ábrándozom. Éljen. Én vagyok a hülye: szeretek enni.
Attól tartok, most fogom feladni. Eddig alapvetően fegyelmezett voltam: tudtam, hogy öt gyerekkel nem szabad lenullázni a folyószámlát. Mindig csodálkoztam, amikor a nálam jobb helyzetben levő kollégáim panaszkodtak, hogy mínuszban vannak. Az meg hogy lehet? – gondoltam. De most nálam is át fog szakadni a gát. Képtelen vagyok tartani magamat, családomat. Enni kell. Fűteni kell. Osztálypénzeket fizetni kell. A négy nagyobb lánynak már igényei vannak, bár szerencsére megelégszenek a kínai bolt cuccaival. Én 2007-ben még nem vettem ruhát magamnak. Nem vettem cipőt magamnak. Pár éve fel-felpróbálok egy-egy télikabátot a teszkóban, kínaiban, fáj a fogam egy meleg kabátra. Achsakij Achsakijevics. A fodrász ingyen nyír le. Színházba nem járok. Hangversenyre nem járok. Könyvet nem veszek. Az egyik kukát már lemondtuk. Az újságot most készülök lemondani. És most fogy el az erőm betartani azt a szabályt, hogy a napi kiadások kedvéért nem szabad a szülőktől örökölt kicsi összeghez vagy a mi saját megtakarításunkhoz nyúlni. Tényleg, adjam el mondjuk a nagyszülőktől rám maradt Pallas lexikont, hogy enni tudjunk? Félek, hogy meg fogom tenni.
Különben nyáron kezembe akadt egy régi dosszié kivágott újságcikkekkel. Köztük megtaláltam Beke Kata: Mit ér az ember, ha tanít című írását 1984-ből. Hát… Szóról szóra igaz ma is. Bár mégse. A két korszak az iskolairányítás teljesen torz logikájában ugyan megegyezik, brutalitásában viszont különbözik. És nem a Kádár-kori iskolairányítás tűnik diktatórikusabbnak, brutálisabbnak…
Kedd
A legnehezebb napom. Fél ötig van órám, az utolsó kettő matek emelt szint. Itt mindig megrendülök kicsit. A falon ugyanis értelmes arcok sora: Thalész, Pithagorasz, Euklidész, Bolyai stb. Fantasztikus távlat. Hol vannak már ezek az emberek? Hol vannak, akiktől Pithagorasz vásárolt, akiket szeretett, akikkel hadakozott? Vajon Euklidész úgy tekintett háromszáz évvel korábbi elődeire, mint mi mondjuk Rákóczi Ferencre? Vagy milyen az, amikor Bolyai a kétezer évvel korábbi Euklidésszel küszködik? Azt hiszem nagyon ideje lenne ennek a végtelenül ostoba, kisszerű, beképzelt, saját végességét belátni képtelen „Sohse volt még kisebb az ember” korszaknak észhez térnie, tanulnia egy kis alázatot. Nem, nem bézbólsapkát kell Thalész fejére tenni, hogy közelebb hozzuk őt nagyszerű korunk gyermekeihez, hanem néha-néha le kéne vennünk bézbólsapkáinkat Pithagorasz meg a Pál utcai fiúk tiszteletére…
Ötkor irány haza: meg kell fogalmaznom és elküldenem a kisiskolás tanácskozásra szóló meghívókat. Kiderül, hogy Gazsó Ferenc lesz a vendégünk. És hogy a néhány kisiskolai színjátszó csoport mellé a Nemzeti Színházból jönnek előadók. Kibányászom az összes megyei kistelepülés címét, feladom az íméleket. Félek, hogy nem sok választ kapok. Félek, hogy pont azoknál van iszonyatos kilátástalanság, akiket ez az akció megcélzott.
Nehéz nap volt, saját gyerekeimhez egy-két korholó, üvöltöző szón kívül nem sokat szólok. Föl kéne cserélni a fontossági sorrendeket, csak hát nemigen lehet…
Szerda
Ilyenkor délutánonként maratoni értekezleteket szoktunk tartani. Mióta összevontak egy másik iskolával, többnyire csak hallgatunk. Már nem a tanáriban ülünk saját helyünkön, hanem egy nagy tanteremben. Annyian vagyunk, hogy párbeszéd ki se nagyon alakulhat. A hétről hétre elképedtebb igazgatóm hétről hétre elképesztőbb ügyekről tájékoztat bennünket. Hogy például a napló hivatalos okirat, ezért nyomtatott nagybetűkkel töltendő. Meg hasonlók.
De ma elmarad a megbeszélés. Az alpolgármester úr nem ér rá, pedig ő tájékoztatott volna arról az ötletről, hogy egy harmadik iskolát is hozzánk csapnak. Jó. Mit érnek vele? Nem kéne inkább egy országot, egy várost „csinálni” álmegoldások helyett? Most megint van egy varázsszó: összevonni! Mint a Sörgyári capriccióban: rövidíteni! Egész nyáron az összes iratot, pecsétet, okmányt írtuk át az új névnek megfelelően. Most kezdhetjük elölről.
Szeptember óta nem tudom, hol vagyok. Ismeretlen alakok mászkálnak a folyosón, néha bejön egy ember, elvisz egy naplót, azt sem tudom, ki, azt sem tudom, hogy kell köszönni neki. Áttekinthetetlen méretűek lettünk.
