Pápai Júlia

Nem csináltam látványos balhét, hanem…

Egy VII. kerületi közgazdasági szakközépiskolában tanítok német nyelvet, gazdasági ismereteket és mozgóképkultúrát már 13 éve.

Iskolai konfliktusok tekintetében viszonylag szerencsésnek érezhetem magam, hiszen – bár valószínűleg rendszeresen találkozom velük – amikor írnom kellett róluk, egy saját konfliktus sem jutott eszembe, amely „említésre méltó” lenne. Annál több olyan esetre emlékszem, amely az iskolánkban történt, és én magam ugyan csak kívülállóként hallottam róluk, de a megoldási módok sok esetben felháborítottak. Általános jelenség ugyanis az iskolánkban, hogy a konfliktusokat (tanár-diák, diák-diák közöttieket egyaránt) vagy büntetéssel próbálják elfojtani, vagy más esetekben (a tanár-tanár közöttieket) eltitkolják, elmérgesedni hagyják.

Azon konfliktusok között kutakodva, melyekben magam is szereplő voltam, két eset jutott eszembe. Az egyikben az új igazgatómmal kerültem vitába. Ez az eset lezáratlan maradt, idővel csak fel-, s nem megoldódott. Az ellentét abból a szemléletkülönbségből fakadt, hogy én hasznosnak tartom, ha a diákok önállóan (is) dolgoznak, a tanár (ha lehet) mentori segítséget nyújt csak, az igazgatóm viszont hiányolta a tanári kontrollt. Úgy vélte, hogy a diákok szabad véleménynyilvánítása – adott esetben egy iskolaújságban – sérthet másokat. Igazgatóm úgy tartotta, hogy a szemléletünk közötti különbség feloldhatatlan, amit én hasznosnak és jónak tartottam, azt ő a munkám elhanyagolásának ítélte, ezért a mindenki által kapott év végi jutalmamat megvonta.

A másik eset talán méltóbb a kifejtésre, hiszen egy olyan problémáról van szó, amellyel szinte minden tanári pályán dolgozó kolléga találkozhat, és talán a büszkeségem is ösztönöz arra, hogy elmondjam, hiszen az esetet sikerült az osztállyal közösen eredményesen megoldanunk.

Tanári pályám harmadik évében kaptam tanév közben egy új osztályt német nyelvből, mivel a kolléganőm szülési szabadságra ment. Az addigi években már volt lehetőségem megtapasztalni, hogy egy osztály átvétele egy másik tanártól szinte minden esetben kezdeti konfliktusokat okoz a módszerek, a személyiség különbségei miatt, de konkrét megoldási tervre ez idáig még nem volt szükségem, hiszen bíztam a módszereim hosszabb távú sikerében.

Ebben az esetben egy – az osztály által – nagyon kedvelt tanárnő helyett csöppentem én az életükbe, ráadásul év közben, bár éppen a félévi zárás után. Az első órákon megbeszéltük hogyan, milyen módszerekkel dolgoztak eddig, mit kedveltek ezek közül, mit nem, illetve felvázoltam nekik, én mit tartok fontosnak a közös munkánk során. Úgy történt minden, mint vártam: a változtatásaim egy részét kitörő örömmel fogadták (pl. nincs be nem jelentett dolgozat és felelés), más részét hangosan kifogásolták (több önálló munka, nincs általam kinyomtatott szószedet stb.). Röviden elmagyaráztam nekik, hogy a későbbi életük szempontjából több értelmét látom, ha nem rágok mindent a szájukba, hanem megtanulnak például önállóan feldolgozni szövegeket. Persze őket akkor éppen a legkevésbé a későbbi életük érdekelte, sokkal inkább az, hogy ezzel a mostani életüket nehezítem.

A 15 fős csoport válogatott, jó képességű társaság volt, ami többeknél azt jelentette, hogy a felvételik és a nyelvvizsga miatt rendkívül motiváltak voltak, viszont – mivel a válogatás soha sem tökéletes, s a diákok érdeklődése sem biztos még éppen a válogatás idején – több diák nem bírta/nem akarta követni ezt a teljesítménycentrikus csoportmodellt, ezért lemaradtak a tananyagban, osztályzataik romlottak.