Szóval ma nincs értekezlet. Kihasználjuk az időt: bediktálhatom osztályom neveltségi szintjének számait. Minden gyerek hatvan kérdésre válaszolt egytől ötig, ezeket diktálom gépbe. Értelmes. Ha jól dolgozik a gép, van esélyem, hogy megtudjam, milyen az osztályom neveltségi szintje. Gyötör a lelkiismeret, hogy ezt elmulasztottam a megelőző hat osztályomban…
Csak hazakeveredem valahogy. Belenézek az egyik tévé oktatási félórájába, de csak pár percig. Már megint a stúdióban ül két ember, és beszél-beszél. Amikor ősszel elindult a műsor, örültem: végre egy tévé, amely hetente fél órát az iskolára szán! A második adás után majdnem írtam egy levelet: kellene valami életszagú, iskolaszagú pillanatnak is lennie a műsorban. Például ketten-hárman, akik publikálni szoktunk az iskoláról, kaphatnánk felváltva másfél percet, amelyben egy-egy gondolatot kifejthetnénk. Hogy miért nem sikerült ez vagy az. Hogy épp milyen súlyos kérdést nem tudunk megoldani egyik-másik osztályban. Vagy épp fordítva: még sose jött így be Kosztolányi, mint ebben az osztályban. Vagy megmutatni egy iskolaépület rejtélyeit: ez a sehová se vezető félig befalazott ajtó valaha egy színpadra vitt, amíg a hetvenes években nem építették be. Ennek a három szomszédos teremnek azért van fából a fala, mert száz éve még egyetlen nagy rajzteremnek építették, ezt a luxust nem tűrhette a hatvanas évek. Vagy megállni egy tabló előtt: ő az a tanárnő, akiről még két évtized nyugdíj után is mindenki úgy tudta, hogy a margaréta a kedvenc virágja. Csak azt nem tudta senki, hogy ez azért van így, mert még kezdő tanárként egy külvárosi iskola legnyomorúságosabb, mezítlábas kisdiákja margarétát vitt neki pedagógusnapra, mire ő (mindenféle tréning, előírás nélkül): „Honnan tudtad, hogy a margaréta a kedvencem?”
Talán egyszer ilyen műsor is lesz. Kb. akkor, amikor drága sajtot vehetek vacsorára.
Csütörtök
Délelőtt mindenki a híradóban bemutatott énekórarészletről beszél. Nem lepődöm meg, hogy senki sem csodálkozik a látottakon.
Délután öttől próba. Kicsit félek tőle. A szalagavatók újabban túlnőtték azt a mértéket, ami számomra még kellemes volt. Elég jó műsorokat szoktunk adni a harmadikosokkal, de ez azzal is jár, hogy már el is várják a színvonalat. Tavalyelőtt a Pink Floyd műsor színpadi része teljesen az enyém volt, kellő megszállottsággal is csináltam. Most csak besegítek. Azért félek, mert az elmúlt hetekben túl sok volt az akarat. Egyik osztály ezt akarta, a másik azt, szájhúzogatások, fintorok, fegyelmezetlenség. Néha azt hiszem, ott akarunk demokráciát, ahol nem működik. Még akár működne is, ha képesek lennénk alkalmazkodni. De azt vettem észre, hogy húsz gyereknek huszonötféle akarata van, amelyből nem enged. Ha ők hozhatnak filmet a médiaórára, ha ők választanak zenét valamelyik ünnepséghez, előbb-utóbb botrány lesz a vége, és a leghangosabb, legerőszakosabb gyerek győz.
De szerencsére ez a mai próba végre békességben, egyetértésben telik a közel negyven gyerekkel. A „Miénk itt a tér”-re próbálunk olyan mozgásokat, képeket kitalálni, amelyek spontánnak tűnnek, de logikusan szerkesztettek.
Este megnézem a titokban felvett énekóra reakcióit. A gyerekek mindent megbántak. Szép. Azóta olyanok, mint a kisangyal. Ez is szép. Beszél egy minisztériumi ember és egy pszichológus is. Hogy például videót is lehetne nézni énekórán. Meg hogy a „nehéz” gyerekeknek feladatot kell adni, például krétát hozatni. (Hát, megnéztem volna a felvételnek azt a részét, amikor a szegény tanárnő hirtelen ötlettől és pedagógiai rafinériától vezérelve megkéri az üvöltözős „potenciális angyalokat”, hogy hozzanak már néhány krétát…)
Nem beszélnek viszont a „Nagyok”. Hogy vajon mitől romlott el minden. Hogy van-e valami személyes felelősségük ebben. Meg hogy mit kellene tenni. Bár még nincs túl nagy baj. Most csak egy tanárnőt bántottak (ahogy minden héten minden városban, köztük „szép, fiatal, bögyösöket” is). Majd ha a digitáblákat dobálják, szurkálják, ragasztják össze rágógumival, akkor talán a Kastélyban is fölszisszennek.
Péntek
Hetedik órám után valaki azt mondja, rajta van a fizetés a számlán. Megnézem, majd’ agyvérzést kapok. Eddig családi pótlékkal 230-240 ezer forintot kaptam. Helyette most csak 180 ezer van!!! Ehhez jön még az ötödik gyerekre járó 24 ezer gyes, azaz egy főre 29 100 Ft-unk lesz decemberben, kevesebb, mint ezer forint naponként egy főre. Minőségi pótlékostól. Többdiplomás pótlékostól. Osztályfőnöki pótlékostól. Túlórákkal. A tizenharmadik havi erre a hónapra eső részével.
Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe! Menjenek a fenébe!
Még a gépem is kiakadt.
—
(Hétfői hozzáfűzések: 1. Kiderült, hogy ebben a pénzben nincs a családi pótlék, az majd külön jön valamikor. Így már nyilván más! Így már meghaladja a napi ezret fejenként! Attól még menjenek a fenébe. És ha tényleg megütött volna a guta? Nem lehetett volna előre szólni? Az iskola péntek délután kapta meg erről a papírt… Hol élünk?? Menjenek a fenébe! Nem kicsit, nagyon!
2. Ma a turkálóban találtam kabátot kétezer-hétszázért. Úgyhogy majdnem érvénytelen, amit eddig írtam.)
Jó kongresszust!! A kongresszusra készülünk. Ennek szellemében a hat oldalon szinte semmit sem beszéltem arról, hogy mi történt köztem és a gyerekek között. Pedig volt jó órám a görög színházból, reménytelen a logaritmusból, Ágoston kölcsönkérte a Lopakodó lelkeket, Rita visszahozta a Kiskakukkot stb. De hát ez kit érdekelne?
Látom magam előtt a kongresszust. Hatalmas kivetítőkön követhetjük a póverpointos döglött előadásokat, ahol az előadó nem mer eltérni saját vázlatától, így aztán fölolvassa a kivetített mondatokat. Óránként kétszázszor hangzik el, hogy „kulcskompetenciák”, százötvenszer, hogy „diszkrimináció”, százszor, hogy „mérési technikák”, ötszázszor, hogy „internet”. Politikusok vegyészmérnök-akadémikus feleségei tartanak előadást áhítatosan szervilis levezető elnökök bólogatásával kísérve: hogyan kell etikát, történelmet, drámát tanítani. Sztárpszichológusok hada fikáz bennünket, elmagyarázza nekünk, hogy a gyerekeknek kellene a középpontban lennie, majd meghatva nézi, amint a virágot átadni készülő kirendelt gyerekek középpontba kerülnek. A hagyományosabb technikákkal dolgozó előadók számára a kisangyallá vált énekórások hordozzák ide-oda a krétákat.
Azt hiszem, kihagyom. Bár lehet, hogy jóféle sajtok lesznek a svédasztalon.
(Én lennék a legboldogabb, ha bocsánatot kellene kérnem az utolsó fejezetért.)
GYERTEK MEZŐTÚRRA DECEMBER 14-ÉN! TALÁN LESZ NÉHÁNY IGAZ PILLANAT!
Achs Károly
Matematika, magyar és dráma szakos tanár vagyok.
első felindulásból
aztán lehet, hogy törlöm az egészet
igen, kilátástalan a helyzet.
igen, nincs a minisztérium, a fenntartó a helyzet magaslatán.
igen, van okunk elkeseredni.
igen, nagyon sok mindent kellene másként csinálni.
de van-e egyedül üdvözítő módszer?
de jó-e, ha egymásnak esünk megoldás gyanánt?
de az-e az alternatíva, hogy digitábla vagy sátortábor?
én, kicsit másképp látom. ami talán nem baj. az a szép a világban, hogy sokszínű, és nincs egyetlen, mindenre igaz, egyetemleges, üdvözítő megoldás.
minket is összevontak. ígértek fűt-fát, bokrot, ligetet, aztán lett, ami lett. a következményeket éljük, mi. pedagógusok, gyerekek, szülők. a bruttó bérem közelíti az átlagot, a nettó kuncog a mélyben. két gyereket nevelek, nem eszem sajtot, áhítozom sok mindenre. szakirodalmat olvasok. nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy felkészületlen, lesajnálni-való legyek. úgyis lesajnálnak: pedagógus, sőt tanító. nem érdekel. ezt választottam, szabad akaratomból. mindig van két út mindenki előtt. ha döntött, menjen. végig, vagy a következő elágazásig. ez a fórum a jobbítás
fóruma. keressünk megoldásokat. elküldte már valaki a miniszter úrnak a linket? hogy olvasgasson. tájékozódjon. ha már övé a felelősség , a döntés joga.
a kulcskompetencia, a digitábla nagyon jó szó. mindegyik önmagában is, együtt meg különösen. csak kérdés, ki hogyan használja. nem a forma, a tartalom a lényeg. én mit fogadok be belőle, mit tudok felvállalni belőle, mit tudok eredményesen használni a munkám során. a kréta éppolyan korszerű lehet, mint a ppt. igen, a gyerekkel töltött idő mindennél hasznosabb, értékesebb. de a kirándulás is lehet rémálom, és az interaktív fejlesztő programoknak is megvan a maguk értelme. de nem ez a lényeg. hanem én, ti, önök, mi, pedagógusok. akik hivatásnak tekintik ezt a szakmát, és vérlázítónak érzik, ha hozzánemértők akarják megmondani a tutit.
kedves Károly! nem önnel/veled vitázom, úgy látom, sok mindenben egyet gondolunk. de nagyszerű vitaindító, gondolatébresztő cikket írt/ál, és nem tudtam nem reagálni. ha a tanítványit/dat is így felrázza/od, nagyszerű lehet ott diáknak lenni.
szeretettel
kati tanító néni
Az évtized legjobb írása az oktatásról! Gratulálok! A kiutat nem látom, de amit önök itt elkezdtek, az ad egy kis reményt. Sok sikert!