A következő órákon nem láttam különösebb problémát: a tanulók megtették, amire kértem őket, viszont nehezen hajlottak az önálló vagy kreatív feladatokra. Én magam sem tudtam teljesen oldott (felszabadult, jó kedvű stb.) lenni a tanítás során, hiszen a diákok egy részénél (éppen a lemaradóknál) passzivitást tapasztaltam, a teljesíteni akaró tanulóknál viszont belső motiváció nélküli gépies kötelességtudatot. Rejtett konfliktus lappangott közöttünk, de én még mindig bíztam abban, hogy idővel megszokják, esetleg megszeretik az óráimat.

Nyílt konfliktusra csak egyes számonkéréseknél került sor, hiszen – az előző tanárral ellentétben – én többször követtem azt a módszert, hogy a dolgozataikat nem osztályozom le, hiszen csak diagnózisnak szántam őket, kíváncsi voltam, hol tartanak, merre kell haladnunk. Ilyenkor azok a tanulók, akiknek jól sikerült a munkájuk, követelték a jó jegyet. Elmagyaráztam ugyan nekik, mi a célja ezeknek a felméréseknek, de kompromisszumként végül mégis beírtam azoknak a jegyét, akik kérték. Természetesen felháborodást váltott ki néhányukból ez a módszer is, hiszen akkor mi különbözteti meg majd a jó tanulót a rossztól, ha a rossznak nem írok be jegyet.

Be kellett valahogyan bizonyítanom nekik a 11 éve beléjük nevelt szájbarágós, autoriter, külső motivációkkal tarkított módszerek tarthatatlanságát. Próbálkoztam a magyarázattal, de mindig az volt az érzésem, hogy hasztalan jártatom a számat, s hasznos órákat veszítek ezzel. Leginkább akkor tört ki „botrány”, ha a dolgozatok az eddig jó jegyeket szerző tanulóknak is rosszabbul sikerültek, mert nem szokták meg például az önálló szövegfeldolgozást. Ilyenkor megoldásként javítási lehetőségeket adtam, de hosszabb távon ez a módszer sem oldotta meg az osztály és köztem lévő állandósult, de többnyire ki nem mondott konfliktust.

Furcsa helyzet alakult ki: a diákok szerettek volna merevebb szabályokat, kevesebb szabadságot, több irányítást, én viszont kérlelhetetlenül a több önállóság, a kreativitás mellett tettem le a voksomat Igen ám, de ez semmit sem ért, amíg csupán én gondoltam és szajkóztam minduntalan, hogy ez így jó.

Kicsit lehangoltan, kicsit szorongva mentem be minden alkalommal, míg az egyik óra után már nem halogathattam tovább a konfliktus megoldásának tudatos megtervezését. Történt ugyanis, hogy a terembe belépve kötelességtudó csendben vártak a diákok, én automatikusan a tábla felé fordultam, hogy letörlöm azt, s nagy betűkkel a tábla tetején ezt láttam felírva: „Dögölj meg, Juli!”. Több minden átfutott ekkor rajtam, de érdekes módon egyáltalán nem érdekelt, ki írhatta fel, hiszen bárki is tette, a többiek hagyták, nem törölték le. Végül letöröltem a táblát, ezt az egy mondatot viszont fennhagytam, s csak ennyit fűztem hozzá: „Ezt inkább fennhagyom a miheztartásom végett!”, s megtartottam az órát a terveim szerint, az átlagosnál jóval nagyobb csendben és rendben.

A tanítási nap végén egyik kolléganőm, aki jó személyes viszonyban volt ezzel a csoporttal, szólt, hogy a diákok döbbenten mesélték neki az esetet, viszont érezhetően pozitívumnak tartották, hogy nem csináltam látványos balhét, nem szankcionáltam, s nem kerestem a bűnbakot, de mivel érdemben nem is beszéltem meg velük a problémát, a szorongás és a szégyen bennük maradt. Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem sajnálok néhány órát a megoldástól.

Az órát követő hétvége éppen elégnek tűnt ahhoz, hogy személyes sértettségemet elfelejtsem, s megvizsgáljam magamban, hogyan és min kellene változtatnom a sikeres megoldás érdekében. Mindenképpen konszenzuskereső megoldást szerettem volna, egy olyan megegyezést, melyben nekem sem kell feladnom az értékeimet, de a diákok is jól érzik majd magukat az óráimon. A problémának már régóta tudatában voltam, az ominózus mondat csak a megoldás elkerülhetetlenségét tudatosította bennem. Az első reakcióm ösztönös volt, azon változtatni már nem tudtam, ezért úgy határoztam, őszintén el is mondom nekik, hogy miért hagytam az órán látszólag figyelmen kívül ezt a mondatot. Hiszen értettem, miért írták fel, az ő szemszögükből nem tartottam igazságtalannak, csak keménynek és bántónak.