Kedves Karcsi! Jövök én is mindjárt egy hétfő, kedd, szerda, csütörtökkel. Tovább nem is mondom, mert olyan keserű ez a hét már idáig is, hogy alig van kedvem a végéig ellátni.
De most megálltam egy szavadon, és megálltam egy érzésen, ami az írásodon jó erősen átüt. Az érzésben – mondjam már ki: a keserű haragban – persze a némelykori magaméra ismerek, de a szó ("sztárpszichológus") megütött és elgondolkodtatott. Ugye, most magyarázkodnom kellene, hogy bár magam is pszichológus vagyok, nem azért. Nem magyarázkodom, mert tényleg nem azért.
Értem én, hogy Popperről beszélsz, de a végére az indulat elmossa a nevét, csak a szakmája és a népszerűsége marad. Utóbbiról nincs mit mondanom; tény, hogy a pasinak jó a marketingje, és nagyon sokat beszél. De néha valóban okosakat mond, bár nekem úgy tűnik, főleg olyankor, amikor elhagyja a szorosan vett szakmai kérdéseket. Viszont a szakma… Emlékszel a viccre? – "…Miért pont a biciklisták?"
Amikor borzasztó a nyomorúság, valahogy a legszelídebb, legárnyaltabban gondolkodó emberek is meginognak, és ütnek-vágnak, toporzékolnak. De Karcsi, tanár vagy, tanárnak ilyet nem szabad tennie. Te akkor is tanítasz, ha csak megnyikkansz, levegőt veszel vagy naplót írsz. Nem kötheted össze azt a megfigyelést, hogy Popper hülyeséget ír azzal, hogy Popper pszichológus, mert ez egy sztereotípiát erősít, és azt a közveszélyes hiedelmet erősíti, hogy aki nem ugyanabban a cipőben jár, nem ugyanabban a boltban vásárol, nem ugyanazt az újságot vagy könyvet olvassa, filmet szereti, mint mi, az hallgasson, az semmi odafigyelésre érdemest nem mondhat nekünk.
Értem, amikor azt mondod, jó lenne, ha a közoktatás dolgairól a közoktatás szakemberei beszélnének, mérlegelnének. De még ezzel sem értek egészen egyet. Amikor bemegyek egy óvodába, általános iskolába, hogy egy-egy gyerek vagy gyerekcsoport nehézségeiről konzultáljak, sokszor vágják a fejemhez: könnyen beszélek, én négyszemközt találkozom a gyerekkel, lennék csak ott az osztályban, élném, amit a tanár naponta él, a megoldhatatlan konfliktust, a tehetetlenséget, a rettenetet. Azt szoktam válaszolni: ha én pont onnan látnám a gondot, ahonnan te, pont azt élném át, amiben te kínlódsz, ha semmilyen más nézőpontot, perspektívát nem tudnék képviselni, a világon semmit nem tudnék neked segíteni.
Másrészt nem éppen azért hoztuk-e létre ezt a "virtuális kongresszust", mert a szakma (vagy a szakmai elit) hallgat? Nagyon ronda lennék, ha azt mondanám: a "sztárpedagógusok" hallgatnak? Nagyon ronda lennék. Nagyon ronda lennék, ha megkérdezném: amit majd megosztok veletek, az a szemedben kibic-duma, afféle pszichológus okoskodás lesz, vagy számít majd az is, amit mondani próbálok? Nagyon ronda lennék.
Nagyjából száz gyereket látok évente, nagyjából ugyanennyi pedagógust, szülőt, több tucat óvodát, iskolát, gyámügyist, gyerekorvost, védőnőt, bírót, családgondozót… Nem sikerül mindig szót értenünk, dűlőre jutnunk, de addig jó, amíg próbáljuk, amíg egyikünk a másikat nem húzza ki a meghallgathatók listájáról pusztán azért, mert a diplomáját egy másik tanszéken állították ki.
Most mindjárt megszólal belőlem a pszichológus, és azt mondja: értem. Azt értem, hogy van a keserű, tehetetlen haragnak egy olyan szintje, amikor az ember üt. Most mindjárt megszólal belőlem a valaha volt magyar szakos, és azt mondja: József Attila.
"…s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?"
És igazságtalan vagyok, mert amit írtál, sokkal több ennél. De most ezt akartam gyorsan mondani.
Szia. Judit
Drága Judit!
Minden jószándékod ellenére te is beállsz azoknak a sorába, akik nem akarnak érteni bizonyos írói eszközöket.
Takács Géza leírt egy metafórát, hogy ti. az MPT halott, erre TL nem tudta metafóraként értelmezni, helyesbítést kért, hogy nem is halott, mert pl. sírt is gondoz stb.
Achs Károly hozott néhány példát arra, hogyan nem működik a szakmaiság. Popper Pétert említi, aki tényleg sztárpszichológus, és ki fogja bírni ezt a kritikát. Egy pillanatig sem gondolom, hogy ezekből a mondatokból bármi indulat a többi pszichológusnak is jutna.
Egyszerűen arról van szó, hogy a Köznevelés képtelen volt egy jó meglátásairól híres, ráadásul szellemes szakemberből bármi szakmailag relevánsat kihúzni. Így maradt a szellemesség a pedagógus kárára. A Köznevelés az a szakmai orgánum, ami azokban az iskolákban is ott van, ahol az Új Pedagógiai Szemlét már lemondták.
Szóval azt írja, hogy a Köznevelés halott. (Metaforikusan persze!)
Azt írja, hogy szeretne egy szakmai kiadványban szakmaiságot. Hogy a pszichológus, a szakember releváns témában, jó kérdésekre fontos válaszokat adhasson.
Így a pedagógusokon is könnyebb lenne számonkérni a szakmaiságot. És akkor még nem tartanánk sehol, csak tudatosabban stagnálnánk. De könnyebb lenne elindulni.
Üdv: János
Kedves Achs Károly!
Valamikor magyar-történelem szakos diplomával kezdtem… Soha nem használtam (hivatalosan), mert különféle okok miatt könyvtáros lettem… Így hát véletlen, hogy eljutottam erre az oldalra: egy nagyon kedves rokonától tudom, kicsoda Ön. Azóta kiemelt figyelemmel olvasom az írásait a Magyar Nemzetben. (Szabad itt ezt a lapcímet leírni? Mindegy, leírtam.) Most is a "kedves rokon" juttatott el "Önhöz". Hála neki. És hála Önnek. Nem akarok most semmi mást írni, mint azt: köszönöm. Köszönöm, hogy leírta, amit írt, köszönöm, hogy úgy írt, ahogyan írt, köszönöm, hogy bátor és cselekvő. Én már nem vagyok az, csak halkan teszem a dolgomat. Közben meg azt kérdezgetem magamtól: miért is ez a dolgom? Biztos, hogy ez a dolgom? Biztos, hogy jól teszem, ha teszem a "dolgom"? Ahelyett, hogy én is "kiírnám" magamból, ami bánt. Ahelyett, hogy elkáromkodnám, világgá kiáltanám a bánatomat-bajomat. Amit száz okos pszichológus sem tud megoldani. Okos, higgadt, "tudományos", mindent magyarázni tudó hangjuk legfeljebb még jobban felzaklat. Egy levelezőlistán olvastam valahol: "Nem, nem kérek nyugtatást. Vajon lehet-e egy zuhanó repülőgépen pánikot kelteni két méterrel és kétszázad másodperccel a becsapódás előtt? Vagy, mondjuk, egy égő liftben, éppen mielőtt elpattan a kötél? Ugyan kérem. Sikítunk, mert félünk, oszt becsapódunk." Achs úr, az Ön sikítása az enyém is. Áldja meg az Isten. Utolsó üdvözlettel a zuhanó repülőről:
Pintér László
Kedves „druszám”!
Váltottunk már mi levelet, azokból is az egyetértés, az „egyhúronpendülés” csengett ki: most is, mintha saját naplómat olvastam volna – no és sok másikunkét! Segélykiáltásainkban reménykedünk, hogy meghallja valaki, akinek meg kellene hallania. Kissé bizakodtam, hogy péntekről nem írsz, mert akkor benne lett volna a remény, hogy lesz ez még másképpen is, de írtál: keserűen, keményen. Utolsó sorod azonban megnyugtatott. Tényleg lesz ez még másképpen is, lesznek (és vannak) igaz pillanatok is! Én köszönöm „sikításodat” – ahogy Pintér László megjegyezte – magam néha már csak „dohogok”. Az orwelli világból azonban képes egy-egy ilyen levél kirángatni – köszönet érte!
Kedves Kollégáim, kedves László! Talán azért még nem zuhanunk. Van némi légörvény ugyan, de reméljük, hogy legalább a segédpilóta felelősséget vállal értünk, utasokért, és akad olyan légikísérő, aki a mentális egészségünkre is vigyáz. De kilépve a látványos metafórából: a helyzet valóban súlyos, a közérzetünk sem éppen rózsás, de hiszek abban, hogy van esély nem csupán a túlélésre, hanem a jelenleginél minőségibb életre is. Főleg akkor, ha túljutva a kesergésen, dühöngésen, minden indulaton végre elkezdünk közösen gondolkodni azon, hogy miként tudnánk nekilátni – ki-ki a maga helyén – a problémák megoldásához. Hiszen ettől a céltól vezérelve kezdeményeztük ezt a virtuális kongresszust.
Bocs, hogy újra szólok!
Köszönöm a megjegyzéseket. „Druszám” honlapját épp a múltkor kerestem fel, irigykedtem is, ha én ilyen kirándulásokat tudnék szervezni…
A tesóm gyakran mondja, hogy egy könyvtáros kollégája szokta értesíteni a cikkeimről, most fordítva történt. Köszönöm a reagálást, ki tudja, mikor csapódunk be, talán a sikoltozás erős szó volt. Kaptam olyan levelet is, hogy a hasukat fogták a nevetéstől olvasás közben. Már megint Madách: „Nézd legott komédiának, s múlattatni fog” (lehet, hogy nem pontos).