Következő órán tehát az én kezdeményezésemre kezdtünk el beszélgetni a dologról. Bevezetőként elmondtam, mit éreztem az előző órán, s hogy értem a reakciójukat. Majd megkértem őket, hogy hármas kiscsoportokban készítsenek egy táblázatot, melynek egyik felében felsorolják/megvitatják az órai pozitívumokat, másikban a negatívumokat. A kiscsoportos módszert azért találtam hasznosnak, mert nem egyértelműen a személyes sértettségekre akartam fényt deríteni, hanem az ennél lényegesen fontosabb közös problémákra.

Ezt követően a kiscsoportok szószólói vázolták a megbeszéléseik eredményét, melyeket én rögzítettem a táblán. Végül kiválogattuk azokat a fontosabb pontokat, amelyekre mindenképpen megoldást kell találnunk. Kértem őket, hogy a következő órára minden kiscsoport javasoljon néhány kompromisszumos megoldást.

Mivel a legtöbb probléma azzal volt, hogy nem mondom meg pontosan, mi az a 20-25 szó, amit egy szövegből dolgozatban visszakérdezhetek, hanem mindent kérdezhetek,.hiszen mindenkinek más-más szó számít idegennek. Ennek igazolására a következő órára vittem nekik néhány vicces feladatot, amelyben megpróbáltam érzékeltetni, mennyire nem segíti az őket a szöveg megértésében, ha én jelölöm ki, mi az ismerős, és mi az ismeretlen szó. Ezek a feladatok mind az adott idegen nyelven, mind halandzsa nyelven, mind magyarul, de „tudományos nyelven” írt mini-szövegek voltak, amelyek az óra elején megalapozták a jó kedvet és derültséget.

Szerencsére, úgy tűnt, hogy sokakban legalábbis a csíráját sikerült elültetnem annak a meggyőződésnek, hogy az önállóság már csak azért is fontos, mert valamennyien mások vagyunk, és az életben, sőt még az – általuk annyira vágyott – nyelvvizsgán sem az a 20-25 szó lesz a lényeg, amelyeket én fontosnak tartanék. Kiderült ez már az óra második felében, amikor a megoldási javaslataikat szedtük össze az önállóság vs. „szájbarágás” illetve az osztályzás vs. nem osztályzás témakörében. Meglepetésemre valóban konstruktív és konszenzuskereső javaslatokkal álltak elő, melyek a nagy része megvalósítható volt.

Csak két példa:

1. Kijelöltünk egy-egy időpontot, amikor én rendelkezésre állok órán kívül is, és azok a diákok, akiknek az önálló szövegfeldolgozással gondjaik vannak, segítséget kérhetnek. Eleinte többen, majd egyre kevesebben vették igénybe ezt a külön segítséget. Nagy örömömre szolgált, hogy egyre inkább megérezték az önállóság örömét és az ebből eredő sikerélményt.
2. Kérték, hogy minden alkalommal mondjam el: mi a célja az egyes dolgozatoknak, (lesz-e osztályzás stb.), én meg felajánlottam, hogy a diagnosztikus felméréseknél (amelyek számukra a legszokatlanabbak voltak) hosszabb szöveges értékelést írok majd mindenkinek a dolgozatára, illetve az ezzel kapcsolatos kérdéseikkel személyesen is megkereshetnek engem.

Érezhetően oldottabb hangulatban telt ez a két „problémamegoldó”-óra, mint bármely eddigi, s a továbbiakban – mivel mindannyian tartottuk magunkat a megállapodáshoz –, egyre jobb és közvetlenebb viszony alakult ki közöttünk. Az a tanuló, aki a megoldáshoz vezető ominózus mondatot felírta a táblára, még az óra után odajött elnézést kérni, megbeszéltük, hogy kemény volt a mondata, de hasznos. Ezután még csaknem két évig tanítottam ezt a csoportot, s nagyon sok közös sikerünk is volt. Előfordultak természetesen kisebb – mindenhol fellelhető – konfliktusok, ezek azonban hamar felszínre kerültek, így nagyobb esély is volt a megoldásukra.

Azóta eltelt 10 év, és többükkel máig is tartom a kapcsolatot. Ők maguk mondták el, hogy nem a jól eltervezett módszerem hozta meg az egyértelmű sikert, hanem az, hogy megérezték: egyenrangú partnerként kezeltem őket.