Kedves Judit, nem túl elegáns, ha egy szerző magyarázza a szövegét, inkább írta volna meg jól.
Baj, ha úgy érzed, a szakmádat sértettem meg.
A sztárpszichológus szerintem nem azt jelenti, mint a pszichológus. A "sima" pszichológusokat szívből becsülöm. Egy jó riportert szívesen megnézek, egy sztárriportert már nem. Egy jó lelkészt szívesen meghallgatok, egy sztárlelkészt már nem annyira. És igen, egy sztártanár is gyanús nekem, hiába becsülöm alapból saját szakmámat.
Mi dolgoztunk már együtt, egyet is értettünk szinte mindenben. Szerintem örülj, hogy Téged pszichológusnak tartalak mindenféle előtag nélkül. Nem feltétlenül Popper Péterre gondoltam a végén. Őt egyszer hallottam, még Gabnai Kati hozta el őt a dráma szakra. Az akkori egyetlen előadásából kb. négy olyan elem van, amelyet évről évre előveszek és felhasználok órákon – még a tetejébe nem is előre tervezetten, hanem a helyzet által generálva – , amelyeket szinte szóról szóra továbbadok tanítványaimnak. (Pl. a cikkben is idézett részt, amely tegnap is többször eszembe jutott, amikor alpolgármesterekkel – mit mondjak, magamnak ellentmondva, hát nem sztáralpolgármesterekkel… – néztünk órákig farkasszemet, akik megint a kárunkra történő átszervezéssel próbálnak menekülni kínos helyzetükből.) Ugyan hány másik olyan egyetemi előadásunk volt, amelyből négy elem is napi használatba került??? Tisztelet érte Popper Péternek. Ehhez képest a "bögyös tanárnő" kicsit lejjebb van…, főleg akkor, ha ezer csatornán próbálják bizonygatni, hogy a tanárok mennyire nem pc-k, mennyire nem "korrektek" – na, ennek a gyengébb szintnek az elkerüléséhez kellene egy lapszerkesztő, meg a szakmát ismerő, tisztelő stáb. Azt hiszem, "jan" tökéletesen megfogalmazta, miről írtam.
Péter-Pál: ha vicces kedvemben lennék, azt mondanám, régen találkoztam ennyire pontos értékítélettel rendelkező kollégával… Mit mondjak, jól esett, még ha túlzásnak is tartom. A kiutat valószínűleg azért nem látod, mert nincs… illetve van: a becsapódás. Bár azt hiszem, csak kéne, hogy legyen.
Csendes Kati: Megint az én hibám, ha ez úgy csapódik le, hogy digitábla vagy sátortábor. A számítógéppel semmi bajom addig, amíg nem válik szenvedélybetegséggé, a digitáblával semmi bajom, amíg nem válik egyedüli megoldássá az éhen haló tanárok pótlására, nem válik kötelezővé, nem ellenőrzik, hány percet használtam, nem ellenőrzik, mennyire tértem el a központi digitábla-óratervektől stb., ameddig erőteljesen VAN olyan feladatunk is, amellyel a gyerekek önmagukba nézését erősítjük (gnoti szeauton).
Még egyszer köszönöm!
Éljen a virtuális kongresszus!
Szia, bocs, ax
Kedves Károly!
GYAkorló magyartanárként írok. Lehetne vitatkozni néhány állításoddal, egy s más fordulatoddal (bár az ellen az érv ellen hevesen titakozom, hogy pedagógusként nem engedhetsz meg magadnak ezt vagy azt – a tanár is ember, akár hibázhat is! Nem lehet mindig mindent a hivatástudatra fogni…). Az iskolákban uralkodó hangulatot nagyon pontosan adtad vissza. Azt a kettősséget, hogy a nyomorküszöbön élő kollégák nyomorgó és reménytelen hangulatuk ellenére teszik a dolgukat, nem adják fel, még akkor sem, ha néha kimondják azt, hogy vége. Hogy az elégedetlenség, az elidegenedettség, az értelmetlen munkák tömege között is bemegyünk a gyerekek közé, és valami csinálunk, aminek talán van értelme. Aztán megint morgunk, menekülésre fogjuk – majd újrakezdjük az egészet.
Eset: tegnap reggel a kollégákkal az MDF bölcs javaslatairól beszélgettünk (hogy legyen újra buktatás a kicsiknél, meg az osztályzás milyen jól ösztönöz majd), percek alatt oda jutottunk, hogy mindent megoldana, ha valamivel több gyerekvér folyna. Próbáltam mondani, hogy a helyzet bonyolultabb és nem kell mindent rögtön a gyerekeken elverni. Hogy például olvassák el Achs Károlyt. És ki is derült később, hogy az egyik kolleganő el is olvasta. Mint mondta: a cikk tökéletesen megfogalmazza az ő életérzését, nagyon köszöni, hogy mondtam… Aztán arról kezdett beszélni, hogy bizonyos esetekben engedélyezni kellene a testi fenyítést, hogy legyen eszköz a kezünkben.
Itt a vég.
Voltam olyan bátor, és megvitatásra javasoltam az MDF oktatáspolitikai "szösszenetét" (inkább szisszenetet kellett volna írnom) a http://www.sulifon.blog.hu oldalon. Egy kicsit másra számítottam, de azért tanulsággal szolgálnak az ott közzétett vélemények is.
Drága Ax Kari!
Saját mély drámámban végtelen örömmel tölt el, hogy ilyet olvashatok tőled!Szinte minden írásodat olvastam már, de ez a tényszerü napló forma számomra a legjobb, amiben a gyötrelmeidet igazán érzékeltetni tudod. Én nyílván azért fogadok el tőled mindent alaptételnek ( meg sem kérdőjelezve, hogy tévedhetsz), mert személyesen is ismerlek, tudom, hogy minden szavad a valóság. Örülök. Először azért örülök, mert ismerhetlek, másodszor azért örülök, mert tanítotál ( kevés sikerrel a matematikára ), harmadszor azért örülök, mert soha nem adod föl, negyedszer azért örülök, mert teljesen ugyanazt élem át én, és nem nézek ki többé magányos harcosnak, ötödször azért örülök, mert nem vagy igazgató és nem mondja azt neked a halottás ház igazgatója a társulás vezetőjeként, hogy küldjél el két pedagógust, mert ebben a hónapban kevesen haltak meg és nincs bevétel. Hidd el a lelki nyomorodat ez még csak fokozná!
Ax Kari, te soha ne add fel, mert sokunkat életben tartasz.
Némi késéssel, már megint…
Már hetekkel ezelőtt kaptam egy magánlevelet, amelyben lakonikus tömörséggel felhívják figyelmemet a kongresszus hivatalos honlapjára. Érzek belőle némi rosszallást.
És elfogadom. Elfogadom, hogy a kongresszusról megfogalmazott vízióm rosszul eshet a szervezőknek. Nem vették észre, hogy adtam esélyt egy másféle kimenetelnek is. Nem érezték meg, hogy az egész hét leírása valami keserű iróniával van tele, hogy végig arról szóltam: a fölöttünk levő életidegen Hivatal miként beszél el a fejünk fölött. Szívből kívánom, hogy a kongresszus kerülje el ezt a hibát!
De miért is alkothattam ilyen képet?
Formailag például azért, mert már voltam néhány „alkalmon”. Most csak a NAT mozgókép- és médiaoktatás multiplikátorképző tanfolyamát hozom például 1997-ből. Luxusszállóban laktunk, az egy főre eső kajanorma három napra több lehetett, mint az egész családomé egy hétre. A bevezető előadást egy híres pedagógiai ember tartotta, eléggé készületlennek tűnt, eléggé összevissza beszélt. Egy motívumra emlékszem, amikor a surrogó nadrágú tornatanárokról beszélt kissé pejoratívan. Arra gondoltam akkor: vajon a tornatanárok multiplikátorképzőjén meg a kameraszemű médiatanárokat cikizi? Az egyik szervezőt addig kapacitáltam, amíg titokban megsúgta, mennyit kapott az illető ezért a felejthető (és felejtendő!!) nyolcvan percért. Hát, megmondom: közel felét, mint amennyi akkor a havi fizetésem volt…
Tartalmilag hivatkozhatnék a naplóban említett Beke Kata-írásra 1984-ből. Hadd másoljak ide néhány részletet:
„A Hivatal, természete szerint, aktákban, adatokban gondolkodik. A tanítás-nevelés folyamatának tartalmait csak töredékesen – s korántsem hitelesen – tükrözhetik, hiszen az iskolának gyökeresen más a természete. A pedagógia művészet (…) Ám mit kezdjen a Hivatal azzal, ami művészet is? Aktásítja, önnön természete szerint. (…) A helyzet paradox: minél tisztességesebben kívánja végezni a Hivatal saját munkáját, annál inkább akadályozza a tanárokét. (…)
A Tudomány elméletet termel (…) de nem a gyakorlattal való kölcsönhatásban, azzal egyenrangú partnerként, hanem fölötte. (…)
Ameddig a tanító-nevelőmunka gyakorlata nem középpont, ahol megmérettetik Hivatal és Tudomány, hanem puszta végrehajtó egy bonyolult hierarchia legalsó fokán; ameddig a tanár fölöttesei szemében nem képzett szakember, hanem gyanús egzisztencia, akinek szakadatlanul dokumentálnia kell, hogy ért ahhoz, ami pedig tanult mestersége; ameddig a szolgálati szabályzatok sokasága azt sugallja, hogy készítőik hivatalból tévedhetetlenek, végrehajtóik azonban hivatalból ostobák; addig az iskola csak töredékesen felelhet meg pótolhatatlan fontosságú társadalmi funkcióinak.”
Mondom, ezt 84-ben írta Beke Kata. (Csak mellékesen: Beke Kata akkoriban kb. annyi idős lehetett, mint én most, és ha így haladunk, egy most fiatal tanár is megírja ugyanezt majd 2030-ban – ha lesz kedve és lesz hová írnia… Na lám, majdnem megvan a hiányolt távlat! Nem akkora ugyan, mint a Thálésztól Bolyaiig terjedő, a kérdés se olyan tiszteletre méltó, de távlat!!)
A helyzet 84 óta… Hogy konkrét példát mondjak. Az igazgatóm az idén nem vett részt a kölcsönteremben két menetben megtartott (csak két adagban fért el a „tanulólétszám”) karácsonyi ünnepségen péntek délelőtt. Pedig alapvető lenne részvétele, ahogy eddig mindig. Csak hát a fenntartó megint több mázsa újrafogalmazott szabályzatot, programot parancsolt tőlünk pont december huszonegyedike deléig, így az igazgatóm választhatott, hová megy. Választhatott?? Állítólag a fenntartó meg akarja „szakértetni” az anyagot (arra nyilván van pénz), akkor talán áprilisban életbe lép, hogy a nyári iskola-átalakítással megint kezdhessük elölről.
De gondolom, ugrásra készen állnak a Tankönyvek Maximális Mondathosszait Ellenőrző Bizottság vagy éppen a Digitális Táblákat Nem Kellő Mértékben Használó Tanárok Feletti Ítélőszék leendő tagjai stb. stb.
Kedves Levélíró! Talán ezért válik gyanússá minden, ami a Beke Kata által is említett Hivatalhoz és Tudományhoz kötődik. Adná az ég, hogy bebizonyosodhatna: létezhet az érdekünkben működő kisbetűs hivatal és tudomány is… Kívánok sok erőt egy ezt bizonyító kongresszus szervezéséhez!
Csajbók fiam leveléhez. Szépeket írtál, bensőségesen írtál. Köszönöm.
A többiek kedvéért: Cs.f. 85-ben érettségizett, egy olyan osztályban, amellyel kölcsönösen szerettük egymást. (Ezt azért mondom, mert egy másik íráshoz kapcsolódó vitában kicsit értetlenül fogadtam a kérdést: „szeretni KELL a gyerekeket vagy tisztelni KELL őket?”. Kissé mesterkéltnek érzem ezt a felvetést.)
Emlékszem, a ballagás napján milyen ragyogó arccal köszönt el. A húszéves találkozón láttam legközelebb. Azóta néhány keserű levelet váltottunk.
Kedves Cs.f.! Ne haragudj meg, de ideillesztek néhány részletet abból a leveledből, amelyet a kisiskolai mozgalom felhívására küldtél nekem. Úgy gondolom, hangulatában ismerős, de témájában talán ad egy-két új szempontot a virtuális kongresszusnak:
„Drága Ax! Figyelem Élőlánc!
Üzenem, hogy elkéstetek! De úgy mindennel! (…)
2005-ben összetört bennem valami, bárhol érveltem: szomszéd kisiskolákban, kollégáknál, polgármestereknél, senkit nem érdekelt, hogy vérfürdőben fogunk sírni. Örült mindenki, hogy egy-két nyugdíjba kényszerített kolléga bérmegtakarításából kihúzzuk még egy-két évig, közben meg majd lesz valahogy. Elfelejtettünk hivatástudatból összefogni, időben tiltakozni, kiállni az olyanok mellett, akik halkan, óvatosan próbálnak megegyezést ajánlani. Nem ez történt: lopkodtuk egymástól a gyereket, ráígértünk egymásra különböző ped. programokkal, pénzzel, belementünk akkor az óraszámemelési vitába, amikor már régen véreztek a kisiskolák. (…)
Egyet ne felejtsetek: a közlekedés megbénulása nem csak a lakosságra lesz hátráltató tényezővel, hanem a vidéki kisvárosok tanulói felvevő piacát is beszűkíti. Jelenleg nem tudom, mivel fog a gyerekem eljárni Szolnokra tanulni. De mivel járnak Kisújszállásra, Túrkevére stb. ??? Röghöz kötjük a gyermeket a saját hátrányos kistérségébe. Melyik pedagógus sztrájkolt a vasutasokkal, és hangoztatta az összefüggést gyermekszempontból? (…) Nem csak Gilvánfai gyerekek nem jutnak el Budapestre, hanem nagyon sok kistelepülésről sem, és nem csak cigányok, nem csak gyerekek, a pedagógusok sem. (…)
Én csak egy farmernadrágos óvó néni voltam, nem volt luxusautóm, szépen csendesen, visszafogottan éltem, még csak példa sem lehettem, mert most az boldogul, akinek összeköttetése van. Nem keresek kapcsolatokat. Ha a munkám által nem tudtam bizonyítani azoknak a kollégáknak sem, akiket mindig is féltettem, vezettem, akkor itt a vége. Ezért mondom, a vidéki kisiskolák pedagógusai sem fognak össze, értem sem emelte fel senki a szavát, csak sírtak. De minden csoda három napig tart: örülnek hogy az ő helyük megmaradt. Emberi tulajdonság, elfogadom.
A körleveledet azért szétküldtem, kívánom és akarom is, hogy sikerüljön az akciótok, de én már nem látom értelmét. Puszi Cs.”
Kedves Péter-Pál!
Ha még nem találkoztál vele, keresd fel a következő lapot:
http://tt.aula.info.hu/post-00-vi-tobbek-pofonvita.html
Innen rákattinthatsz három vitacikkre is testi fenyítés kérdésében.
Kedves Takács Géza! Úgy látszik, ez a téli szünet nagyon alkalmas a magunkfajta lidérceknek az „elvirslisedésre”.
Szervusztok!!!
Achs Károly